„Isten-tudó vagyok”

HELYSZÍNI

A győri Szabadhegyi Találkozások című sorozatban a „spirituális realizmus” megteremtője, Jókai Anna beszélt életéről és napjaink jelenségeiről. Ahogy mindig, most is pillanatok alatt lebilincselte hallgatóságát. Az íróval Simon Róbert alpolgármester beszélgetett.

„Isten-tudó vagyok”

Jókai Anna gyakran vállal efféle beszélgetéseket, de, mint mondja, megválogatja, hová megy el. „A legfontosabb szempont, hogy milyen szeretettel hívnak. Ki tudom szűrni, ha csak protokollból kíváncsiak rám.”

Bár már sokszor kérdezték tőle, de ezúttal sem volt megkerülhető: rokona-e Jókai Mórnak? „Jókainak nem volt vér szerinti leszármazottja, semmilyen rokonság nincs köztünk. Mégis kötődöm hozzá, anyám korán megmutatta a műveit. Mikor elindultam a pályán, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztője azt mondta, lehet, hogy maga tehetséges, de ilyen névvel senki nem jegyzi meg. De tudják, nem csak az angyal dolgozik az emberben, a kisördög is megpiszkálja néha. Eldöntöttem, hogy megmutatom, igenis megjegyzik a nevem” – válaszolta az írónő, akit már gyerekkorában érdekelt az írás, de csak harmincéves kora után kezdett vele foglalkozni, mikor már tanárként dolgozott. Addig azonban tett egy kis kitérőt: főkönyvelő lett.

Jókai Annával Simon Róbert beszélgetett

„Sokan hősként tüntetik fel magukat utólag az 1956-os eseményekkel kapcsolatban, én leszögezem, nem voltam az. Beszéltem viszont, ahogy egész életemben. Mikor elbukott a szabadságharc, a főnököm elsőként lépett be a pártba és ítélte el azt a forradalmat, amiben ő maga is részt vett. Én buta zöldfülű megmondtam neki, hogy szégyellje magát. Kirúgtak. Így lettem botcsinálta főkönyvelő.” Ekkor egy szociális foglalkoztatóba küldték, de mivel második gyermekét várta, védett munkatársnak számított, akit nem küldhetnek el. Úgy gondolták, egy átvizsgálás során majd úgyis kiderülnek a hiányosságai, és komolyabban megbüntethetik. „Azt az érzést, mikor a hónap végén minden szám egyezett, nem tudják elképzelni. A drága beosztottjaim, akik öregek, betegek voltak, de könyvelni tudtak, vigyáztak rám és tanítottak. Büszkén jelenthetem, hogy szerintem az egyetlen magyar író vagyok, aki maga csinálja a könyvelését” – nevetett. A munka mellett elvégezte az ELTE magyar–történelem tanári szakát is, mert szerinte „elfelejtették kirúgni”. A diploma megszerzése után kezdett tanítani, tizennégy évig oktatott általános iskolában.

„Olyan intézményekbe helyeztek, ahol nem jómódú családok gyerekeit kellett tanítani, hanem nehéz körülmények között élőket. Hálás vagyok ezért, mert az tudja, mi Magyarországon a pedagógia, aki ilyen gyerekek között élt. Már akkor próbáltam írásba fordítani, amit fontosnak tartottam, de a tanári és az írói munka kicsit különbözik. Folyosós tanárként egyszer azt láttam, hogy két fiú egymásba gabalyodik és tépi egymás fülét. A tanárnő természetesen odamegy, és szétválasztja őket. Na de az író! Az először megfigyeli az eseményt, hogy is történik. Hát, ezt nem lehet a pedagógiában. Abban Németh Lászlóval értek egyet, hogy minden valamire való író végső soron tanítani akar. József Attilát idézve pedig, „egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!”

A pálya kezdeti, nem könnyű lépéseiről így mesélt: „Próbálkoztam az írással, de a kollégáim kinevettek: mit akarsz, a két gyerek és a munka mellett alig van szabadidőd, szegény vagy, mint a templom egere, ahelyett hogy pihennél egy kicsit, inkább azt mondod, te író leszel Magyarországon?” Azután jött egy sorsfordító pillanat. „Egy szeptemberi vasárnap leküldtem a gyerekeimet a játszótérre, és ölembe vettem a gyúródeszkát, amit még anyám hagyott rám, azt hitte, azzal fogok tésztát gyúrni. Hát, ez nem teljesült, ebben nem jeleskedem. Szóval csend lett, és azt mondtam, ha most sem tudom megírni, amit annyira szeretnék, ami úgy fáj és olyan szükség lenne rá, hogy a világ értse, akkor abbahagyom, bedobom Isten kötényébe, csináljon vele, amit akar.”

