Tündérekkel társalgó – Száz éve született Weöres Sándor

A Könyvtárlat ezúttal vizuális élménnyel is kiegészült: az Országos Széchényi Könyvtár előadóterme előtti tárlókban a költő hagyatékának néhány olyan darabját állították ki, amely Weöres és a társművészetek viszonyát mutatja be, elsősorban zenei és festészeti területen. Ezek olyan érdekességek, amelyek a szeptemberben nyíló nagy kiállításon valószínűleg nem lesznek láthatók, így aki kíváncsi rá, most érdemes megnéznie. (Képeink a galériában.)

Az OSZK díszes gobelinje az előadóterem előtt

Az est első előadásában Bartal Mária, az ELTE modern magyar irodalomtudományi tanszékének munkatársa rendhagyó nézőpontból elemezte a költő két versét. Az irodalomtudós Csíkszentmihályi Mihány „flow” (áramlat) elméletének aspektusából szedte ízekre Weöres Hephaisztosz és Az állandó a változóban című verseit, melyekben sorról sorra tapintotta ki a flow-élmény összetevőit. Az alkotói szenvedély és a tökéletesség megtapasztalása nem csak az elmélet egyes pontjainak megfeleltethetően köszönnek vissza Weöres metaforáiból, képeiből, de költői világa sok szempontból túlmutat a tudományos téziseken, és a flow újfajta értelmezéseihez nyit utat.

A meglehetősen kimerítő előadás után felüdülés volt meghallgatni Schein Gábor és Térey János vitáját, és a közönség „flow-élménye” egyértelműen utóbbinak volt köszönhető. A költő-drámaíró ugyanis messze elkerülte a riasztó tudományoskodást és az esztétizáló elméletieskedést egyaránt, és kellőképp elfogultan, ám a mai magyar kultúra objektív szemlélőjeként beszélt Weöresről. Talán nem véletlenül kezdte Térey mondandóját azzal, hogy mindig döbbent ijedelemmel tekint a centenáriumi ünnepségsorozatok elé. Sokatmondónak tartja, hogy a közelmúlt legkiválóbb színházi előadását, A Kétfejű fenevadat a Katona József Színházban mindössze egy évig tudták játszani: a hazai értelmiség nem tudta eltartani ezt a produkciót. A Weöres-életművet a lakosság kifejezhetetlenül kis százaléka ismeri, leginkább csak az univerzális bűverejük miatt gyerekversként is működő, eredetileg nem-gyerekversnek született költeményeit olvassák-tanítják.

Egymásnak adták a szót és a mikrofont

Weöres definiálatlan nagysága, nyomasztó idegensége, mindenhatósága nem jó táptalaj az epigonoknak – tette hozzá Térey, ezért nem hemzsegnek az utánzatok. A „manóember”, a „részeges óvodás” és a „tündérekkel társalgó” metaforák is csak keveset mondanak el misztikus lényéről. Schein Gábor úgy reagált: nem szívesen ruházza fel isteni attribútumokkal a költőt. Szerinte Weöres elsődleges érdeme, hogy méltó társa lett magyar nyelven Mallarménak, Rilkének, és mindent fel tudott használni, ami a magyar költészetben előtte történt. Költői emlékezete messze túlmutat magának az irodalomnak az emlékezetén, hiszen többnyire „megállunk” a Nyugat első nemzedékénél.

„Ki mást látnék el isteni tulajdonságokkal?” – reflektált Térey, aki abban messzemenőleg egyetértett, hogy Weöres minden hagyományt képes volt magába olvasztani: nem csak a magyart, de az európait is. (Lásd Három veréb hat szemmel.) Az „istenség” abból is adódik, hogy nála mintha megszűnne a személyiségkultusz, a hiúság, mintha nem lennének személyes ambíciói, helyette megelégszik a belső végtelennel. Schein szerint a nem-emberi attribútumokkal eltávolítjuk magunktól, magunk fölé helyezzük. „Engem a sztorik, anekdoták sem érdekelnek” – tette hozzá, utalva a tréfás történetre, melyet Kötél Emőkétől, a műsor moderátorától, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársától hallhattunk az első előadás utáni szünetben. Ennél sokkal relevánsabb, ahogy Weöres átlépett bizonyos határokat, szinteket a költészetben.

