Irodalmi Jelen

„Rézfúvósnak kellett volna lennem”

2013. május. 07. - 12:08

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS ÉS VIDEÓ

Szőke Imre Mátyás arról mesélt az Irodalmi Jelen májusi lapszámának bemutatóján, hogyan alapított egyszemélyes írói „zenekart”, mit jelent számára a meditáció, és hová helyezi magát a városi tájban. Tudósítás Hegedűs Gyöngyi fotóival, és videó.

„Rézfúvósnak kellett volna lennem”

A májusi Irodalmi Jelenben többek között Acsai Roland, Böszörményi Zoltán, Jász Attila, Kántor Zsolt, Makkai Ádám és Tőzsér Árpád művei olvashatók – ajánlotta a friss lapszámot a jelenlévők figyelmébe Mányoki Endre. A szerkesztő külön felhívta a figyelmet Keszthelyi Rezsőre, aki költőként indult, egykor a Magvető legendás szerkesztőjeként dolgozott, és idős fejjel kezdett prózát írni. Meditatív mondatai Tandori Dezső szövegeivel rokoníthatók – méltatta Mányoki az alkotót, akinek Emlékmacska című novellája olvasható a friss lapszámban.

Az estről készült videóösszeállítás

Az est vendége ezúttal Szőke Imre Mátyás volt, a beszélgetést pedig a „Tájak” hívószó köré hirdették meg. Talán meghökkentő ez az asszociáció épp Szőke Imrével kapcsolatban, akire nem jellemző, hogy tájképfestő lenne – jegyezte meg derűsen Mányoki, de már a beszélgetés elején fény derült rá, miféle tájak is azok, amelyek meghatározzák a Szőke-féle prózát. „Budapesten mindig külvárosokban laktam, és a belvárosban dolgoztam – mesélte „Imi”, ahogy a legtöbben emlegetik barátai és olvasói körében, s mint később elmesélte: e két kör kezdetben azonos volt. Újpalotától Tétényig, Csepeltől Kőbányáig, a Fehérvári úttól a Kálvin térig lakta be az író a pesti tereket, de gyerekkora meghatározó helyszíne Csepel volt. Épp a csepeli híd a központi motívuma első megjelent novellájának is, tette hozzá Mányoki Endre, akinek egyébként Jónás Tamás ajánlotta figyelmébe nem is oly rég a prózaírót. „Ritka, hogy az ember semmit nem tud a mű szerzőjéről, de »szagot fog«, hogy ebből valami jó fog születni” – emlékezett vissza a szerkesztő első benyomásaira Szőkéről.

Pedig Imi versekkel indult, utána ült be egy kölcsönkapott laptoppal egy kávéházba, és kezdett el prózát írni. Eleinte blogot, „a barátaimnak, hogy szórakoztassam őket” – idézte fel eredeti célját, amely a lényegét tekintve máig nem változott. Mányokival sokat és mélyen beszélgetnek, tudtuk meg, ennek ellenére az esten is tudott meglepetést okozni szerző a szerkesztőjének (a közönségnek még inkább): az író tíz évig röplabdázott Csepelen, NB1-es mezőnyben. „A munkakönyvembe azt írták, trafószerelő” – mesélte hivatásos sportolói korszakáról. Hogy miért nem jelenik meg még csak utalás szintjén sem a sport a novellákban? „Mert túl jó volt, élveztem – válaszolta frappáns tömörséggel Szőke. – Az írásnál nem a győzelmek érdekesek számomra, épp ellenkezőleg.” De a legvesztesebbnek látszó, legszétesettebb helyzetben is mindig marad egy nézőpont, amely „hátul kuncog” – osztotta meg az író legfontosabb élettapasztalatát, melyet a meditációnak köszönhet. Épp az a lebegésszerű állapot, amely a test minden pontjára egyformán ható gravitáció megtapasztalását követi, csíphető el a prózákban is – töprengett hangosan Mányoki Endre az író beszámolóját hallgatva meditációs élményeiről.

