Tengeren innen és túl

– Amerikai tartózkodása idején édesanyja, Ignácz Rózsa küldte ki önnek a hazai irodalmat. Ön azt írja egy visszaemlékezésében, ez intenzívebb kapcsolatot jelentett, mintha itthonról „kibicelte” volna végig az irodalmi életet.  Lehetséges, hogy a távolba szakadva az ember egész más rálátást kap a szülőföldje irodalmára, és valamiféle koncentrátumot nyer ki belőle?

Makkai Ádám: Ez a válogatáson múlik. Ha az ember a világon mindent elolvasna, akkor szétforgácsolódna az anyag. Nekem szerencsém volt, mert anyám tudta, ki az igazán jó író. Amikor megjelent egy új Nemes Nagy Ágnes-, egy Nagy László-, Mészöly Miklós- vagy Ottlik-kötet, azt ő azonnal elküldte. Ami az irodalomban selejt volt vagy kevésbé érdekes, arra nem szánta rá a pénzét. Így is egy vagyont költött: hosszú éveken át minden hónapban jött két csomag tőle.

– Az édesanyja halála után ki segítette a hazai irodalomban való tájékozódását?

M. Á.: Édesanyám pont 70 éves volt, amikor ’79-ben elütötte az autóbusz. Akkor engem már beengedtek az országba, a vízumot is viszonylag könnyen megkaptam. Korábban mindig várni kellett, hogy vízumképes vagyok-e, vagy esetleg megint „túlszidtam a rendszert”. Egy idő után elmaradtak a kötelező látogatások is az úgynevezett „keresztapámtól”, aki egy ÁVH kötelékében dolgozó elvtárs volt. Néhány magyar író felügyeletét osztották ki neki feladatul, hogy vigyázzon ránk, amíg itthon vagyunk, rajtam kívül például Gömöri Györgyre, Sándor Andrásra. Ezek elmúltával már könnyebben jöttem haza, és magam is tudtam tájékozódni.

– Erdélyi gyökerei mit adtak hozzá életéhez?

 

Arany Ágnes: Úgy éreztük, mintha hazaérkeztünk volna. Különösen Kovásznán, annak ellenére, hogy én csak egyszer jártam ott futólag, a testvérem pedig soha. Olyan szeretettel, ragaszkodással fogadtak, a férjemet olyan megbecsüléssel vették körül, ami Magyarországon nem volt tapasztalható. Kovásznára most is úgy gondolunk, mint az otthonunkra. Három vagy négy napot töltöttünk ott, Balogh Zoltán református lelkész vendégeként. Ez az a parókia, ahol Ignácz Rózsa született, itt működik az emlékszoba is. Olyan bizalom és szeretet vett bennünket körül Balogh Zoltánék családjában, hogy úgy éreztük, szinte a 18. századba csöppentünk vissza. A kovásznaiak szeretete is megható volt.

M. Á.: Működik ott egy irodalmi kör Gödriné Molnár Márta igazgatásával, és ha megjelenik egy kötet anyám életművéből, akkor rendeznek neki egy szép bemutatót. A csíkszeredai Pro Print Kiadó jelenteti meg az életműsorozatot, amelynek köteteit elsősorban Erdélyben terjesztik, de most Magyarországon is elindul az elektronikus kiadás.

– Hogyan értékeli az új generációt és a markánsan új hangot, amely a kortárs erdélyi magyar irodalomban jelentkezett?

M. Á.: Nagyon szeretem a fiatalokat, és öröm, hogy ilyen szép számmal vannak jelen Erdélyben. Orbán János Dénes mellett ott van László Noémi, Farkas Wellmann Endre és sorolhatnám… Orbán János Dénes zsenialitását dicséri, hogy megszervezte a Bulgakov Kávéházat és a Toldi vendéglőt, helyet teremtve ezzel, ahol össze lehet jönni. Ez olyan sikeres vállalkozás lett, hogy a mellette lévő házat is meg kellett venniük.