Ekkor írta meg a Magyarórát, a „másfél órás” kisnovellát, amely a semmiből emelte ki. Elmondta, ennyi évtized elmúltával sem gondol mást a világról, a tanításról, az emberekről, a gyerekekről és a megtépázott felnőttekről, mint amit ebben a műben megírt. A történet egy fiatal tanárnőről szól egyes szám első személyben, aki egy átvirrasztott, nehéz magánéleti éjszaka után megy be tanítani. „Drága barátaim, csak akkor kérdezzetek gyerekektől, ha kibírjátok az őszinte választ. A tanárnő kérdéseire a gyerekekből kitör a rettenetes, reális élet, az akkori kádári Magyarország elnyomottsága, amiről az újságok soha nem írtak” – summázta az író a történetet. A novella a botrány mellett a sikert is meghozta, huszonkét könyv követte sorra.

Egy régi pillanat: az író a Varga Katalin Gimnáziumban dedikál (Forrás: Wikipédia)

Az 1956-os forradalom is fordulópontnak számított Jókai Anna alkotói életútján. „Az akkori érzést soha nem tudtam megtagadni, és megadta a sorsom, hogy 1972-ben a Napok című regényemben ne ellenforradalomként írjak ’56-ról.” Ez többszörös szerencsének és egy figyelmetlen cenzornak volt köszönhető. S bár a becsúszott „hiba” után évekig nem jelenhetett meg a regény, 2001-ben napvilágot látott az első cenzúrázatlan kiadás. Ebben a könyvben manifesztálódott először, hogy tulajdonképpen mi volt a forradalom” – mesélte Jókai Anna.

A győri beszélgetésen az író a család fontosságáról is sokat beszélt. „Amit gazdasági válságnak neveznek, tünete az emberi lélek válságának. Egyre többen gondolják, hogy csak véletlenül idepottyantak, majd porrá válnak és előtte-utána nincs semmi. Amíg pedig az élet tart, addig élvezni kell. Ez mutatkozik meg a családszemléletben is. A szinglik, egykék világát éljük, a fiatalok egy része kezdi azt hinni, hogy a család nyűg. Hiba, hogy sokszor nem jól beszélünk a családról. Röstellném magam, ha azt mondanám, gyorsan házasodjatok meg, házasságban élni egy lampionos kerti ünnepély életetek végéig. Ez egy nagy hazugság. Családban, házasságban élni nehéz munka. De a család egy végtelen, szeretetteljes perspektívával is jár. Ha létfeladatként készülünk családot alapítani, akkor egészen más lesz.”

Az írónőnek egy lánya van és egy fia, aki a Pécsi Nemzeti Színház színésze, és négy gyereket nevel. „Minél idősebbek lettek, annál felhőtlenebb lett a viszonyunk” – jellemezte kapcsolatukat Jókai Anna, és elárulta, hogy a Szegény Sudár Anna regényének gyerekhősét első unokájáról mintázta. „El kell tudni engedni, akit szeretünk. És nem szabad beleszólni az életükbe!”– üzente minden szülőnek és nagyszülőnek a színpadról, miután megosztotta a közönséggel tapasztalatait a gyereknevelés, az „unokázás” tanulságos szakaszairól.

A kérdésre, hogy melyik a kedvenc műfaja, elmondta, nem szereti a saját könyveit, mert az alkotás sok bajjal, szenvedéssel járt. „Amit nagyon fontosnak tartok, azok az utolsó korszakokban született művek. Például a Ne féljetek című regény azért fontos, mert tabutémákról beszél: az öregedésről és a halálról. Ez a legolvasottabb könyvem. Ez után azt mondtam, nem írok több regényt, de nem így lett. Tavaly gondolkoztam, mit adhatnék saját magamnak a születésnapomra, és úgy gondoltam, hogy megcsinálom még az Éhes élet című regényemet.”

