Irodalmi Jelen

Az év legérdekesebb online kritikái – 2013

2013. december. 25. - 16:55

Kritika – kardozós változat

„Esterházy Péter új könyvét csak a Szentlélek tartja össze. A kemény födelekkel rámázott mondatherbárium már-már leplezetlenül értelmetlen, pontosabban: egyetlen értelme, hogy Esterházy Péter, »a legismertebb jelenkori magyar író« (Die Welt, 2013. júl. 13.) írta. A szerző legalábbis erre látszik építeni, E. P., a korszakalkotó (itt a tizenhetedik századot esterházyasító) író tudományát tálalja különféle finom körítésekkel a nagyközönségnek, az ő kiválóságát, családi és írói erényeit hinti szét, retorikai és stilisztikai készségeit, mesterségbeli trükkjeit mutatja be.” (Radics Viktória a Magyar Narancsban Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal – kardozós változat – című regényéről)

A perverziót nem tűrő vélemény

„Nem akarnám kisebbíteni a szerzőnő bátorságának nagyságát, nem vitatom el a kötetbe zárt szöveg egyedülállóságát sem. Sőt! Mégis mindezek mellett/után nem látom azt az olvasói réteget, amelyiknek erre a szövegre – nem igénye, de – szüksége lenne. A kötet »hősnője« egy olyan – a kiállt csapások ellenére is jó szándékú és jóindulatú – kislány, akinek családja és élete maga a vegytiszta borzalom.” (Gozdits Hahó a Librariuson Czapáry Veronika Megszámolt babák című regényéről)

Az olvasóval együtt fáradtan legyintő kritikus

„Egyszerűen ez egy élvezhetetlen, fárasztóan rossz szöveg. Mindezek mellett elgondolkodtató az is, hogy mi lehetett a szerzői szándék a nők közötti vonzalom motívumával. Mivel a karakterek nem igazi karakterek, tetteik, érzéseik sem lesznek hitelesek. Az azonos neműek közti vonzalom így inkább csak a botránykeltés reményével kerülhetett a történetbe, ahhoz viszont túl kevés, és a már említett okok miatt erre is inkább csak fáradtan legyint az olvasó.” (Pethő Anita a Népszabadság Online-on Karafiáth Orsolya Kicsi lili című könyvéről)

Amiről nem szokás, arról beszélni kell

„…első ránézésre olyasféle szövegnek mutatja ugyanis magát, amilyenről a magyar irodalom szokásrendje szerint efféle folyóiratokban nem is szokás írni (feltéve, hogy nincs szerzője mögött egy némileg tanácstalanul, de szinte egyöntetű elismeréssel fogadott bemutatkozó regény és két fontos költészettörténeti kismonográfia). A patkány éve ugyanis alapvetően egy biopunk zsánerregénynek látszik, mely nem feltétlenül azt a szubkultúrát célozza meg, amely történeti okokból a magyar irodalom nevet őrzi, és amely időnként (mint legutóbb és leghangosabban Kondor Vilmos esetében) kissé paternalista gesztussal áldását adja egy-egy efféle könyvre is…” (Lengyel Imre Zsolt a Műútban Bartók Imre A patkány éve című regényéről)

A kritika, amely híján van a fénynek, de mégis próbál felvilágosítani

„Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Áfra János első könyve mindenképp egy kiemelkedő, kiemelhető verseskötetként kezelendő a mai magyar fiatal lírában, és úgy gondolom, ez a fajta hang már, vagy legalábbis a jövőben helyet talál majd magának, és még merészebb, még újabb anyaggal tölti fel azt, és vezet talán, ahogy a szerző írja »a mindent látásból a fény hiányába«.” (Lázár Bence András a Tiszatájban és a Tiszatáj Online-on Áfra János Glaukóma című kötetéről)

A jóhiszemű kritika, amely minden áron menti a szerzőt

„Ezekkel az éles stílusváltásokkal a szerző minduntalan kibillenti az olvasót, ami érdekes és izgalmas is lehet, a Zöld fotel esetében azonban kifejezetten zavaró kontraszt. A könyv mégsem rossz. Bár a »regény a regényben« lerágott csont, és a szöveg kezdetben mintha nem találná pontosan (akárcsak C), hogyan is akar beszélni, a közepétől érezhetően javul.” (Benedek Leila az Irodalmi Jelen Online-on Balázs K. Attila A zöld fotel lakója című regényéről)