A. Á.: Nagyon fontos, hogy otthont adnak a fiatalságnak és az irodalomnak. Akárhányszor bementünk, mindig tele volt. Mondhatni, az irodalom folyik a sörrel és a borral.

– Az emigráns magyar irodalom esetében beszélhetünk-e utánpótlásról, vagy az ön generációjával ez a fejezet lezárul?

M. Á.: Olyan lökés, mint az 56-os hullám, valószínűleg nem lesz megint, és talán ne is legyen… Vérfürdő árán nem érdemes külföldi irodalmat csinálni: inkább itthon lehessen mindent megírni. A jelen helyzet hátulütője viszont, hogy kritikátlanul megjelenhet bármi. Akinek van egy kis pénze, az rögtön kiadhat valami tökéletlen szöveget, csak legyen rá fedezet. Az lenne az ideális helyzet, ha az irodalom függetlenedne a politikától, hiszen az egyik legfontosabb éltetője, hogy a kritikai hang ott jelenik meg. Általában mi magyarok túl nagy hangsúlyt fektetünk az irodalmunkra és a költészetünkre. Meg kell nézni például hány svéd költő van, vagy hány norvég… Ha most hirtelen megkérdeznék tőlem, ki a legnagyobb finn költő, zavarba jönnék… A legtöbb országban a költészet másodlagos szerepet tölt be – Magyarországon az égvilágon mindenki költő akar lenni, már gimnazista korában. Akiben mocorog a lélek, az verset ír. Jó esetben sikerül abbahagynia, és valami józan foglalkozásra tér át, mondjuk gőzmozdonytervezésre, vagy köti az ebet a karóhoz és marad költő. Ebből aztán rengeteg fűzfapoéta születik.

 

A csodaszarvas nyomában

– A magyar költészetet bemutató In Quest of the Miracle Stag – A csodaszarvas nyomában című antológia óriási vállalkozás. Hogyan lehetséges kiválogatni több évszázad terméséből az ezer legjelentősebb művet?

 

A. Á.: Ott ültem egy hatalmas enciklopédiakupac közepén, olvastam a megfelelő magyar részt, Ádám pedig gépelte egyből angolul. Az életrajzokon kívül olyan értékes oldalak is kerültek az antológiába, mint például Erkel Ferenc eredeti kézírásos Himnuszának másolata, vagy kiejtés-szótár. A férjem igyekezett a külföldieknek mindent a maga tökéletességében nyújtani, hogy megismerjék az egész magyar irodalmat. Az első kötetben az 1996-ban már halott költők szerepelnek, a 2. kötetben az akkor még élők – például Károlyi Amy és Határ Győző is élt még akkor. A két kötetben az Ómagyar Mária-siralomtól Orbán János Dénesig terjed a válogatás.

M. Á.: Nagyon fontos még megemlíteni, hogy huszonöt gyönyörű fametszet képe is szerepel a kötetben. Budai György készítette, aki világhírre tett szerte a grafikáival. Ezek úgynevezett összetett portrék: egymásra kopírozta a fiatal és az idős arcot, néha a halotti maszkot. Az illusztrációkról szóló utószavában ezt multiple portraiture-nek nevezi. A fontos művekből idézeteket is tett a fametszetekbe. Nagyon mélyen ismerte az anyagot, itt van például Madách portréja, körülötte idézetek Az ember tragédiájából, Ádám és Éva alakja, az egyiptomi jelenet… A kötetnek így csak a képanyaga 70-80 ezer dollárba került. Erre senkinek nem volt pénze, kivéve Szathmári Lajost vendéglőst, aki maga is gyűjtő volt. Az illusztrátori munkát Barabás Márton fejezte be – a nagy Barabás dédunokája –, ő nem készített fametszeteket, viszont ragyogó rajzai vannak, például Faludyról, Baka Istvánról…

 

„ Nem szabad megijedni az idegenség tényétől”

– Ahhoz, hogy ilyen hatalmas műfordítói munkát könnyű kézzel végezzen el valaki, a mesterségbeli tudásnál talán valami többre is szükség van. Tavaly Árkoson egy kis zongorajátékkal szemléltette, hogyan lehet a műfordítás lényegét megragadni. Zeneként kell hallani a verset, hogy átültethesse más nyelvre?

