HELYSZÍNI

A legutóbbi nagyváradi Törzsasztal vendége, Forgách András író, műfordító, rendező Zehuze című regényéről, a nagyváradi Szigligeti Színházban bemutatásra kerülő darabjáról és más irodalmi témákról mesélt. Az estet a Várad folyóirat és Szépírók Társasága szervezte a Könyv utóélete program keretében.

Forgách András Nagyváradon

„Azt akarom, hogy az írás égesse át a világot és ne kelljen ezért külön megharcolni. Ha jó a mű, akkor át is fogja égetni” – merész kijelentés egy kortárs írótól, még akkor is, ha közismert szerző, dramaturg, rendező és műfordító. Forgách András, a nagyváradi Törzsasztal legutóbbi vendége kerüli a reklámot. Véleménye szerint, ha az irodalmi alkotás elég jó, akkor olvasókra talál, és a szakma érdeklődését is felkelti.

A sokoldalú, jó humorú Forgách András méltó beszélgetőpartnere volt Kőrössi P. József, aki alaposan felkészült az estre, nem kerülve a kényesebb témákat sem.  A több mint két órás rendezvény igazi irodalmi-kulturális maraton volt. Önmagáért beszél, hogy senki sem ment el az est felénél-háromnegyedénél sörözni a Sétálóutcába vagy a Körös-partra, pedig a nyárias hőség akkor is embert próbáló, ha izgalmas művekről, életpályáról van szó.  

                                           
Az est első felében Kőrössi a 2007-ben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, Zehuze című regényéről kérdezte a meghívottat. Elsőként a címre tértek ki, amely a regény ismétlődő motívuma, egyik kulcsmondata, gyakran használja a főhős. A héber mondat jelentése „ez van, ezt kell szeretni”, megfelel a közismert francia „c'est la vie” kifejezésnek.

A kötetben 1947 és 1976 között írt leveleket olvashatunk, amelyeket egy Magyarországról Palesztinába kivándorolt anya ír a Palesztinából Magyarországra költözött és ott családot alapító lányának. Bár a könyvet levélregényként is emlegeti a szakma, a szó klasszikus értelmében mégsem tekinthető annak, hiszen csak az anya leveleit olvashatjuk, a lány válaszait viszont nem. Egy fejezet egy évet ölel fel. Az olvasót magával ragadja a remek humor, irónia, a kimunkált nyelvezet. A mű önéletrajzi vonatkozású, hiszen a főhőst Forgách a nagymamájáról mintázta. Az ő szemszögéből kap az olvasó képet a huszadik század Magyarországáról, a zsidóságról, Palesztináról.

A könyv keletkezésének története akkor kezdődött, amikor Forgách édesanyja halálakor megtalálta nagymamája leveleit, kronológiai sorrendbe rendezte őket, de nem volt lelkiereje foglalkozni velük. Tíz évnek kellett eltelnie, amíg újra elővette a vaskos paksamétát. A levelezés közepe táján „meglátta a levelekben a könyvet”. „Mindig azt keresem egy műben, hogy van-e őspillanata” – mesélte az író. Már kilencvenöt novemberében tudta, miről fog szólni a regény és hol fogja befejezni, mégis csak tizenkét évre rá született meg. Az utolsó egy év nagyon intenzív munka volt, olykor napi tizennyolc órát dolgozott és közben három doboz cigarettát füstölt el.  

A nagymama valóságban is olyan volt, mint a regényben – avatott be az író. Kertelés nélkül megmondta, amit gondolt, még ha sokszor megbántotta is ezzel az embereket. Szó, ami szó, a nagypapához sem volt mindig túl kedves. Imádta a férfiakat, egy-egy szerelmi kalandért bármire képes volt. Egy alkalommal, amikor épp szerelmes volt egy ügyvédbe, akiért Izraelből elutazott Budapestre, annyira szórakozott volt, hogy elvesztette a kislányát (az író édesanyját) az Oktogonon. A vejéért sem rajongott egyébként, sokszor megbántotta szókimondó természetével. A lányát pedig mindig leteremtette, hogy nem tanult meg helyesen magyarul. Művelt volt és szellemes. A szerző nagypapája egyébként jeles műfordító, többek között Thomas Mannt fordította héberre.

