Móricz muzsikaszóra

„Ez a könyv sem jött volna létre, ha a Móricz-olvasás nem újul meg” – mondta Szilágyi Zsófia az irodalomtörténet időbe és térbe ágyazottságáról Móricz-monográfiájának bemutatóján, ahol Mészáros Sándorral és Grecsó Krisztiánnal beszélgetett frissen megjelent, nagyszabású munkájáról.

Móricz muzsikaszóra

A nyár közeledtével a Nyitott Műhely utcára nyíló, jó öreg vasajtaját is nyugodtan tárva lehet hagyni, így hétfő este nótaszóra figyelhettek fel a Ráth György utcában az arra járók. Mielőtt ugyanis az irodalmárok belevágtak volna a beszélgetésbe, Hermann Zoltán és Csörsz Rumen István gitárjátéka mellett hangolódhattunk rá némely Móricz-mű világára. Az író maga is kedvelte a nótákat, felcsendült például az esten a Tündérkertből Báthory Gábor nótája, a Szól a kakas már, de meghallgathattuk magának a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című színműnek a címadó dalát is. Az Ég a kunyhó, ropog a nád vigadós sorai után Grecsó Krisztián prózában folytatta – ha nem is a vigadást, de kiemelte Szilágyi Zsófia művének erényeként többek között azt is, hogy életében először meg tudta nevettetni egy monográfia.

A kötetben itt-ott megcsillanó önirónia mellett fontosabb azonban az organikus látásmód, amely egységbe fogja az életmű sorsát a korabeli értékelések és a későbbi befogadás kölcsönhatásában – hangsúlyozta Grecsó. Az író a pilleszárny-effektushoz hasonlította annak a jelentőségét, miként befolyásolja még magukat az írói sorsokat is a recepciók nyomán alakuló olvasat. Szilágyi nemcsak a korai és a modern értelmezésekhez nyúl értőn, de érzékletesen ábrázolja azt a folyamatot, melynek során útvesztőkön és tévutakon keresztül Móricz megtalálja a saját hangját. Ne felejtsük el, hogy a móriczi életművet, még az életrajzot is rengeteg kreáció és kitaláció tarkítja – hívta fel a figyelmet Grecsó –, de a szerző szerencsére tudja, hogy a kreációkra reagálni maga is kreáció. Nem áll be a divatos trendek sodrába, és jó érzékkel választja ki, mely regények azok, amelyek a mai olvasó számára is frissek, modernek.

Mészáros Sándor, a kötetet megjelentető Kalligram Kiadó vezetője egy kis visszatekintéssel kezdte a beszélgetést: mihez képest teszi helyre Szilágyi Zsófia a Móricz-képet. Czine Mihály és Nagy Péter munkái óta egy-két gesztusértékű tanulmányt leszámítva nem született értékelhető Móricz-monográfia, de épp Czine és követői szellemében Móricz az unalmas, anakronisztikus, világirodalmi szempontból erősen leértékelt kategóriába került. Szilágyi Zsófia ezzel is polemizál, de elegánsan, nem követve a ’90-es évek nagyképű irodalomtörténeti diskurzusát, amelyben „kiosztottak” minden korábbi megnyilatkozást. „Szilágyi nem akarja megmondani, milyen ez az író” – hangsúlyozta Mészáros, hozzátéve, hogy a monográfia elkerüli a móriczi önértelmezés csapdáit is. Legfőbb értéke az egészséges arányérzék: nem emeli Móriczot saját nívója fölé, de tapintatosan beszél kudarcairól, a jó művek kiválóságáról szólva pedig nem magasztalja fel azokat.

Mészáros Sándor felvetésére, hogy irodalomtörténészként felcserélte-e a szövegközpontú megközelítést a kontextuális összefüggések keresésére, Szilágyi Zsófia úgy reagált: megpróbálta az egész életutat átfogni, ha nem is szorosan az életrajz mentén, de előre haladva abban. Ehhez néprajzi, színháztudományi segédleteket is bevont. Valóság és irodalom viszonyát próbálta feltárni, annak fényében, hogyan lép pályára egy író, hogyan születik meg egy-egy mű, amely soha nem a levegőben lóg, hanem társadalmi és kiadói elvárásrendszerek alakítják. „Fontos volt számomra az életmű alternatív része, a Tükör-kötetek, a Naplók, de kedvencem a félbehagyott művek birodalma” – vallotta meg Szilágyi Zsófia. Ez utóbbihoz példaképp említette: személyes fájdalma, hogy Az özvegy című regény pár oldal után megszakad, helyette alkotta meg aztán az író a Rózsa Sándort.

