Ugrás a tartalomra

 

A hónap költője – Jónás Tamás: Félelmetes – vers, próza, esszé

Jónás Tamás

Ózd, 1973. március 14.
költő, író, szerkesztő

Legújabb kötetei:

  • Önkéntes vak, versek, Magvető Kiadó, 2008
  • 35, Gedichte und Erzählungen, Büroabrasch Verlag, Wien, 2008
  • Kiszámítható józanság, versek, Magvető Kiadó, 2006
  • Apáimnak, fiaimnak, próza, Magvető Kiadó, 2005

Rímtelenül

Végvágy. Végakarat.
Ósdi szembekötősdi.
Hamarabb kellett volna késni.
Késhegynyi só, cirkusz.
Firkászok tombolája.
Pofás kudarcok kendője nedvesedik.
Amikor a hím leterül.
Rímtelenül.

APUAPUAPU

harmadik rész

A dolgok maguktól omlanak össze. De nem maguktól épülnek. Talán az is igaz, hogy magában az építésben van benne az összeomlás, együtt készül a szakadás az öltéssel. Én gyakran összeomlottam. Anyu ritkán, apu soha. Ő nem adta fel soha az életet. Nem levél. Posta sincs. Vagy ha lenne, hová vinné a feladott életet? Minket, gyerekeket, ugyan megkereszteltetett apám, de ő templomba soha nem járt, a kommunista pártot meg úgy szolgálta, hogy észre se vettük, talán ő sem.
Én össze szoktam omlani. Nekem jól is áll. Apu értetlenkedve szokta figyelni, hogyan és mikor – de a miérteket mindig értette. Mindig mellettem állt olyankor, komolyan beszélt velem, fölé emelkedett minden személyességnek, a teljes támogatásáról biztosított, gyakran fogott velem kezet.
–  Mindent meg lehet beszélni – mondta. – Az élet egyszeri és értékes.
Ilyen üzeneteket rakott a szívembe, és én hittem neki, mert úgy mondta, hogy el kellett hinni. A hangja szelíd volt, egyenletesen lépkedtünk az úton, Szombathelyen, a pszichiátriáról hozott ki első öngyilkossági kísérletem után. Nem haragudott rám, nem is aggódott, értett, megbecsült.
–  Mi, anyáddal… –  cigizett – , szerettük egymást. Nem volt soha más az életünkben.
Én úgy tudtam, hogy volt. Apunak. De akkor sem ellenkeztem volna vele, ha egészen bizonyosan tudom, nem csak anyu panaszaiból. Engem nem az igazság érdekelt, nem a tények, hanem az, amit arról apám mondott. Ott a lényeg, az a gól, nem az azt megelőző cselezések.
–  A szerelem elmúlik – éreztem, hogy ezt így tudja, de nem így érzi – , a kitartás, az együtt maradás a fontos.
Azt akarta mondani, hogy együtt maradni csak úgy lehet, ha az ember életben is marad. Ez a maradás kicsit ellentmondásos szó és értelem volt nekem, amikor mi soha, sehol nem maradtunk meg huzamosabb ideig. Csak nagy sokára értettem meg, hogy maradni nem valahol kell, hanem meg. Ahogy bennem apu. Ahogy bennem apu örök. Ahogy bennem apu örökség. És ahogyan benne én.
–  Miért akartad megölni magad?
–  Nem szeretném elmondani.
Szerelmi bánatom volt, és az éhezések miatt. Nem akartam én ezeket elmagyarázni, csak szégyent hozott volna mindenki fejére.
Bólintott, nem zaklatott válaszért. Csendesen hazasétáltunk.

*

Apu gyakran morgott, hogy a kisszobában szeretkezünk Cilivel. Áthallatszott a falon.
–  Kuplerájt csinálnak a lakásból – azért visszafogott volt a hangja, de még így is annyira dörgedelmes, hogy nem lehetett nem meghallani.
Anyu egy széket húzott a szobám ajtaja elé, és nem engedett be senkit, kulcsra zárni ugyanis nem lehetett.  
–  Szerelmesek.
–  Menjenek a parkba!
–  Olyat csinálok, ha nem maradsz csendben, hogy összehugyozod magad a szégyentől!
Apu elcsendesedett. Anyu sört hozatott neki, tényleg hadd béküljön meg.
Apámmal egy dologról nem lehetett beszélni, a szexről. Anyuval viszont igen. Amikor felfedeztem, hogy örömöt, még ha egyelőre fájdalmasat is tudok magamnak okozni, nem bírtam megállni, hogy naponta több tízszer ki ne elégítsem magam. Akkoriban nem volt ágyunk, szivacson aludtunk, apám a nagyszobában, anyám mellém költözött, mert nem bírta apám szagát. Ilyeneket mondott nekem. Pedig csak beteg volt, kezdődő tüdőbaját egyelőre nem vallotta be, azt hitte, le tudja győzni. Az éjszaka közepén erotikus álmok ébresztettek fel, de amint én felébredtem, a legkisebb mozdulásomra anyu is. Rám is szokott szólni mérgesen, sőt, volt, hogy belém rúgott, ne mozogjak, neki aludnia kell, tényleg kellett neki, vékony volt, fáradékony. De azokon az éjszakákon, amikor az erotikus, Ciliről szóló álmaim ébresztettek fel, nem szólt, csak éreztem, hogy ott van mellettem, fél méter se választott el tőle, szuszog, de nem szól. Nem értettem eleinte, miért. Honnan tudhatja, hogy mit álmodtam. A szégyen szaga öntött el, amikor rájöttem. Én már álmomban elkezdtem maszturbálni. Hangja volt, szaga volt. És szégyentelenségemben vagy gátlástalanságomban, de leginkább őszinteségemben én azokat az önkielégítéseket befejeztem. Bőséges ejakulációm forróságában aludtam el. Másnapra anyu mindig kimosta a lepedőket, soha nem vetette szememre ezt a már-már felvállalhatatlan viselkedést. A testiséget úgy tisztelte, mint bankárok a pénzt. S hogy mindez apuban szégyenként csapódott le? Máig sem értem.