Benedek Leila, Pethő Anita, Lázár Bence András, Lengyel Imre Zsolt és Radics Viktória

A tárgyát biztos kézzel körbelövő írás

„Sirokai Mátyás második kötetében, A beat tanúinak könyvében – legalábbis első pillantásra – egy a magyar költészetben merőben szokatlan koncepcióval állt elő. A beat tanúinak könyve összeereszti az Osho-féle meditációs gyakorlatokat, Márai Sándor Füveskönyvét, a 2001: Űrodüsszeiát, és ha ez nem volna elég: a Bibliát. A háttérben pedig még Juhász Ferenc is mintha ott ólálkodna.” (Toroczkay András a prae.hu-n Sirokai Mátyás A beat tanúinak könyvéről)

Amikor lelepleződik az öt nap alatt készült regény

„… örülhetünk annak, ha egy alkotás legalább halvány lépést tesz a parallel ábrázolás felé – akkor sem kevésbé, ha ez intuitívan történik. Flóri Anna regényében váratlan módon – hisz az amúgy rádiós újságíró öt nap alatt hozta össze a szöveget – tetten érhetőek az elemek, amelyekből akár ide is ki lehetne lyukadni. S mivel mindez ritkán fordul elő, talán aránytalanul is kiemelünk most néhányat.” (Pályi Márk a Literán Flóri Anna Érkezési oldal című kötetéről)

A feminizmus után nyomozó ítész

„Miklya Anna harmadik regénye olvasásra, megolvasásra érdemes könyv, (nő)lélektani precizitása Németh Lászlóéval vetekszik, elbeszélése a genderszempontú megközelítésnek is kedvez. Kevesebbet vállal, mint az Éjszakai állatkert vagy a Szomjas oázis – feminista törekvések nem jellemzik, és a női test középpontba helyezése, a nőiség megélésének közvetítése sem tekinthető céljának, mint az előbb említett két, épp ilyen indíttatásból összeállított antológiának,de talán éppen ezért sokkal többel szolgálhat olvasójának.

Miklya Anna kisregényei felejthetetlenek, már csak a címüknek kellene ezen tulajdonságukhoz igazodniuk.” (Kiss Georgina a Bárkában és a Bárkaonline-on Miklya Anna Eső című regényéről)

A kritikus, aki sok mindent nem bír

„Elsősorban gyermekkori emlékekre fókuszál ez az erősen köznyelvesített líra: feldolgozása a múltnak, az időnek, amely ránk nehezedik, mint Atlasz hátára a világ. Aki, ahogy a cím is mutatja, bírja.

Én mégsem bírom annyira. Pion nyersesége és élőbeszédbe hajló poétikája patriarchális memóriajáték. Apák és nagyapák a főszereplői a legtöbb versnek, melyekben egymásra vetül szubjektív és közéleti múltidézés. A kötet közepét azonban slamszövegek töltik ki - nem éppen szerencsés szerkesztésben. Pion ráadásul több első kötetes hibába is beleesik. Egyfelől rögtön meg akarja mutatni, menynyire sokoldalú, mi mindenre képes. A rövidke könyvbe beválogatott, de elsősorban előadott formában működő, slam poetry estekre készült szövegek nagyon rossz fényt vetnek úgy szerzőjükre, mint az egész kötetre, mivel leírva gyakran kifejezetten bugyutának hatnak (csak egy példa: »mi van Atlasz, hanyatlasz?«).” (Svébis Bence írása a Magyar Narancsban Pion István Atlasz bírja című kötetéről)

A kritikus, aki megérti a giccs és a hülyeség határán mozgó viccet

„A kötet már küllemre sem biztató, a cím á betűjének tükröződése olcsó megoldás, de ez még hagyján, hanem a hátsó borítón lévő kép egészen érthetetlen, címe Asztro-Mária. Szerintem a giccs és a hülyeség határán mozog, amit esetleg röhögve megmutatok a haveroknak, esetleg megfelelő, csípős megjegyzés kíséretében megosztom facebookon vagy elküldöm a Pápanyalóka blog szerkesztőinek. Szóval számomra ez a kép csakis viccként működik. Ami megdöbbent, hogy Fenyvesi Orsolya számára, aki civilben művészettörténész, nem, hiszen a kötetének hátsó borítójára helyezte.” (Mohácsi Balázs a FÉLonline-on Fenyvesi Orsolya Tükrök állatai című kötetéről)

