Ugrás a tartalomra

 

Úton – Vesztergom Andrea versei

 
ÚTON
VESZTERGOM ANDREA VERSEI
 
 
 
 
gyöngyház
 
...kezem zsebembe gyűrve, máris
indulok. Még a szürreális
utánérzés utamba támad,
hozza az unt utópiákat,
 
fordulva háttal önmagamnak,
torzított képet ölt az ablak:
zöld fölöttem, az ég alattam,
egyszerű minden: én maradtam
 
rongyokra kopva, elfesletten,
az összes színt már megfestettem,
amit fényből bonthat a skála:
gyöngyházas a csend csiganyála,
 
ezüstbe ágyaz liláskéket,
látomásaimba ki más téved,
eddig a lelkek zaját csentem,
s hallgatom itt a saját csendem.
 
 
 
úton, anyámmal
 
Ajtó csapódott. Egy utolsót visszaintett,
indulhatunk. Mert ezen túlvagyunk-tekintet
követett hálásan, szinte megkaristol
minden sejtet. Egyre messzebb a kis Yaristól,
 
most megbékélve, lassan, végre besétálhat,
hogy lefóliázza a rózsás hasés tálat,
amelyből minket megkínált. Anyám csendesen
ült mellettem. Tudta pontosan, hogy meglesem
 
titkos búcsúkönnyeit, de minden miatta,
tudod, apád volt galád, mégis megsiratta,
ahányszor találkoztak. Az est szellemtestet
öltött, átláthatatlanul. Ma fel nem pezsget
 
semmi, monoton vezetek. Az erdősorok
sűrű sávjai mellett néhány felhő csorog
az útra. Igazi bluesos, melankolikus zene illene
hozzá. Figyeltem, anyám vajon már pilled-e,
 
hogy rágyújthassak végre, mert úgy lenne teljes,
tudtam, később nem zavarja, ha néha felles,
hiszen sosem fogadja el, hogy felnőtt lettem.
Hangtalan szeltük az utat s az erdőt ketten,
 
tejes ködbe mártózva, szinte teljesen.
Azt hittem, alszik, de szólt. Lassíts most, kedvesem,
köd van, s valami gyanúsat érzek itt belül,
sápadt volt, és láttam, amint kínlódva felül,
 
mélyeket lélegzik. Csak a rossz előérzet,
mondta, de közben a fellegek felé nézett,
kezem kezén, s amint a könnyek ráperegtek,
olyan volt az arca, akár egy lánygyereknek.
 
 
 
ha2rx
 
Vajon a Morse-jeleknek van-e
valami közük ahhoz, amikor egy monitor
a szívhangot írja le?
Titá-táti-tátititi-titáti-ti-titá
Végigkísérte a gyermekkoromat,
s nyolc év után, amikor ma megérintettelek,
arra gondoltam, hogy a szűnni nem akaró
csipogások – az „alarm” jelzés lenémítva,
a csengőcskés piktogramot pirossal áthúzta
a végre egy kis csendet akarás –
lehet, hogy valamit üzennek most nekem.
 
Nyolc év után, ma megérintettelek,
úgy, hogy nem tudhattál róla,
nem érezted, hogy meleg a kezem
a te hideg, szürke kézfejeden,
amivel nyolc éve még megsimogattál
egy gyenge pillanatunkban,
mert a mesterséges kómát előidéző
mesterséges doktorok
mesterségük teljes tudatában
szakzsargonnal, mesterséges nyelven
elmondták
 
tudati jelek nem érzékelhetőek
kontroll cété, de belehalhat,
ha abba nem, akkor
szubarachnoidális vérzés
beékelődik a nyúltvelő a gerincvelő
üregébe, akkor vége, és semmi biztatót,
bármelyik pillanatban bekövetkezhet
 
vártam, hátha kinyílik a tükörszem,
mert a genetika így működik,
hogy a te szemedet örököltem,
meg az önfejű makacsságodat is
a vérembe örökítetted,
mert mi nem tudunk hajolni,
csakis törni, ezért nem beszéltünk
nyolc évig, szinte egy emberöltő
 
nem láttad felnőni a gyerekeimet
s közben nem láttál felnőni engem
pedig felnőttem, de sosem hitted el,
hogy valaha is felnőhetek,
de most cseppet se fáj beismerni,
hogy EBBEN IS igazad volt.
 
Szerintem te sem nőttél fel teljesen,
mert a konokság gyerekes dolog
te is gyerek, én is gyerek
s akkor én egy gyereknek a gyereke vagyok?
 
Most még nem teljesen árván,
hiába írtam egyszer, egy régi versben
kicsit szentimentálisan az ambivalenciámat,
hogy „létező, de mégsincsmár”,
akkor játék volt a szavakkal,
hogy van apám – nincs apám,
 
de ha éjszaka megcsörren a telefon,
akkor a Morse-jelek igazak voltak ma délben,
amit csak egy többszörös világbajnok rádióamatőr
lánya érthet,
mert a tudattalanon keresztül is tudsz üzenni
a szívhangok cseppet se monoton,
ütemes rejtjeleivel
„hölgyem, percek, órák, talán napok, de ezzel sokat mondok”
 
úgy halsz meg, hogy elköszöntél tőlem,
Apám.
 
 
 
köztesen
 
Ha majd nem érzem itt a sejtjeimben,
hogy más is vagyok immár, mint tetszhalott,
 
árnyékom is lesz a járdán, mit szerintem
az utolsó élő, éber perc hagyott,
 
két szememben fekete szénporok,
cseppfolyós a csont, a testbe csordogál,
 
nincs a bőr, mi egybetartson, szétfolyok,
mint szélviharban parányi porbogár,
 
nem tudtam, hogy így fáj az, ha felnövök
s a régi séma torz lesz. Fűbe vedlett,
 
a régi ideál lassan elgörög
s lép helyére új: az se hűtelen tett,
 
ez valahogy most egy köztes állapot,
de tudom, hogy nem megy enélkül, értem,
 
két ajtó van. Küszöb. Közben állhatok
itt és ott: ez lesz az elévülésem.
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.