HELYSZÍNI

A Kolozsvárott vendégszereplő Prágai Nemzeti Színház a közismert cseh rendező, Michal Dočekal értelmezésében mutatta be Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját, rádöbbentve a nézőt arra, hogy várakozni csak optimistán érdemes.

Nevetve várni Godot-ra

A Prágai Nemzeti Színház Kolozsvárott

Százhét éve, 1906. április 13-án, nagypénteken született Samuel Beckett. Valamikor csak az irodalmi elit olvasta alkotásait, ma már a nagyközönség is élvezi abszurd drámáit. Ötven éve bemutatott Godot-ra várva című darabját a szerző születésnapján láthattuk a Prágai Nemzeti Színház előadásában a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán.

A produkció cseh nyelven játszódott, de magyar és román nyelvű felirattal. Estragont David Matásek, Vladimírt David Prachař, Pozzót Ondřej Pavelka játszotta, Lucky szerepét a neves cseh színész-rendező, Jan Kačer alakította. A díszlet David Marek munkája, az előadás jelmeztervezője Hana Fischerová, dramaturgja pedig Lenka Kolihová Havlíková volt.
Beckett nem ad egyértelmű választ arra, mit szeretett volna ezzel a darabbal sugallni, és talán szándékosan veti fel az értelmezések egész sorát, szembesítve az emberi lét kérdéseivel: a reménnyel és reménytelenséggel, az élettel és halállal, az érzelmek kiüresedésével, az ember elkorcsosodásával, a magánnyal és az Isten létezésének paradigmáival.

A darab alaptémája a várakozás, pontosabban egy bizonyos Godot-ra való várakozás. Hogy ki is ő tulajdonképpen, az nyitott kérdés marad, talán a legérvényesebb magyarázat rá mégis az Isten vagy valamiféle túlvilági erő, amelyre folyamatosan vár a földi halandó. Michal Dočekal rendezésében legalábbis ez sejlik föl a színpadi produkcióból, persze csak annyira, amennyire maga Beckett fogalmazza meg ezt.

Az első felvonásban két koldus, Vladimír és Estragon várakozik a Godot nevezetű valakire. Az eredeti koncepciótól eltérően nem országúti fa alatt ücsörögnek, hanem egy elhagyatott környéken, külvárosi buszmegállóban. Dočekal a 21. századba helyezi Beckett üzenetét. A fa helyett egy csupasz fémházból kinőtt gally áll. A háttérben szomorúfüzek és három hirdetőtábla „Hamarosan” felirattal (cseh, magyar és román nyelven). A csavargók a környék ismerős figurái, otthonosan mozognak a terepen. Beszélgetésük inkább monológszerű, összefüggéstelen vallomás, semmint igazi párbeszéd. Néha átvedlenek bohóccá, artistává, filozófussá, mintha korábbi életformájuk köszönne vissza, amikor még nem a perifériára csúszott emberek voltak. Vladimír és Estragon nem föltétlen Istent, hanem egyszerűen egy régi, segítő ismerőst lát Godot-ban, aki élelmet hozhat nekik, és akkor nem kell répát vagy csirkecsontot enniük. Persze lehet, hogy a segítő mégsem ember, a színpadi produkció végén ugyanis utalás történik arra, hogy Godot-nak fehér szakálla van…

Az előadásban mindvégig ott lebeg a reménytelenség, a várakozás hiábavalósága, az ember törékenysége, mindennapi kétsége a létezés értelméről.  Ennek ellenére a pukedliző, a közönségnek be-beszóló, a nézőtérre kiszaladó szereplők bohóckodására figyelünk inkább. Csak utólag, az előadás után sejlik föl bennünk: mennyire mulandó minden, ami körülvesz minket. Ha nem törünk is ki harsány nevetésben, de mindenképpen elmosolyodunk az olyan jeleneteken, mint amikor Vladimír és Estragon – akár ismeretlen utasra várva egy repülőtéren – gyűrött papírlapot tartanak a kezükben Godot felirattal.

Aztán megérkezik Pozzo, akinek csomagjait a rabszolga Lucky cipeli. Pozzo a gazdagságot testesíti meg, neki még telik szolgára, akivel meglehetősen embertelen módon bánik. Lucky a méltóságától megfosztott, kiszolgáltatott, elállatiasodó embert jelképezi. Pozzo is csak a két koldushoz képest képvisel magasabb társadalmi státuszt, öltözéke és viselkedése viszont arra utal, hogy ő is közéjük tartozik. A felvonás végén egy kisfiú Godot üzenetét hozza, amelyben az áll: ma nem, de majd holnap biztosan eljön.

A második részben a színpadkép valamelyest változik, de a „cselekmény” tulajdonképpen ugyanaz. A fémrúdból kinőtt gally levelet hajt, a szomorúfüzek helyett lombos fák lakják be a teret, a „Hamarosan” föliratot a „Most” váltja föl. Úgy érezzük, minta-tavasz lenne, de a sivárság, a kietlen külvárost idéző táj nem hagyja a nézőt reménykedni. Tudjuk, hogy nem fog bekövetkezni az újjászületés, tavasz illúziója csak megerősít abban, hogy nincsen okunk az optimizmusra. A két főszereplő ezúttal meggörnyedt öregemberként jelenik meg a színen, utalván az idő múlására. Nem egy nap vagy egy éjszaka, hanem sokkal több idő is eltelhetett találkozásuk óta.

Aztán Vladimír és Estragon pelenkára vetkőznek, elillan testükből a derék- és hátfájás, csintalankodnak, játszanak, mint a gyermekek, majd felkapaszkodnak a buszmegálló vasrúdjaira, mint megfeszített latrok. A közönség nevet azon, hogy nem veszik komolyan sem az életet, sem a halált, sem a várakozás gyötrelmét, sem a kiszolgáltatottságot, sőt még az öngyilkosság gondolatát sem. Aztán megérkezik újra Pozzo, aki időközben megvakult, így Lucky, a szolgáló vonszolja maga után. A járda egyik darabja föl van törve, a négy szereplő sorra beleesik a pocsolyába, fetrengenek a sárban.  Végül újból föltűnik a kisfiú Godot üzenetével, és ugyanazt mondja, mint korábban: a várva várt Godot holnap biztosan eljön.

A darab tragikumát oldják a humoros, néha már-már operettszerű jelenetek, azt sugallva, hogy ha a várakozás idejét – legyen szó isteni megváltásról vagy kedves személy érkezéséről – nem gondoljuk örökkévalóságnak, ha közben nevetünk és optimistán állunk hozzá az adott helyzethez, sokkal elviselhetőbb az idő múlása.
                                                                                                                     

Varga Melinda

Fotó: a színház honlapjáról