HELYSZÍNI

Igazán otthon már soha, sehol nem lesz, de néha jólesik megélnie a kettős honvágy furcsa érzését. A képzelete szüli a tájakat és írás közben a kíváncsisága hajtja. Székelyudvarhely vendége volt Bodor Ádám.

A képzeletből élni

Bodor Ádám és Murányi Sándor Olivér közös estje

„Székelyudvarhelyen az irodalom nem tömegjelenség” – leggyakrabban ezzel a meghívottnak intézett szabadkozással indítja a Küküllő-parti Agorának nevezett szülővárosában az irodalmi esteket Murányi Sándor Olivér író. Ám a március 27-i Bodor Ádám-találkozón a székelyből lett szamuráj, Zordok atyjának végre nem kellett elpirulnia: a klasszikus helyszínen, a Szentimre utcai G. Café nagytermében teltház volt. Kultúrnyomor a javából az összegyűlteknek köszönhetően, olyannyira, hogy komolyan drukkoltunk magunknak, hogy a nádszálvékony pincérkisasszony át tudja préselni a söreinket az összezsúfolt asztalok közt. De ezen az estén mindenki csúcsformában volt. Nem csak a pincér, aki nem hagyott szomjan egyetlen irodalombarátot sem, de az est házigazdája, Murányi is, aki szóra bírta a köztudottan nem szószátyár, de annál nevesebb vendéget. Nem tudjuk, és a lényeget tekintve nem is fontos, hogy Bodor Ádámnak a székelyek szent hegyén, a Madarasi Hargitán töltött három hét, vagy a teremben ülő tisztelőinek a már szinte kézzel fogható kíváncsisága oldotta-e meg a nyelvét, de a szűkszavú író nem fukarkodott: jóízűen, frappánsan válaszolt a kérdezőnek. Murányi, tudatosan vagy sem, kérdéseit az itthonról indította és a választott otthonra vonatkozóval zárta. Így kerekedett ki a közel egyórás párbeszéd alatt egy sokat megélt, látott és tapasztalt, bölcs ember és nagyszerű író gyorsportréja. Bodor Ádám frappáns válaszaiból nem hiányzott sem az őszinteség, sem pedig a kissé fanyar, de jófajta humor. Mindjárt az első kérdésnél kertelés nélkül bevallotta, számára bizony „bonyolult és nehéz” megfogalmazni az írásaiban fontos szerepet játszó táj és természet jelentőségét. Bár műveiben ad kapaszkodót, hogy a „dörzsöltebb” olvasó ráismerjen az általa szeretett erdélyi tájegységre, „leülepedett tájélményeit” mindig újjáteremti. „A képzeletemből élek, a táj és természet is a képzeletem által éled újjá, és kap szerepet a prózai szövegekben” – világosította fel az író az olvasót. Az est folyamán még megerősítette: a megtörtént, elpukkant események nem izgatják. Akkor ír igazán jókedvűen, ha a történetet és annak kellékeit maga találja ki. Írás közben „a kíváncsiság visz előre, a történet végét nem, csak a hangulatát tudom”. 

A képzelet diktál, a táj és természet ihleti Bodor Ádámot, s bár nem tudja, hogy az ötvenes években, alig 17 évesen megtapasztalt börtönélmény miatt vett-e tollat a kezébe, abban biztos, hogy az eszmélés határát a rácsok mögött élte meg: „Óhatatlanul is kialakíthatott bennem egy talán kissé rendhagyó világlátást is”. Szívesen mesélt arról is, miért választotta és miért szakított végül a teológusi pályával, ám arról a bizonyos „véres sepsiszentgyörgi éjszakáról”, arról nem. Szabadkozás nélkül mondja: már egyszer elmesélte (Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire, interjúkötet – szerk. megj.) és fennáll a veszélye annak, hogy ez alkalommal egy más szöveg hangzana el.
Bár lenne panaszra és keserűségre oka, Bodor Ádám mégis egyfajta derűvel, humorral beszél „a régi, átkos rendszerről”, amelynek nyomasztó hétköznapjait „bohém hajlammal” tudta átélni. A miértre a Bodor-válasz: „Mert a szabadság érzete és a boldogságra való alkalmasságunk bennünk lakozik és a legrettenetesebb körülmények közt is meg tud lepni a boldogságnak egy-egy pillanata”. Így volt ez a kolozsvári évek alatt is, amiről Murányi kérdezte, s amiről neki sok mondandója nem volt. Röviden csak annyi, hogy élte az írók, költők életét, esténként kocsmázással, és ez a „kenyér helyett pálinka” életmód egyfajta túlélési recept is volt, és ahogy társait, őt is átlendítette a másnapra. Véleménye, hogy abban a világban, a túlélésnek két érvényes stratégiája volt: a teljes absztinencia vagy a totál alkoholizmus. De a 70-es évek végére az ajtók a művészeknek becsukódtak, sokakkal együtt Bodor is a kitelepedést választotta. A konkrét okot firtató kérdésre egyszavas a válasz: Románia.
Magyarország nem adott ihletet és Budapest nem volt idegen, csak később kezdett azzá lenni,  bár szívesen megosztaná fele-fele arányban idejét Erdély és Budapest között, de „ebben a halott korban ez már problémás” – vallott az itthon, otthon lenni kérdésről Bodor, aki a beszélgetést záró honvágy-kérdésre Tamásit „átírva” válaszolt: „Aki egyszer a szülőföldjéről eltávozik, annak számolnia kell azzal, hogy igazán otthon többet soha, sehol nem lesz”.
Bodor Ádám, bárha csak rövid ideig is, ezen a márciusi estén biztosan itthonra talált a székelyudvarhelyi olvasóiból verbuvált közönség szívében. Mert a mesélésben mester Bodort olvasni és hallgatni egyformán élményt jelent, vagy, ahogy az est házigazdája, Murányi Sándor Olivér fogalmazott: az irodalom ünnepe.   

Lázár Emese