Sajátos módon a külföldi tájak sem bukkannak fel a Szőke-ábrázolta kisvilágokban, pedig sokat utazott sportoló-korszakában. De soha nem a városok látványosságai érdekelték, csak az emberek – mesélte. A táj, a tereptárgyak akkor érdekesek számára, ha egy emberhez tartoznak. „Ha egy jó nő áll a templom előtt, leírom a templomot is.” Egyébként önmaga kivetülése a táj: „egy fal is attól lesz érdekes számomra, hogy én nézem. Mindig magamról írok” – jellemezte alkotói módszerét az író. A novellák érzékletes mikrotörténetei, az epizódszerűség eszünkbe juttathatnak előképeket a magyar irodalomból; ennek okán firtatta Mányoki, merít-e olvasmányélményekből Szőke. „Hogyan viszonyulsz például a korai Moldovához vagy Tar Sándorhoz?” Szőke elvetette a kortárs magyar irodalmat mint ihletforrást, sokkal inkább egy-egy adott pillanatból, helyzetből nyer inspirációkat. A beszélgetés során azonban kiderült, az amerikai irodalom, Bret Easton Ellis, Capote, Norman Mailer nagyon is hatással van rá, s amit hiányol a magyar prózából, az épp a „beat”.

Ha már a beat szóba jött: Szőke Imre életének a zene is meghatározó része, szájharmonikázik és egykor énekelni is tanult. (Meg is pendítettük az est végén, nem énekelne-e, de talán határozottabban kellett volna pengetni e húrokat.) „Egyszer elkészítették a horoszkópomat, és kiderült, hogy rézfúvósnak kellett volna lennem” – idézte fel Imi, akinek a kezébe Mányoki inkább szaxofont képzel. „Igen, tenorszaxofont” – helyeselt az író. „Én egyébként egy egyszemélyes rockzenekar vagyok. Összetalálkoztam magammal, és úgy döntöttem, írni fogok” – vázolta ars poeticáját az egymásba futó, majd zenekart alapító srácok példáján Szőke. „És tessék, most van egy könyvem” – mutatott az asztalra kiterített példányokra, melyeket magával hozott a bemutatóra. A Kőbánya című novellagyűjteményt a Hochroth Kiadó – Rónai-Balázs Zoltán és Jakatics-Szabó Veronika – jelentette meg, amely kis példányszámú, de különleges kivitelű köteteket ad ki, mutatta be profiljukat Rónai-Balázs. Szőke Imre Mátyás novellái is egyfajta könyvműalkotásban láttak napvilágot (az illusztrációkat Jakatics-Szabó Veronika készítette), mellyel a Lipcsei Könyvvásáron is szerepeltek.

Imre a friss Irodalmi Jelenből a Hó című novellát olvasta fel, majd egy felszabadultabb történet következett, a Beavatás. Ebben parkolóőri múltja mozaikjai csillannak meg fanyar bölcselettel, és az a „flasztervilág”, amely a Szőke-prózákban kirajzolódó városiasság szimbóluma is egyben. Majd Acsai Roland verseinek köszönhetően a betonvilágba tücsökzene is vegyült: A Tücsökciripelés fároszai, a Tücsökciripelés hóesésben és a Visszafelé hármasa mintegy a Szőke-novellák lírai továbbgondolásaként szólalt meg. Vesztergom Andrea Kyrie című, a folyóiratban megjelent versét Csepcsányi Éva, a Kulcsra zárva című naplójegyzetet Mányoki Endre olvasta fel. Az este azonban korántsem ért véget itt: Imre maga is kíváncsi volt a jelenlévők véleményére többek közt arról, van-e igény a jelent feldolgozó nagyregényre, vagy adekvát kifejezési forma-e az egyes szám első személy, így aztán elmélyült beszélgetés bontakozott ki a kortárs próza műhelykérdéseiről.

Laik Eszter

Fotók: Hegedűs Gyöngyi

További képek a helyszínről: