Ugrás a tartalomra

 

Slam School Poetry 5.

SLAM SCHOOL POETRY / FILM


Még nem tudni, költő, slammer vagy rapper lesz-e belőlük. De jó úton járnak. A középiskolásoknak meghirdetett előadói versenyünk pályamunkáiból válogattunk. Hármasával közöljük a beérkezett videókat és slamszövegeket. A válogatás nem tükröz semmiféle értékítéletet. Ezúttal Szabó István, Hódi Virág Noémi és Wesselényi Tamás videóját tekinthetik meg.

 

 

Szabó István (Szabadka)

 

 

Szabadka

Hideg radiátor járdakövön
Rovom le standard köröm
Huszonnégy órás láthatóba,
Cementfelhő, lámpacsóva.

A peremváros itt is ugyanolyan, mint máshol.
Egy kicsit sem enged és egy kicsit sem gátol.
A naplemente itt is tetőszínű, a reggel kormos.
A városi gazdag még mindig ügyvéd vagy orvos.
Szabadka még mindig olyan, mint én vagy te.
Szabadka van a nyelvünk alatt és Szabadkát lövünk az ereinkbe.
Én vagyok a daru, ami épp ül.
Én vagyok a népszínház, ami már hat éve épül.
Én vagyok a korzó, én vagyok, aki szaladna,
Én vagyok a legmélyebb Szabadka, Szabadka.
Itt látod a kádban a legtöbb gumikacsát,
Itt van minden fába vésve, hogy „Szeretlek Csáth"
Itt van underground, itt van olyan, hogy élet,
Itt a sorsjegyedért nem kell várnod egy évet.
Itt nem látsz olyan feliratot, hogy „vesszen Trianon".
Ebben a városban még nem volt alkoholtilalom.
Itt van tél, hó, jég és fagy.
Ó, kedves Szabadka, te mindig nedves vagy!
De ne értsd félre, nem azért mondom.
A tiéd nem fizetős. Az más: az London.
Itt krétapor hullik és lábnyom olvad bele.
Itt beszélsz a múltról és zacskózod a jelent.
Itt ha besötétedik, akkor tudod, hogy otthon vagy.
Akkor látod magad a köveken, akkor mosol hajat fényben.
Ha besötétedik, akkor rádolvad egy reklámtábla a szecesszió jegyében.
Szabadka még mindig tartja a hagyományokat, és tudod mit? Én birom a bort és a port!
Én birom, hogy itt született Kosztolányi, mert ő is egy darab szabadka volt.
Szabadka vár a jelre, hogy szökhessen zöldhatáron át.
Hogy maradjon és legyen mutatóba.
Ha vissza is jön, magyar akcentusra nem vált.
És Istent nem hozza látogatóba,
Mert a vámőrök ott állnak raportba.
én már tényleg nem tudom, milyen az a határon innen, vagy határon túl.
Mert a kereszt itt is áll és ott sem fordított, csak ferde. De erről sem
Szent István tehet, mert a túl nagy volt rá a terhe.


 

Hódi Virág Noémi (Szeged)

 

 

akkor szeretném

amikor már egészen este van,
és Káma Szútrásat játszunk egy padon,
akkor szeretném látni a szemedet.
igazából nem is a szemedet nézem,
nem mintha már meg tudtam volna jegyezni egészen,
de a benne ücsörgő érzés...
- ami abszurdum, mert lehunyott,
s így hogy láthatom, az jó kérdés -
de látom! láttam...
mint tegnap George Harrisont, képzeld.
a Don Quijotéban pizzázott kézzel
(ez egy szegedi hely.
egy a sok közül, ahová nem vihettelek el)
szóval ott evett a barátnőjével.
ette ott a barátnőjét.
én meg
- mint ahogy anno magadról mesélted -
a körmömet a tenyerembe vájtam és vártam,
vártam, hogy vérezze már össze a körömágyam,
mint máskor az ágyam,
amikor a valóságban előbb jön meg,
mint a naptárban.
de a kezem nem vérzett, hiába kapartam most már,
mert neki azt láttam az arcán,
amit neked már nem.
és amikor igen, akkor is rám szóltál,
hogy csukjam már be a szemem.
én meg titokban,
mikor nem figyeltél,
újra kinyitottam.
és csak néztelek.
na jó, hazudtam.
a srác csak hasonlított,
valójában nem is George Harrisonnal találkoztam.


 

Wesselényi Tamás (Budapest)

 

Budapest

Nincsenek szavak, mik elmondják,
Hogy mit is rejt a te otthonod;
Ha menne, minden nap eldobnád,
Helyette minden nap megfogod.

Az otthonod szegény palota,
Ahol minden reggel monoton.
Az egyik lábadat rakod a
Másik után a betonon.

Másnaposan indulsz el ma is.
Tudom, hisz egy cipőben járunk.
A fanyaros mosolyod hamis,
Akár bérleteden a dátum.

Kifacsart testedet szétszórtan
Mély álomba ringatod ébren,
S lecsukott szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.

Odalent a hűs Duna-parton
Akár vörös rózsák, nyílanak:
Sok koldus, kin a ruha karton,
Ágyuk beton a kőhíd alatt.

A Nyugatin kezded a napot,
A forgó óra hetet mutat,
Sok zöldellő Metropol lapot
Szór szanaszét a kereszthuzat.

Mind elpirul a jelzőlámpa,
A tag a fékre rálép ezért.
A zebrán cipők kopogása
Adja a groteszk háttérzenét.

Az utak, mint törött képkeret,
Mi meg rajzok matt fóliára.
Csikkekből rakott szőnyeg vezet
Blaháról az Astoriára.

A buszsofőr, akár a révész
Visz át a folyó túlpartjára
Maroknyi szépen fénylő pénzért
Szállít a melóba; halálba.

Az egész város színes címlap,
Sokmindent elnyelő tág metszet,
De az összes olvasó színvak,
Minden ember apró lábjegyzet.

Budapest egy méregdrága drog,
Amit mi ajándékba kaptunk.
Tüdőnket ellepte már a szmog,
Mégis újra beleszippantunk.

A macskakövek mind nyávognak,
Hogy vadul tapossuk testüket.
Add át magad a káosznak!
Ebben te is újra megszületsz.

Minden kőoszlopon graffiti,
Egy Bentley a parkon áttolat.
Árnyéka a falra vetíti
beteljesületlen álmodat.

A várost lesve olykor tényleg
Elragad az őrült kábulat,
Itt a dinamika a lényeg;
Erre szűkül be a tág tudat

A kizsákmányolt bérmunkások,
Szakadt húrt pengető zenészek,
Fullasztó szagú aluljárók,
Melyekben minden fal penészes.

A mindig buszsávban haladó
Fekete BMW-s gengszterek;
A lopott tárcával szaladó
Éhező tízéves kisgyerek.

A testbe szúrt pillangókések,
A sarkon rád váró végzeted,
A hirtelen villanó fények;
Séta közben alig észleled.

Kezeden, lábadon béklyó van;
Tengsz ebben a monoton létben,
És kifordult szemekkel, félholtan
Csak rázkódsz a villamosszékben.


 

A további videók itt tekinthetők meg!

Hamarosan folytatjuk!

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.