HELYSZÍNI

Különleges olvasási gyakorlattal ismerkedhettek meg az érdeklődők nemrég a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban Berszán István Gyakorlás-kutatás. Írások és mozgásterek című kötete révén, amely az irodalmi szövegértés rendhagyó módszereibe ad betekintést.

Tanítható, gyakorolható könyvolvasás

Ha beletanulunk azokba a finom gyakorlatokba, amelyeket Nádas Péter, Esterházy Péter vagy éppen Kovács András Ferenc művel alkotás közben, sokkal intenzívebb és tartalmasabb lesz a szépirodalomi szövegekkel való időtöltés – állapította meg Berszán István egyetemi oktató, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének igazgatója. Legújabb kötetének kolozsvári bemutatóján Gondos Mária Magdolna és Nagy Zoltán kérdezték őt rendhagyó kutatási módszereiről.
Berszán mintegy húsz éve foglalkozik az írás és olvasás gyakorlatának kutatásával. Előző kötete, a Terepkönyv 2007-ben jelent meg a kolozsvári Koinónia Kiadónál, a mostani – amely a pesti Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot – folytatása, egyfajta kiegészítése annak.
Nagy Zoltán megállapítása szerint a Gyakorlás-kutatás sokkal elméletibb spektrumon mozog, mint a Terepkönyv, és nemcsak az irodalmat, hanem a kultúra, a társadalom, az emberi együttélés aktuális problémáit is érinti. A könyvből leszűrhetjük, hogy a művészetet nemcsak működtetjük, hanem gyakoroljuk is. A tanulmányok és esszék kulcsszavai (idő, rítus, mozgástér, figyelemgyakorlat és ezek kombináció) az írást-olvasást tágító más kulturális szférákba kalauzolnak.
Mi tette szükségessé, hogy más irányban is keresgéljen, mint azok a módszerek, amelyeket az irodalomtudomány iskolái már végigjártak? Berszán erről elmondta: a kolozsvári bölcsészeti karon szerveztek egy konferenciát, amely arra kereste a választ, hogy miért fontosak a filológiai tudományok a ma emberének, mi végre kapnak az irodalomtudósok az adófizetők pénzéből. A konferencia részvevőinek nem sikerült meggyőző válaszokat találniuk, de azt megállapították: talán az igényes és lankadatlan kritikának lenne a legtöbb gyakorlati haszna. Berszán kutatásai során azonban rádöbbent: a kritikai gyakorlat sok tekintetben elégtelen a kapcsolatteremtéshez. A kritikai viszony létesítésében elengedhetetlen távolságtartás sokszor nem enged elég közel férni sem ahhoz, amiről épp írunk, sem pedig az elemzést olvasókhoz. A ráhagyatkozás, gesztusrezonancia, a különböző figyelemgyakorlatok ezt a távolságot csökkentik, és azokat is képesek rávenni az olvasásra, akik nem kedvelik a szépirodalmat. A gyakorlás-kutatás nem tagadja meg az elemzés módszereit és létjogosultságát, csupán hozzátesz ezekhez.
Berszán szerint azok, akik nem olvasnak könyveket, azért nem teszik, mert senki sem tanítja meg őket arra, miként is kell ezt művelni. A nem olvasó és olvasó között olyan gyakorlati távolság van, mint a sízni tudó és nem tudó között. Akárcsak a sport, az olvasás is tanítható, illetve tanulható. Ha nem sajátítjuk el azokat az intenzív figyelemgyakorlatokat, rítusokat, amelyek az értő irodalomolvasáshoz szükségesek, nemcsak unalmas lesz a szöveg, de az alkotó világához, írói gyakorlatához sem tudunk közel férkőzni. Persze, mint az úszás vagy a sízés esetében, nem elég megtanulni néhány technikát, ritmussá kell összehangolni az elsajátított tudásanyagot.
A meghívott nyaranta szervez az irodalom kedvelőinek és művelőinek úgynevezett Terepkönyv-táborokat, ahol ezek a módszerek elsajátíthatók. A foglalkozások a város zajától, a turistaforgalomtól távol, hegyvidéken folynak, ahol lépésről lépésre tanulnak meg „másképp figyelni” egymásra, a környezetükre, önmagukra, majd az irodalmi szövegekre. Az egyik ilyen nagyon népszerű gyakorlat az éjszakai néma túra, másfél-két órás barangolás az erdőben lámpa, ösvény és beszéd nélkül. Berszán szerint ez a módszer kimozdít a kulturálisan domináns figyelem gyakorlataiból, a reflexióból, a diskurzív viszony létesítéséből. Azért fontosak ezek, mert a nyomtatott olvasmányokkal végzett gyakorlatokban is tanulunk ilyen gesztusolvasásokkal tájékozódni. Hasonló az olvasás-érzékelés gyakorlat is, amikor a szavak és nyomtatott betűk nélkül lehetünk olvasók, irodalmárok, illetve költők.
A gyakorlás-kutatás az első teremtmények első moccanásaitól tart, s az olvasás mellett kiterjed az élet más területeire is, így például az imára, a hegyi barangolásra vagy a szerelemre – magyarázta Berszán, majd ismertetett egy másik érdekes módszert is. E gyakorlat során egy átlátszó fóliára szöveget írnak, az egyik ember tartja, a másik pedig olvassa. Az, aki a fóliát tartja, közelről figyelheti az olvasó arckifejezését a szöveg befogadása közben.
Az érintetlen természeti környezet óriási segítség lehet a sokféle figyelemtanulásban és a kimozdulásban a megszokott, bejáratott gesztusainkból. Bár az urbánus környezet, a nagyváros is sok izgalmas történést rejt magában, a természetben rövidebb idő alatt tovább lehet eljutni az irodalom befogadásának folyamatában. Nagyvárosban a meghívott szerint nagyobb annak a veszélye, hogy visszasüppedünk az interpretációba, olyan figyelemgyakorlatokba, amelyek nagyon értékesek, de már jól ismerjük azokat.
„Irodalom és nem irodalom határát a magam számára úgy érzékelem, hogy elég intenzív-e az a történés, amelyre egy írásgyakorlat késztet vagy sem. Akár négyszer-ötször is nekifogok egy regény olvasásához, de ha kiderül, hogy nem tud elég intenzív történésekre késztetni a szöveg, akkor abbahagyom” – mesélte Berszán István saját olvasási szokásairól, az irodalmi szövegekhez való viszonyáról. Gondos Mária Magdolna kérdésére válaszolva elmondta: az első olyan olvasmányok, amelyet úgymond tudatosan olvasott el, az indiánregények voltak.
Végezetül megállapította: ha megtanulunk sokféle történéssel kapcsolatot teremteni, ezt nemcsak akkor hasznosíthatjuk, amikor könyvet olvasunk, hanem kapcsolatainkban is. Kitágíthatja a mozgásteret, másképp láttatja velünk a világot, jobban odafigyelünk a környezetünkre, barátainkra, családunkra.
                                                                                                                    

Varga Melinda