M. Á.: Ha nem is száz százalékosan, de nagy részben. Zenei hallás nélkül nagyon nehéz verset írni, ezt Weöres Sándor kitűnően tudta, vagy Kodály Zoltán is jól ráérzett, amikor megzenésítette a Magyarokhoz-t. Weöres nagy felfedezése a magyar nyelv ritmikai dualizmusa. Ha prózában beszélünk, akkor rendszerint a szó első szótagján van a hangsúly, kivéve a kiemelő-kontrasztív hangsúlyt. De például a Tartózkodó kérelem kétféleképpen is skandálható. Ezt maga Weöres is alkalmazta, például a Magyar etűdökben van egy strófa, a „Falu végén van a házunk / a bozótból ki se látszik…” kezdetű. Szerintem ez a vers egyik lényege. Ismert a történet, amikor Kányádi Sándor egyszer feltette a kérdést gyerekeknek: mi a vers? Az egyik kisdiák akkor azt válaszolta, hogy: Sándor bácsi, a vers az, amit mondani kell. Ez alapvetően igaz. Vannak persze gondolati és képi versek, ennek megvan a maga teóriája is, amit Federico Fennolosa dolgozott ki. Ő a japán művészetek nagy ismerője volt, és megfogalmazta a különbséget a logopoetikus költészet (ahol az ötletek követik egymást és a szavak), a fenopoetikus költészet (ami a képekre alapoz), továbbá zenei költészet között. Az ideális, amikor ez a három princípium arányosan oszlik el egy versen belül.

– Nyelvészként önt mégis egy „prózaibb” terület foglalkoztatja: az idiomatikus kifejezések kutatójaként ismerik világszerte. Miként került ezzel kapcsolatba?

M. Á.: Amikor kikerültem Amerikába 21 éves koromban, rájöttem, hogy nem elég önmagában a nyelvtan ismerete. Szembesültem vele, hogy az angol elsősorban idiomatikus nyelv, a nyelvtan szinte másodlagos szerepet játszik benne. Ha valakinek jó a kiejtése és tudja az idiómákat, arról könnyebben elhiszik, hogy odavalósi, mintha perfektül használja az igeidőket. Ez a magyarban is működik: ha egy igekötőt összekötünk egy igével, a keletkező kombinációk jó részéről sejthető a jelentése. Például odanyúlni, átnyúlni stb. De a „lenyúlni” ige mindjárt más jelent. Ezt a szót egyébként már Jókai is használta. Vagy átnézni, kinézni – ugyanakkor lenézni valakit. Ez a jelenség az angolban is működik, csak ott nem igekötőkkel, hanem kis posztpozíciókkal fejezik ki. De a szólásoktól, közmondásoktól is hemzseg az angol nyelv.

– A világ számos nyelvén beszél. Soha nem ütközött falakba, elutasításba, amikor ily módon „meghódított” egy-egy országot, nemzetet?

M. Á.: Nagyon sok nyelvet már elfelejtettem. Például francia szakos voltam, de ma már erősen kell gondolkodnom, ha franciául kell beszélnem. Az olaszt tudom mímelni, a spanyolt már összehordja az ember az olaszból, franciából és főleg a latinból. Gátlástalannak és őszintének kell lenni. A „bennszülöttek” mindig értékelik, ha az ember megpróbál az ő nyelvükön beszélni. Ebben semmi leereszkedés nincsen, semmi nagyképűség, ellenkezőleg: nyögni és hadonászni kell, s akkor ők segítenek. Nem szabad megijedni az idegenség tényétől.

A. Á.: Sok minden függ a környezettől is. A férjem úgy járta be a világot, hogy különböző egyetemek meghívták előadásokat tartani, tehát nem turistaként. Angolul tartotta az előadásait, legyen az Torontó vagy Szingapúr vagy Dél-Afrika vagy Új-Zéland vagy Ausztrália – ebben az akadémiai környezetben mindenki angolul beszélt vele.