A generációs összetartozás szabad szájú fegyvernöke

„Hogy mit csináltunk a nyolcvanas években? Fiatalok voltunk, csókolóztunk, szeretkeztünk, dugtunk. Mindahányan; vérmérséklet kérdése, hogy ki melyiket. Vörös István új regénye, a Gagarin, avagy jóslástan alapfokon ennek az alapvetésnek a legújabb példája.” (Réti Zsófia írása a KULTer.hu-n Vörös István Gagarin, avagy jóslástan alapfokon című regényéről)

Réti Zsófia, Mohácsi Balázs, Svébis Bence, Pályi Márk és Toroczkay András

Mit (ne) kezdjen a kritikus a celebkönyvekkel

„Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

Nem beszélve arról, hogy milyen hálás műfajról van szó, hiszen jobb esetben az olvasók nagy része remekül szórakozik, a humortalanabbja mintaszerűen fölháborodik, miközben az újságíró az összes felgyűjt feszültségét és frusztrációját levezetheti. Micsoda szerencse, hogy a magyar könyvipar rendre kitermeli a féktelen – és tökéletesen jogos – gúnyolódás alanyait, és most direkt nem szeretnék neveket mondani. Legyen elég épp annyi, hogy az Ulpius Ház jóvoltából a magyar könyvpiac csillagos egén idén májusban üstökösként jelent meg a 26 éves egykori úszóbajnok, Szepesi Nikolett, Én a szexmániás című vallomás-dokumentumkönyve.”

(Hercsel Adél a Mandineren Szepesi Niki Én, a szexmániás című regényéről)

Egyszerre dicsér és elmarasztal

„Hogy miért kellett ehhez Auschwitz, továbbra sem világos. Talán felesleges is azt az evidenciát leírni, hogy nem tudjuk, mi is lehet majdnem olyan, mint Auschwitz. Csakhogy így az egész hasonlítgatás, a durva, erőltetett párhuzam értelmét veszti. Pedig Csobánka Zsuzsa új kötetének egyáltalán nem volt szüksége ilyen súlyokkal terhelt, nyomasztóan hatásvadász és tulajdonképpen teljesen értelmetlen címre.” (Huszár Tamara írása az Irodalmi Jelen Online-on Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című regényéről)

A plágiumkereső szoftverrel felszerelt kritikus

„Ma, amikor a politikai ellenfelek elintézésének taktikájává és ennélfogva jövedelmező hivatássá vált a plágiumkeresés Magyarországon, az irodalmárok közkinccsé tehetnék azt, amit a szövegek egymással való kapcsolatáról, a transztextualitásról tudnak. Ennek szükségességét leginkább az jelzi, hogy a plágiumellenes közhangulat egyre inkább „begyűrűzik” a szépirodalomba.” (Molnár Dávid írása az Irodalmi Jelenen Bognár Péter Bulvár című kötetéről)

A vallomásos

„A kritikus pedig önfeledten boldog, hogy ezeket a köteteket kézbe kaphatta.” (Sántha József a Műút portálon három verseskötetről)

Az összetevőket és egyéb adalékanyagokat felfedező ínyenc kritikus

„A szerző debütáló kötete olyan, mintha egy kis Térey Jánost, Schein Gábort, Borbély Szilárdot és Marno Jánost összeturmixolnánk, és bő lére eresztve tálalnánk. Bő lére, mondom, hiszen a vékonyka verseskötet a maga 66 oldalával is túlírtnak tűnik. Olyan, a kortárs költészetben közhelynek számító tematikákkal dolgozik, mint a város, az utazás, a múlt, a test és ezek különféle kombinációi.” (Pogrányi Péter írása a Magyar Narancsban Molnár Illés Hüllők és izzók című kötetéről)

A kritikus, aki tisztában van az olvasó felületességével

„A kötet nem kockáztat sokat, de amit vállal, azt sikeresen véghezviszi, tudniillik a magyarokról az idegszálig ható tapasztalatainkon keresztül eddig kialakult véleményünk, meglévő ismereteink, felemás benyomásaink megerősítése, igazolása a Milyenek a magyarok? című könyv. És aki ezek után még mindig nem tudja, hogy a magyarok tulajdonképpen milyenek, annak a könyv figyelmesebb újraolvasását javaslom.” (Ayhan Gökhan írása a Revizoronline-on Lackfi János Milyenek a magyarok című kötetéről?)