Egy irodalmi gentleman

HELYSZÍNI

Az Ottlik-emléknapok keretében a Kortárs folyóirat estjén Ács Margit, Horkay Hörcher Ferenc és Kelecsényi László beszélgettek a Hadik kávéház emeletén Ottlik Gézáról, akit még személyesen ismerhettek.

Egy irodalmi gentleman

Ottlik Géza 101 éve, 1912. május 9-én született. A megemlékezés moderátora, Hernádi Mária mindjárt az első találkozásról, személyes benyomásokról kérdezte az irodalmárokat. Ács Margit Vas Istvánéknál találkozott először Ottlikkal, ahol egy számára azóta is fontos matematikai axiómát hallott az írótól, amelyet a kritikus szerint az írott szövegek szintjén is jó lenne érvényesíteni: egy tétel kiolvasásához kevesebb energia kelljen, mint a felállításához.

Kelecsényi László, aki dramaturgként ismerte meg az írót Nemeskürty István közvetítésével – „hogy lássa, milyen egy élő klasszikus” –, Beke Katát idézte, aki szerint jobb az írót nem ismerni, csak a műveit, mert a személye csalódást okozhat olvasójának.

(Balról) Hernádi Mária, Horkay-Hörcher Ferenc, Kelecsényi László és Ács Margit

Horkay Hörcher Ferenc egyszer találkozott Ottlikkal, és ez a pillanat meghatározóvá vált egész életére. A hosszú szünet után megjelent Újhold Évkönyv kapcsán szerveztek az akkor még a Piarista közben lévő bölcsészkaron felolvasást Nemes Nagy Ágnesék közvetítésével. Az épületben egyetemi diákként kísérte Ottlikot, aki felidézte ottani piarista éveit, a volt előadótermeket, tanárokat és diákokat. Miután felolvasott, Ottlik furcsamód kivonult az előadók közül és a teremből, Horkay pedig utánament és beszélgetett vele, akár a középkori egyetemeken a tanítvány mesterével, a lábához kucorodva. Míg Szántó Piroska visszaemlékezéseiben a haragvó, indulatos Ottlikot ismerhetjük meg, a másik oldala az „irodalmi gentleman” volt. Horkayt anyai nagyapjára emlékeztette, zakója a régi polgári világot testesítette meg.

Kelecsényi László az irodalmi pontosságot, fegyelmet emelte ki, mint az irodalmi gentleman jellemvonásait, de azt se feledjük – emlékeztetett –, hogy a Magvető Kiadónál a másik szobából is kijöttek a hangzavarra, úgy ordítozott, amikor visszaadták egy kéziratát.

Ács Margit már a legendás Ottlikot ismerte meg, és mint a Szépirodalmi Kiadó gyakornoka, első könyvként lektorálta az Iskola a határon-t. Úgy látta, kicsit „renitens gyerekként” kezelték az írót az Újholdasok, Nemes Nagy Ágnes egyenesen lustának tartotta. Tény, hogy Ottlik még legendás ükapja, Ottlyk György emlékiratait sem olvasta el, pedig megvolt a könyvtárában. Mindig igyekezett távol tartani magát az írói szereptől. Mint Lengyel Péternek adott interjújában elmondta, ő csak egy „egyszerű ürge” szeretett volna lenni, közönséges civil, így érezte jól magát. Az élethez keresett szavakat, és nem fordítva. Ács Margit bevallása szerint ő maga túlságosan tisztelte annak idején „Cipit”, a bridzshez pedig, amely az író életének egyik meghatározó tevékenysége volt, nem értett, ezért személyes közelségbe nem kerültek. A legbarátibb viszonyt talán Vas Istvánnal ápolta az író, Vas pedig mindig szeretett volna olyan elegáns lenni, mint Ottlik.

Arra a kérdésre, hogyan viselte a mellőzés éveit az író, Kelecsényi László felelevenítette, hogy az 1957-es kimaradás után az Írószövetségbe csak Lengyel Péter könyvbemutatójára ment el Ottlik, egyébként a végül megkapott Kossuth- díjat is „Kossuth Lajos-díjként” emlegette, tréfásan eltávolítva ezzel magától az elismerést.

Ács Margit szerint a politika mellőzésénél jobban bántotta az írót, hogy kortársai, így Domokos Mátyás vagy Réz Pál nem írtak az Iskolá-ról, Vas István pedig egy nagyon jó angol regénynek minősítette. Valójában a következő nemzedék, a „Péterek” értékelték igazán. Az Ottlik-recepciót Kelecsényi László háromfelvonásos drámához hasonlította, melynek az első része az elismertség hiánya, a második felvonást a nyolcvanas évek jelentik, amikor rajongtak érte, majd a Buda megjelenése után feltünedeztek a csalódás hangjai. 

E. Csorba Csilla a közönség soraiból

Horkay Hörcher Ferenc úgy vélte, hogy Ottlik életműve ma félárnyékban van, azaz hiányzik még belőle a nagy klasszikusok patinája, de ez a félmúltnak tudható be. A nagy összefoglalót a „Spenót” óta nem írták meg az alkotóról, de a munka már tervben van az Irodalomtudományi Intézetben. Őszre pedig konferenciát terveznek a Buda megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából Fűzfa Balázs szervezésében – tette hozzá Kelecsényi László.

Ács Margit felvetette: talán használ az életműnek ez a különös félárnyék, mert így nem válik kötelező klasszikussá, akit „lenyomnak a torkunkon”. Ottlik érdeme a természetesség, amelyre sokan éhesek. A kritikus kiemelte az író mondatainak vonzerejét: bárhol kezdi el olvasni az ember, nem tudja letenni, még akkor sem, ha – az általa például kevésbé szeretett – Hajnali háztetőkről van szó. (Az 1986-os filmszemlén egyébként Ottlik kapta a legnagyobb tapsot a Hajnali háztetők filmes bemutatójáért, tudtuk meg Kelecsényi Lászlótól.) Okosság, emberismeret, távolságtartás, önreflexió: e tulajdonságai a legjobb társasággá teszik az írót, és ezek miatt ajánlja Ottlik műveit azoknak, akiknek nincsen barátja – tette hozzá Ács Margit.

Kollarits Krisztina a hallgatóságból

Az „utódlás” kérdésével zárult beszélgetésben Kelecsényi László Lengyel Péter Cseréptörés című regényét említette Ottlik életművének lehetséges folytatásaként.  Horkay Lengyel Péter után Kemény Istvánt és Győrffy Ákost értékelte olyan alkotóknak, akik jótállnak azért, amit leírnak, e hitelesség miatt tekintheti őket az irodalomtörténész Ottlik-unokának. Ács Margit azon a véleményen volt, nem feltétlenül kell, hogy folytatása legyen az önmagában jelentős írói műveknek. Fontosnak tartja viszont azt, hogy az ottliki tartás jellemezze a fiatal generációt is, és ennek jó példájaként Pollágh Péter költőt említette.

Szöveg és fotók: Csanda Mária