 

„A reinkarnációban akkor is érdemes hinni, ha nem igaz”

– Szakterületei megnevezése között gyakran olvasni, hogy „antropozófus”. Mit jelent a 21. század emberének az antropozófia?

M. Á.: Azt, hogy nem kell tudathasadásba süllyedni amiatt, hogy a vallások és a tudomány mást állítanak az emberi lélekről. Pusztán az, hogy valami a materiális világban nincs jelen, nem jelenti azt, hogy nem igaz. A másik oldal ugyanakkor, hogy nem minden arany, ami a fénylik. Fontos, hogy az ember tanuljon meg magába szállni és meditálni. Nagyon érdekes, ha két tanítvány két éven keresztül ugyanazokat a meditatív gyakorlatokat végzi, akkor azonos tapasztalatokra tehetnek szert. Például, hogy egy növény nem ott ér véget, ahol a levegő érinti a levelét, hanem azon túl, egy fénysávra emlékeztető étertestben. Vagy a kutyák megérzik, hogy valaki jóindulattal vagy rossz szándékkal közeledik a gazdájához. Az emberiség túlnyomó többsége hisz a reinkarnációban. Itt Európában ezt nem tanuljuk sem hittan-, sem természetrajz-órán. Pedig olyan morális feladatot tűz ki az ember elé, amiben benne van a javulás lehetősége. A reinkarnációban akkor is érdemes hinni, ha nem igaz. Olyan ez, mint Pascal fogadása, a pari de Pascal. Én így vagyok az antropozófia többi tételével: olyan szép, olyan erkölcsös és emberi, hogy akkor is érdemes foglalkozni vele, ha fizikailag nem lehet bebizonyítani. A fizika csak itt ezen a Földön érvényes, már a Naprendszer távolabbi bolygóin is valószínűleg más.

– Ezek a gondolatok a költészetében is visszaköszönnek…

 

– „Aztán ha versbe fogni mernél" című műve így kezdődik: „Aztán ha versbe fogni mernél, / téglákkal rakd meg zsákodat, / behúnyt szemmel harcba menjél, / s ha kell, vakíttasd meg magad.” Ezt tanácsolná ma is egy pályáját kezdő költőnek?

M. Á.: Valami hasonlót. Nem voltam még 24 éves, amikor ezt írtam. Arról van itt szó, hogy valamilyen természetes módon tágított, kicsit bővebb tudatállapotba kell eljuttatni magát az embernek ahhoz, hogy megfogja az Isten lábát. Akkor tud igazán jó verset írni, ha elengedi magában az anyagi kötődést. De a költészetnek nagyon sok regisztere van, egész más a szerelmes vers, vagy egy étvágygerjesztő rigmus.

– Azért ebben az idézetben bőven benne van az is: nagy művek akkor születnek, ha az embert megcincálja az élet…

M. Á.: Ez igaz. Szenvedés nélkül nincs nagy művészet. Ahhoz jön csak a szakmai tudás és a szorgalom. Goethe híres mondása, hogy a mester kilencven százaléka a szorgalom. Minden egy kellő pillanatban történik. Schopenhauer ráérzett erre, amit Rudolf Steiner, az antropozófia atyja megerősített: az emberi lélek születése előtt látja, hogy milyen sors vár rá, és ezt vállalja. És azután kezd bele abba az anyagi létbe, ami után kilenc hónapra megszületik.

– Hasonló sorsszerűség működhet két ember, például az önök egymásra találásában is?

A. Á.: Ha két ember összetartozik, a sors összehozza őket. Mi Szingapúrban találkoztunk, mindkettőnk házassága véget ért. Ádám felesége amerikai volt, az én férjem német. Ádám visszament Amerikába, én Németországba, és egy év múlva találkoztunk megint. Úgy éreztük, összetartozunk, így a válásunk után összeházasodtunk. Nagy örömet okozott, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ádám elkezdett egy verset, én folytattam… Úgy éreztük, visszakaptuk a kultúránkat. Ez rengeteget jelentet hosszú évek elszakítottsága után.