Ne feledjük, hogy Móricz csak azt írta meg, amiben a kiadó pénzt látott – tette hozzá Mészáros Sándor, és kitért a pénz szerepére a móriczi életműben. Hiszen olyan íróról van szó, akinek 1911-ben 160 ezer példányban adták el műveit, és aki úgy nyilatkozott: volt hét év, amely elhitette, érdemes magyar írónak lenni. Móriczot valóban foglalkoztatta a pénz, elég csak tőzsdenovelláira gondolnunk – erősítette meg Szilágyi Zsófia –, de készült megírni a pénz regényét is. (Szilágyi a témának külön fejezetet is szentelt kötetében a Kelet Népe szerkesztői időszakát taglaló részben.) Az irodalmár azonban hangsúlyozta: Móricz soha nem magának vagy magára keresett; rengeteg embert, rokont tartott el, és az irodalomra is sokat áldozott önzetlenül.

Épp az irodalmi intézményrendszer és az író viszonyát taglalva vetődött fel az Móricz tájékozódásának, műveltségének kérdése, melyet sokszor eltorzítva „tálalnak”. Ráadásul az olvasatlan bumfordi figurája csak álca volt nála, jegyezte meg Mészáros Sándor. Szilágyi Zsófia szerint Móricz tisztában volt hátrányával, és meg is élte azt néha, például a gyér nyelvismeret terén (tudjuk, hogy Thomas Mann-nal való találkozása meglehetősen feszengősre sikerült), de nem igaz, hogy egyáltalán nem ismert idegen nyelveket, németül és franciául például olvasott. Ha ízlése és esztétikai ítélete nem is mérhető össze Kosztolányiéval, ne feledjük el, hogy az Erdély-trilógia mögött óriási kutatási- és tudásanyagot halmozott fel, és a nyelvhez való viszonya példaértékű volt. Ezt Mészáros azzal egészítette ki: mesterien vissza tudta adni műveiben a megszólaltatott szereplők nyelvét, társadalmi hovatartozás szerint. Szilágyi hangsúlyozta Móricz megújulásra való képességét is: ennek kiemelkedő példája az életmű végén az Árvácska.

A beszélgetés harmadik nagy kérdéskörében a népi mozgalom hatását vitatták meg a móriczi életmű szempontjából; itt Mészáros Sándor merte megfogalmazni a legmarkánsabb véleményt („bár lehet, hogy később visszavonom” – tette hozzá félig humorizálva). Eszerint talán nem is a Czine- és Nagy Péter-féle Móricz-értékelések „butították le” igazán az életművet, hanem az az ideológiai besorolás, amelyet a népi mozgalom végzett el – latolgatta Mészáros. „A 30-s évek második felében Móricz komolyan küzd ezzel” – magyarázta Szilágyi Zsófia, aki szerint az írót zavarta, hogy zászlóra tűzték, és „Móricz-apánknak” kiáltották ki. „Nekem az irodalom a fontos” – nyilatkozta Móricz, amikor a politika megkísértette, és ha segített is Féjának, Illyésnek, hű maradt a Nyugat köréhez. Mészáros úgy látta: ha íróilag nem is, emberileg Móricz bőven „benne volt” a népi mozgalom paradigmaváltó szemléletében, miszerint vége az irodalom liberális önelvűségének, immár valamiért kell léteznie; de a közönség-hozzászólásokból – például Tardy Anna és Szegedy-Maszák Mihály részéről – jól érzékelhető volt, hogy ez a téma akár egy külön estet is kitölthetne.

Grecsó Krisztián szerint a Czine-hatás értékelését is árnyaltabban kell kezelni, szerinte Szilágyi nem annyira szigorú e tekintetben, mint Mészáros, de a szerző hozzátette: Czine első monográfiájáról tudott dicsérő szavakkal szólni, a későbbi tanulmányairól és Nagy Péter monográfiájáról már korántsem. Befejezésül hangsúlyozta az életmű, a „Móricz-történet” lezáratlanságát: folyamatosan kerülnek elő új művek, mint ahogy folyamatosan változnak az olvasatok is. Mészáros Sándor azzal zárta az estet: jó lenne, ha a következő nemzedékben újra lenne majd valakinek egy hasonlóan elegáns válasza, mint Szilágyi Zsófiának e közel nyolcszáz oldalas munkája. A zenészek e pozitív kicsengésű búcsúra válaszul a húrokba csaptak, és folytatódott a muzsikával aláfestett kötetlen beszélgetés.

Szöveg és fotók: Laik Eszter