"Gondolkodtam, mit adhatnék magamnak a születésnapomra"

S hogy miért nem édes élet? „Azért, mert nem édes az élet. Mikor megszületünk, mindannyian szeretnénk jóllakni az élettel. De nem mindegy, hogy milyen irányba fordul az éhségünk. A könyv a ma megjelenő éhségekről szól, például a pénzéhségről, ami tönkre tudja tenni az életünket, vagy a szexuális éhségről. Sokan próbálják az élet értelmét abban megtalálni, hogy minél több és változatosabb szexuális örömbe merülnek. Amit ráadásul pozitívumként tüntet fel a művészvilág nagy része is. Fontos éhség még a sikeréhség. Erről nem sokat tudnék mondani, mert sikervágy nélkül nem lehet dolgozni, alkotni. De amikor a mértéktelenség úrrá válik, amikor azért csinál valaki valamit, például a művészetben, hogy sikereket érjen el bármi áron, az jól látható: összetöri a mondandót, a művészt, az igazságot. A celebvilág, ezek a rettenetesen szerencsétlen kis teremtések mind a sikeréhség áldozatai. Van szeretetéhség is, ami a szeretet olyan felfokozott formája, hogy rabbá tesszük, akit szeretünk. A gyerekekkel is el lehet követni, nem véletlenül mondtam, hogy el kell engedni őket. Egy éhség van, amit természetesnek tartok, az Isten-éhség. És ezt ne dogmatikusan értsék.”

Jókai Anna szerint gyerekkorunktól kezdve szomjazunk arra, hogy megtudjuk, miért jöttünk erre a világra, miért a szépséges, jobb sorsra érdemes Magyarországra? Miért azt szeretjük, amit, miért adódnak a konfliktusaink, mitől vagyunk betegek, és egyáltalán mi értelme van ennek az egésznek? Ezekkel a kérdésekkel az is birkózik, aki azt mondja, hogy Isten nincs. „Én Isten-tudó vagyok. Tudom, hogy az életnek nincs értelme, ha nincs előtte és utána valami” – hangsúlyozta az író, akinek nevéhez kötik a spirituális realizmus műfajának megteremtését. „Tizenöt éve írták ezt rólam. Azt gondolom, hogy mindenki, aki jól éli meg a személyre szabott életét, tulajdonképpen spirituális realista. Rengetegszer támadnak spirituális élményeink, de a realitásnak is a helyén kell lennie. Nem az a spirituálisan gondolkozó ember, aki mindig az égre emelt szemmel jár, mert az hasra esik. Itt vagyunk ezen a Földön, ezt kell átlelkesíteni. Az nem spirituális, aki nem törődik a másik emberrel.”

Jókai Anna tavaly számos elismerése mellé megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét is. „Gondolkoztam, vajon miért ítélték oda? Ez egy koporsószög lenne? Azt mondtam, ha már megkaptam ezt a szép kitüntetést, akkor hallgassák is meg, amit mondok, hadd mondjam el még határozottabban a véleményem. Tehát számomra ez egy harci eszköz. Mert mindig el kell mondani valamit szeretetből, féltésből, olyan nincs, hogy valami hibátlan. Az értékrendem, szimpátiám világos, soha nem tagadnám, de soha nem hagyta még el a számat gyűlöletkeltő szó. Ennek nagy ellensége vagyok” – szögezte le a Szabadhegyi Találkozások vendége, aki azt is elárulta, szeretne egy memoárt írni, ha lesz annyi ereje, hogy önmagát őszintén átvilágítsa. „Olyan visszaemlékezést írnék, amely az elmúlt húsz év történetét mutatja be a szemüvegemen keresztül.”

Jókai Anna azzal búcsúzott a közönségtől: az emberi lélek legnagyobb kísértése, hogy azt gondoljuk, kicsik vagyunk, úgysem tudunk tenni semmit. Erről le kell szoknunk, mert az apró dolgokon múlik minden. „Ne feledjék, ha gödörbe kerülnek, és úgy érzik, nincs tovább, mindig jön Isten mentőkötele. De nekünk kell megfognunk azt és felkapaszkodnunk.”

Zoljánszky Alexandra

Fotók a helyszínről: Marcali Gábor