„Engem soha nem tántorított el az olvasástól a szakrális jelleg, a Szentírás esetében sem” – jegyezte meg Térey frappáns szarkazmussal, majd áttért a kortárs költészeti hatásokra, és felhívta a figyelmet Harmath Artemisz Szüntelen jóvátétel című tanulmánykötetére, melyben többek között Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc, Marno János és Oravecz Imre műveiben kutatja a szerző a Weöres-hatásokat. Kovács András Ferencről több szó is esett a vitában: Térey szerint KAF esetében evidens a weöresi örökség, Schein azonban hatalmas minőségi különbséget lát. Szerinte KAF virtuozitása mögött inkább egyfajta bizonyítási kényszer és feladatszerűség érződik, míg Weöresnél nem a költemény létrehozása a cél: az csak megszületik, ám szellemileg telített. Schein a „nem-tudás” szintjének nevezte azt a magasabbrendű állapotot, amikor létrejön egy olyan sor, mint például a „madárka sír, madárka örül”.

Schein Gábor

„Mi ez, ha nem isteni?” – kontrázott Térey, aki fenntartotta magának, hogy szubjektíve ezzel „dobálózhasson”, és a kortárs magyar költészet jelen állapotával kapcsolatban (beszélgetőtársa szavaira reflektálva) egy barátját idézte ironikusan: aki szerint a kortárs magyar költészet virágzik, annak elgurult a gyógyszere. Tandorit illetően sem jutottak egyezségre: Térey szerint ő ma Weöres egyetlen méltó örököse; az egyik – replikázott Schein, aki változatlanul gazdagabbnak ítélte a kortárs költészetet, mint partnere.

A vita befejező részében a beszélgetők visszakanyarodtak Weöres színházi műveihez, bár Schein hangsúlyozta: Téreyvel ellentétben nem érzi olyan maradandónak a költő drámai munkásságát, mint a lírait. A Holdbéli csónakos az egyetlen mű, amely folyamatosan műsoron van a Nemzeti Színházban, de Schein nem tartotta jónak az általa látott rendezést. A magyar színházi hagyomány valószínűleg nem tudja befogadni Weöres színpadi költészetét, mivel alapjaink a kisrealizmusban vannak – állapította meg. A Holdbéli csónakos a legjobb példa arra, hányféle elfelejtett hagyományt élesztett fel benne a költő, a vásári bábjátéktól a misztériumszínházig. Térey kiemelte az Octopust, mely a shakespeare-i tradíció legtisztább kifejeződése, és csodálatos darab. Schein Gábor ezzel egyetértett, hozzátéve, hogy Bölcs Nátán-paródiaként is milyen kiválóan működik a mű. Azt is összhangban állapították meg a beszélgetők, hogy Weöres szarkazmusa és politikussága a drámai költeményekben fejeződik ki a leghatásosabban.

Térey János

A beszélgetés végén a közönség is hozzászólhatott a vitához, és többen éltek is a lehetőséggel. Így került szóba a nevezetes Bárka Színház-béli Teomachia-előadás, melyet többen egyetértőleg a weöresi ritmika, zeneiség és a különböző érzékekre egyszerre ható költészet legjobb színpadi megjelenítésének tartottak (a darabban például a Kórus visszafelé mondja a szövegét, de e „halandzsa” is tökéletesen megőrzi a szöveg lüktetését.) Pintér Kovács Éva irodalomtörténész Bartal Mária előadásához szólt hozzá, emlékeztetve, hogy az ELTE stíluskutatási programjában – melyben maga is részt vett – évtizedekig foglalkoztak Weöres Sándor stílusjegyeivel.

Az est zárásaként a Momentán Társulat adott elő Weöres-verseket, a műsoraikból már jól ismert zongoraszó kíséretében.

Szöveg és fotók: Laik Eszter