Ahol a költők még istenek

Turczi István Kolumbiában járt a 24. Nemzetközi Költészeti Fesztiválon 2014. július 19-e és 27-e között. Képes összefoglalóját olvashatják.

Turczi István (balról) Balázs F. Attilával együtt képviselte a magyar költészetet Kolumbiában

A negyedszázada működő, világszerte ismert és elismert költészeti fesztivál honlapjáról megtudtam, hogy 9 európai, 8 ázsiai, 5 afrikai és 12 amerikai ország 69 meghívottja vesz részt a földkerekség talán legnagyobb szabású, 9 napos, valóban monstre eseménysorozatán. 1500 m magasan voltunk, Kolumbia szívében, a Rio Negro csodálatos hegyei közt elterülő Medellinben. Eredetileg 2 milliós városról van szó, de a folyamatosan bővülő munkalehetőségek miatt a város körül meghúzódó 8 kisebb település idővel összenőtt. Így keletkezett ez az ötmilliós metropolis, Kolumbia második legnagyobb települése Bogotá után. Az „örök tavasz városának” hívják és hirdetik, mert fekvése, klímája miatt a forró nyár és a hideg tél egyaránt ritka vendég errefelé.

Medellin, a szegények temploma

Teszteltem, kinek mi jut eszébe a városról. Elég egyhangú a kép. Mindenkinek a drog ugrott be, és a híres medellini kartell, élén Pablo Escobar drogbáróval, a kolumbiaiak Rózsa Sándorával, akinek nevét 21 évvel a meggyilkolása után is suttogva, féltő együttérzéssel, az ikonoknak kijáró örök és múlhatatlan megbecsüléssel ejtik ki. Az egyik parnasszusi költőtársam jó érzékkel még a kolumbiai lányok szépségét is megemlítette turisztikai látványosság gyanánt. És mennyire igaza volt! Nem véletlen, hogy a Világszépe bjútikonteszt-szériák történetében eddig a legtöbbször kolumbiai lányok vitték el a pálmát. Író számára az a formula, hogy az ottani lányok szépsége leírhatatlan, nettó kudarc – nekirugaszkodtam. Két jellegzetességük már eleve nem hagyható figyelmen kívül: a szemük és a bőrük színe. Bármerre jártunk, utcán, bárokban, színpadon, az európai és ázsiai lányok tradíciókon alapuló, tanult szemérmességétől eltérően mindig, minden helyzetben viszonozták elismerő tekintetünket, és egyenesen a szemünkbe néztek. Mélybarna szembogaruk izzott, akár a frissen csapolt acél a kohóban, melynek egyetlen cseppje képes lyugat égetni az ember testébe. Súlyos, fekete hajfonatukkal, egzotikus mintázatú arany, vagy inkább aranyozott fülbevalóikkal, fátylas-gyöngyös-tollas ruháikban egészen úgy festettek, mint a pogány istennők, akiknek kegyeiért áldozatokat mutattak be a kosztümös történelmi filmekben. És a bőrük ragyogása! Sehol nem láttam még ilyen széles skáláját az egy négyzetkilométerre eső bőrtípusoknak. Tejfehér bőrű, viháncoló eladólányok a bevásárlóközpont steril zümmögésében. Márványtapintású, kacér karamellek a Juninon, a város sétálóutcáján. A férfitekintetet azonvást a mélybe taszító forrónadrágos, áttetsző selyemblúzban szublimálódó csokoládébarnák a felolvasóestek első soraiban. Már az is csoda, hogy egynémely versemet képes voltam rendesen felolvasni!

Felolvasás az ünnepségen: Turczi István mellett Gcina Mhlophe (Dél-Afrika), Joy Harjo (Muskogee indián nemzetségű, USA), Amin Khan (Algéria) és Josephine Bacon (Innu nemzetségű indián, Kanada)

Apropó, felolvasások. Július 19-én délután négy órától késő estig tartott az ünnepélyes megnyitó a hozzá kapcsolódó felolvasásokkal és a záró folkkoncerttel. Európai ember számára elképzelhetetlen, hogy a város egyik magaslati pontján szabadtéri színpadnak kialakított hatalmas völgykatlan a kezdésre színültig megtelt. Rákérdeztem, úgy négyezren várták a fesztiváligazgató és híres költő, Fernando Rendón megnyitó szavait. Az országos tévé vette az egészet, számtalan kis tévétársaság készített interjúkat a fellépőkkel. Óriáskivetítőn még a dombhajlat másik végén ülők is követhették az eseményeket. Engem az a különleges megtiszteltetés ért, hogy a 69 résztvevő költőből abban a tízben lehettem, akik hosszú méltatás és tapsvihar közepette felléphettek az aznapi versfiesztán.

A megnyitó közönsége

Elképesztő érzés volt látni és megtapasztalni, hogy van még a világnak olyan szeglete, ahol ennyi ember kíváncsi a költészetre. Felért egy katarzissal, hogy egy olyan csodálatos országba vetett a jósorsom, ahol a költők még isteneknek számítanak. Amikor pedig a konferanszié bemutató szavai után azt találtam mondani, hogy egy ilyen ország megérdemli, hogy ilyen értékes irodalma, ilyen lelkes közönsége legyen, és hogy „legalább olyan jók vagytok, mint James Rodriguez a futballpályán”, akkor szó szerint elszabadultak az indulatok. A nézők felpattantak, a férfiak lerángatták magukról nemzetiszínű pólójukat (sajnos csak a fiúk!), és a fejük fölött eszelősen forgatva üvöltötték a brazil focivébé fiatal gólkirályának nevét. Attól kezdve akár a telefonkönyvet is felolvashattam volna, minden egyes verset ováció fogadott függetlenül attól, hogy magyarul, angolul olvastam fel, vagy ugyanezeket a helyi előadóművész srác spanyol nyelven. Az est után autogramokat osztogattunk, gyönyörű, ismeretlen lányok tartották fontosnak, hogy megöleljenek, és búcsúzáskor a sofőr szólt, hogy nyújtsam ki a kezem a buszablakból, mert a rajongók meg akarták szorítani.

Költők az óriáskivetítőn

Hát így esett, hogy kilenc napig sztárok voltunk, akik csak mímelték az emberi sorsot. A napra, órára precízen beosztott felolvasások előtt, alatt és után az életünk egy nagy színes prospektus volt, tévéinterjúkkal, fotózással, megrendezett entrée-kkal, kitűnően előkészített, telt házas, mindig más költőkkel összepárosított felolvasásokkal és mosolyalbumba illő találkozásokkal.

Muchas gracias, Colombia!

A vers legyen veletek az idők végezetéig!

Turczi István