Már-már szürreális képekben vall a kábítószer-függőségről, a tisztává válás gyötrelmeiről, az írás gyógyító hatásáról Kubiszyn Viktor Drognapló című kötetében, amelyet bemutattak a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézóban.

Édeni illúziók – pokoli kínok

„Drogosnak lenni nem érdem. Leszokni a drogokról sem különösebben az. Ne várd, hogy meghajoljon ezért előtted a világ. Viszont beszélni a kalandról hasznos lehet. Ha ezt izgalmasan teszed, még élvezetes is” – írja Kiss Tibi zenész, képzőművész, a Quimby zenekar frontembere Kubiszyn Viktor rendhagyó kötetéről. A kolozsvári Bulgakovban megrendezett könyvbemutatón Selyem Zsuzsa és Kiss Ernő Csongor beszélgetett a szerzővel.

Selyem szerint a Drognapló nemcsak a kábítószer-függőséggel kapcsolatos tapasztalatok, hanem a szerző kreatív nyelvi készsége miatt is érdekes. Az író és irodalomtörténész – aki, mint mondta, nem tudta letenni a könyvet – elsőként a kötetben többször emlegetett Zóna jelentéséről, a függőség, az akaraterő, a személyiség határairól kérdezte a meghívottat.

„Ahol az utca összefolyik, ott kezdődik a Zóna” – vagyis a függőség: egy budapesti kerület, ahol ezek az emberek léteznek, találkoznak egymással, anyagot szereznek, eksztázisba esnek, átélik az „Éden” illúzióját, majd a pokol összes kínját. Szellemileg és fizikailag leépülnek. Meghalnak túladagolásban, szörnyű bűntények áldozataként vagy épp ők válnak bűnözőkké. Néhányuknak sikerül kiszabadulni ebből a szörnyű mélységből, de ők a kevés szerencsés közé tartoznak. A naplószerű beszámolók – néhol Pilinszky stílusát idéző, a halált taglaló versrészletekben – az emberi magányról, az illúziók szülte világról szólnak, egy vegyi anyagok kreálta valóságról, amelyben életnek, halálnak, érzelmeknek értéke nincs. Minden csak időleges menedék önmagunk elől.

„Ahol az utca a folyóhoz ér, van egy hely, ahova lőni járnak.

Van, aki ott marad, arccal a földnek. Van, aki kivonszolja magát a térre, sztondul és csorog a nyála és bámulja a buborékegójukban ide-oda pattanó lényeket. Az embereket, ahogy védi őket a szerepekből, hazugságokból, gondolatokból és szerepmintákból összerakott buborékszerű bálvány, az ego, az egyéniség, a Nagy Én.

Hulladékvilág, hulladékbábokkal, amiben semmi sem állandó, ahol minden átmeneti, a kapcsolatok, az érzések, az esték, a reggelek, az élmények, azt illatok, a fájdalmak.”

Kívülállóként gyakran előítéletekkel közelítünk a szenvedélybetegekhez. Nehéz elképzelni, hogyan kerülhet az ember olyan helyzetbe, amikor az akaratot valami fölülírja, amikor elveszíti a kontrollt és életformává válik a drogfogyasztás. Mindez az alkoholizmusra is érvényes, a szerző véleménye szerint az italozás is olyan súlyos függőséghez vezethet, mint a kábítószer, csak sokkal lassabban őrli fel áldozatát.

Kubiszyn zavarba ejtő őszinteséggel vall élményeiről. Már-már a közönség érzi magát kényelmetlenül, amikor nyíltan mesél a gyerekkoráról. Mint sok szorongó, gátlásos kamasz, ő is szerette volna megismerni a boldogságot. A pszichológusok gyerekkori rossz élményekre vezetik vissza a drogozást. Az író szerint ez is egy lehetséges magyarázat. Hatéves volt, amikor elhagyta őt édesapja, aki sosem tudta földolgozni, hogy apja családját Auschwitzba vitték és elgázosították. Az alkoholizmusba menekült, nem tudott beilleszkedni a társadalomba, mindenkitől elidegenedett. Kezdetben talán őt másolta, de drogos bárkiből lehet, tehát nem csak a gyerekkori élményekben kell keresni ennek okát.