Kőrössi szerint a könyvet pozitívan fogadták ugyan, mégsem beszélt túl sokat róla a sajtó. Szerencsétlen volt a megjelenés éve, hiszen Spiró Fogság című művét, amely előtte néhány évvel jelent meg, óriási siker övezte, és az ugyancsak zsidó témát dolgoz fel.
A szerző erre reagálva elmondta: minden könyvnek megvan a maga sorsa. A könyv kivárja a sikert, nem kell ezt mindenáron kikényszeríteni. Spiró könyve például – bármennyire is szerette volna – nem kapott visszhangot Németországban vagy angol nyelvterületen.  A Zehuze nehezen befogadható mű, már maga a cím elijesztheti az olvasót. A moderátor ennek kapcsán idézett egy interjúból: Forgách szemlélődő alkat, nem az olvasó, hanem a saját örömére ír.

Ez így nagyon éles megfogalmazás – reagált erre Forgách, hiszen, mint minden alkotót, őt is nyilván érdekli az olvasó. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapott a kötet kapcsán, olyan is volt már, hogy sms-t küldtek neki, amelyben az állt: rettegnek, hogy véget ér a regény. A siker sem hagyja hidegen. Nem hajlandó viszont semmiféle áldozatra ennek érdekében, nem szívesen reklámozza saját írói képességeit, megvárja türelmesen, amíg őt keresik meg.

Egy rövid regényrészlet felolvasása után a beszélgetés a meghívott színházi munkásságáról folyt tovább. Az író A szűz, a hulla, a püspök és a kések,  A kulcs valamint A görény dala című darabok kapcsán mesélt rendezői tapasztalatairól.  Megemlítette azt is, amikor a Jelenkornak úgy írt kritikát egy évadról, hogy bizonyos előadásokat nem is látott a repertoárból. Forgách szerint a színészek, rendezők határozott véleménnyel vannak ugyan egy-egy előadásról, de sokszor nem is látták azt, amiről beszélnek, hiszen nincs idejük megnézni. Ezt a sajátos, a színházi világra jellemző attitűdöt akarta ezzel a cikkel illusztrálni.

1993-ben megjelent, Valami Figaro-féle alak című esszékötetének egyik mondata szerint a magyar drámát a pesszimizmus, az öngúny és a csikorgó humor jellemzi. Forgách most elmondta: húsz év alatt sokat változott a magyar drámaírás, ma már ez a kijelentés nem áll meg a lábán. Olykor a társulatok maguk írják a darabokat, egy-egy klasszikus mű teljesen más elképzelések mentén kerül a színpadra, mint ahogy azt mondjuk Shakespeare megálmodta. A fiú című, a nagyváradi Szigligeti Színházban 24-én bemutatandó darabjáról elárulta: tragikus történet. Egy idős házaspárról szól, akik egy hegyvidéki nyaralóban töltik a Karácsonyt, és ebből nagyon sok bonyodalom származik.

Forgách műfordítói munkássága is szóba került. Ennek kapcsán megállapította: a klasszikusokat, mint Joyce-t vagy Schillert folyamatosan újra kell fordítani, hiszen a nyelv porosodik, új dolgok derülnek ki az alkotásokról, amelyek más interpretációs közegbe helyezik őket.
Az est végén a szerző Aki nincs című könyvéből olvasott fel, bár a moderátor kérésére eleinte szabadkozott, arra hivatkozva, hogy túllépték a közönség tűrőképességét, hiszen két órája folyik a beszélgetés.  A jelenlévők azonban megnyugtatták, hogy ez nem így van, és kíváncsiak a rövid, frappáns, filozofikus témájú szövegekre is. Hozzá kell tennünk: a meghívott kiváló előadó, ami ritkán mondható el a kortárs íróról, költőről.

A következő, május 31-i törzsasztal vendégét, Dalos Györgyöt egyebek mellett a magyarországi irodalom német recepciójáról és a maoizmusról fogja kérdezni Kőrössi P. József.  
                                                                                                                       

Varga Melinda