M. Á.: Pontosan így van. Szingapúrban él kétmillió kínai, rengeteg maláj, tamil, mi voltunk tizenketten magyarok. Elkerülhetetlen volt a találkozás. Amikor meguntuk a távol-kelti ételeket, elkezdtünk magyar fogásokat főzni egymásnak. Én a káposztáskockát tudtam produkálni. Ági mindenkit lefőzött: egymaga egy hatalmas disznótoros vacsorával állt elő, véres- és májashurkával.

– Közös munkáik is vannak?

M. Á.: Ági elsősorban prózai novellákat ír, az nekem nem erősségem. Elkezdett középkori ikonokat festeni, egy-egy ikon 250-300 munkaóra. Nekem nincs képzőművészeti tehetségem, csodálom is őt érte. De ő segített nekem akkor is, amikor a költészeti antológia adatainak begyűjtésére volt szükség. Ha magyarul írok valamit, mindig megkérem, hogy nézze át, és mindig talál is javítanivalót.

A. Á.: Az antológia magyar részéért én voltam felelős, például, hogy a címek helyesen szerepeljenek. De mindig megkérdezzük egymás véleményét.

 

„Az önéletrajzírás csak könnyűnek tűnik”

– Tavaly egy interjúban azt nyilatkozta, hogy önéletrajzát tervezi megírni. Elkezdte-e a munkát?

M. Á.: Igen, Orbán János Dénes közölte, hogy „szigorú testi fenyítésben” fog részesíteni, ha nem írom meg, és lehetőleg legyen olyan jó, mint a Pokolbéli víg napjaim Faludytól. Már elkezdtem, 120 oldalnál járok, a hatvanas évek elejénél. Az önéletrajzírás csak könnyűnek tűnik, valójában nagyon nehéz. Nagy a kísértés a szépítésre, az elhallgatásra, az embernek állandóan egyensúlyozni kell.

– A 2005-ös összegyűjtött versek után mikor tervez újabb verseskötetet?

M. Á.: Ha lesz elég méltó anyag. A Kutyapestben már van kétszer 15 szonett, amik újabbak. De most a prózai „házifeladatommal” vagyok elfoglalva.

– A Kossuth-díj mennyiben koronázta meg eddigi életművét?

M. Á.: Nagy megbecsülést jelent. Néha úgy éreztem, nem is érdemlem meg, néha pedig úgy, miért nem adták ezt nekem 15 évvel korábban. 60 éves koromban még tele voltam energiával, most 75 vagyok, kicsit lejárt az órám. Nagyon remélem, hogy lesz még annyi energiám, hogy befejezzem, amiket szeretnék. Abban bízom, hogy a díj segít abban, hogy jobban felfigyeljenek a műveimre, feltámasszon régebbi köteteket. Például a Petőfi-könyvem, amit a legérdekesebb alkotásomnak tartom. Nem tudom, miért az elsikkadás volt a sorsa. Vagy itt van a Goethe-könyvem, a Variációk a Vándor éji dalára, amelyben először hét vagy nyolc nyelven írtam meg 12 variációt. És hát a díjjal érdekesebb halott is leszek. Kétféle halott van: ordenáré halott és Kossuth-díjas halott. Ha vissza nem veszik a díjat, felzárkózhatok az utóbbiak sorába, Faludy, Méhes és mások mellé. De szeretnék még addig többet gyalogolni, többet úszni, kihasználni a szép időt, ami a Hawaii-szigeteken adva van. Többen megkértek, hogy próbáljak fordítani hawaii nyelvből – van egy csodálatos teremtésmítoszuk, az úgynevezett Kumulipo. Megpróbálom az angol nyelven írott verseimet is összegyűjteni. Megjelent néhánya antológia a kollégáim munkájának köszönhetően, Poetry by Linguists címmel, ezekben szerepelnek elszórva verseim, össze kellene gyűjteni őket. Az utóbbi időben nagyon „elnyúltam” a trópusokon, s ebből a Kossuth-díj erősen felrázott. Igyekszem hát most jóvá tenni minden tartozásom magam és a társadalom felé.

 

Laik Eszter