Az alkohol, a füves cigaretta után következtek a keményebb szerek, szinte mindent kipróbált, és nagyon hamar eljutott a heroinig, ahogy ő nevezi: a barnáig. Gimnazistaként már erősen heroinfüggő volt, de leérettségizett és sikeresen felvételizett az egyetemre. Több osztálytársa, vele egykorú fiatal nem vette komolyan azt, hogy ebbe akár bele is lehet halni. Az iskolai drogprevenciós előadásokon csak nevettek, azt hitték, velük nem történhetnek szörnyűségek. Mint ahogy Csáth Géza naplói kapcsán is azt gondolta akkoriban a meghívott, hogy ő más, erősebb, nem juthat el a mélypontra. Aztán mégis megtörtént… Ebben az állapotban semmi más nem érdekli az embert, csak hogy szerhez jusson, ha pedig megkapta és „belövi magát”, azt sem zavarja, ha épp mellette hal meg valaki. Sok barátja esett áldozatául a kábítószernek, amikor drogos vagy már gyógyult ismerősökkel találkozik, rendszerint arról beszélgetnek, hogy ki távozott el az élők sorából.

A környezetnek, családnak nagyon nehéz segítenie a függő hozzátartozón. Igazából nincs is erre jól bevált recept. Drogosként hiányzik a visszacsatolás a világ felől, érzelmileg beszűkül az ember. Az elrettentés sem jó megoldás, azzal fenyegetni valakit, hogy meghal, sokszor csak a szorongást erősíti. Általában meg kell várni, amíg a függő magától ébred rá, hogy bajban van, és csak azon lehet segíteni, aki erre nyitott. A rádöbbenés már nagyon a mélyponton éri utol a drogfogyasztót. A szerzőt huszonkét évesen egy tragikus eset ébresztette rá először arra, hogy szakítania kell ezzel az életformával. „Amikor az egyik társam, akit a világ legszelídebb emberének ismertem, leszúrt egy taxisofőrt, döbbentem rá, hogy valami nagy baj van” – emlékezett vissza a Drognapló szerzője. Gyerekkori barátnőjéhez fordult segítségért, aki szociális munkás szakon tanult akkor az ELTÉ-n, ő irányította egy kábítószerfüggőkkel foglalkozó intézethez.

Két és fél évig sikerült „tisztának” maradnia, ám a lelki egyensúlyát nem volt képes megtalálni. Filmes újságíróként, kritikusként dolgozott, munkamániás, „workaholic” volt, ami szerinte semmivel sem „tisztább”, mint a drogos életforma. A személyiség függő marad, az ember érzelmileg ugyanolyan beszűkült, nincsenek barátai, nem tud párkapcsolatot kialakítani, hiányzik belőle az empátia, a boldogságot külsőségben próbálja megtalálni. A világot rossznak látja, az embereket értéktelennek. A személyiség leigázása, önmagunk becsapása, saját egónk építgetése az is, ha a munkába menekülünk a problémák elől, egy másfajta önigazolás, csak ez a társadalom számára hasznos, sőt építő jellegű, ezért nem ítéli el senki. A környezetünkre viszont ugyanolyan romboló hatással van.

Így két és fél év után újra visszaesett, majd amikor már nagyon a mélyponton volt, édesanyja vitte egy rehabilitációs központba. Itt nyolc hónapot töltött el, és most úgy érzi, sikerült lelkileg megtalálnia önmagát. A csoportterápiák hozzásegítették ahhoz is, hogy visszailleszkedjen a társadalomba, felelősséget tudjon vállalni a tetteiért, és újra képes legyen emberi kapcsolatokat kialakítani. Mindehhez az istenszeretet, a hit is hozzájárult, most már nem gondolja a világot egy nagy szemétdombnak. „A drogozással az ember az Édenkertbe akar visszamenni. A világ el van kúrva, mióta az ember elszakadt az Úristentől, és ezt az ember érzi. De az Istennel való együttlétet nem lehet már elérni, se drogozással, se másként. Megtanultam, hogy a Tízparancsolatból kettőt muszáj betartanom: hogy szeresd Istent, és hogy szeresd a másik embert. Ebben igazából benne van mind a tíz” – mondta a szerző.

Az író beszámolt arról is, hogy az írás, mint minden más művészeti tevékenység, terápiás hatású. A kötet keletkezésének történetéhez hozzátartozik, hogy külső indíttatásra, a Litera portál biztatására írt meg négy-öt posztot, aztán végül egy nyertes NKA-pályázat adta meg a végső lökést az élmények papírra vetéséhez. Inkább megterhelő, mintsem felszabadító volt ezeket a lelkiállapotokat újra átélni, de a könyv fogadtatása pozitív élményekkel gazdagította. Kubiszyn szerint az író valahol a tudatos és a tudattalan határán mozog, amikor alkot. Hamarosan újabb könyvvel rukkol elő, amely aktív droghasználókról szól. Ez is egy út az önismeret, a gyógyulás felé, mert a terápia – bármennyire közhelyesen hangzik is – sosem ér véget.
                                                                                                                           

Varga Melinda