*

Nekem apu azt szokta mondani, nem szereti az anyját. Margit mamát tényleg elég nehéz volt szeretni, mert szabad volt, nem lehetett érteni, mit beszélt, szégyentelenül sokáig élt, és gyakran veszekedett, bárkivel, csak ritkán derült ki, min. Engem professzornak hívott, Taácsámnak. Daganat volt a hangszálain. Hosszú-hosszú éveken át viselte, nem ment vele orvoshoz. Apu eleinte faggatta, árulja már el, ki az apja, de Margit mama magánügyének tekintette, azt mondta apunak – apu értette a krákogó beszédét is, én szinte semmit belőle – , hogy majd halála előtt elmondja. Sosem titkolta, hogy rengeteg szeretője volt, nem igazán értette, miért kellene szégyellnie, hogy lefeküdt fűvel-fával. Ma már én sem értem.
Nagymamát elütötte egy teherautó. Elütötte? Átment rajta. Mamának, persze, semmi baja nem lett, csontja se tört. De azért bevitték a kórházba, a biztonság kedvéért, hiába rikoltozott, hogy neki semmi szüksége erre.
–  Én mindenkiben csalódtam, nem sajnál senki… –  énekelte a mentőben. Én így képzelem el. Tehát így volt.
A kórházban megműtötték. Kiderült, hogy rákja van. Meghalt. Mindez ilyen gyorsan történt, ahogy leírtam. Nem tudtuk meg, ki apu apja. Apunak van egy tippje. Azt mondta, halála előtt megmondja, ki a jelölt.

*

Azon szoktam mélázni, milyen méltóságos, tiszta épület a Parlament. A benne történő mindenkori mocsokságok ellenére is. Ilyennek érzem most a szívemet is, ahogy emlékezem.

A la Balassi

elhagyott. és nincsen fájdalom.
csak vésett szív vagyok egy piros fapadon.
csak üreskedő beszéd, jelentése van.
szenvedve, de könnyes boldogan.
valódi szenvedés. valódi kín.
ébredés szeretkezők álmain.
alázatom a hold arcába ér.
köszönet jár mindig mindenért.

Félelmetes vagy

A félelem esztétikai kérdés. Állítás. Úgy vettem észre – nem magamon –, hogy valójában attól félünk, ami szép. Mert felmerül bennünk a kérdés, hogy mitől szép a szép. Nem lehet tudni a választ. A szépség sajátos zsenialitás. De gyakran fel kell háborodnunk azon, hogy ami szép, nem feltétlenül okos. (Vö. nők, akik megszólalásig szépek.) És akkor ki a bátor? Persze, aki fél, és legyőzi azt. (Férfias dolognak számít tehát együtt élni egy szép, de nem valamirevalóan okos nővel.) De nem elég legyőzni. (Nem a nőt, nem is a szépséget, hanem a félelmet.) A hivatalosan rettegő kultúrkörnyezetek a nem érvényesíttetett (és nem: „érvényesített”) bátorságot elsőre bolondságnak, őrültségnek tartják. Ha hasznosnak tartják (pl. a forradalmár öngyilkos háborgását) vagy bármilyen más okból (pl. kordivatból) szépnek, kívánatosnak, akkor hivatalosan is bátorrá válik, aki addig vakmerő, meggondolatlan, önsorsrontó, illetlen, vad volt. De még mindig nem történt meg a félelem legyőzése. (Ki akarná forró, tüzes trónon sülve-füstölögve végezni? Főleg, hogy akkor, de csak akkor a korpuszába is belekóstolnak, igaz, kényszer hatására, de vajon Dózsa György félelme, illetve annak legyőzése nem volt-e kényszerű? Vagy ki akarna INRI-zetten megfulladni?) A mindenkori hős egyedül nem tud bátor lenni. Csak akkor, ha a közössége elismeri, hogy kényelmetlen számára (az alany mindegy, mindkettő) már a régóta fennálló félelemmel való együtthálás. Csak veled, veletek lehetek bátor. Sokkal inkább: közöttetek. (Vagy bolond, vagy boldog. Sőt, létezésem is csak közöttetek. Olyan nagyon és problémásan közöttetek, mintha két, egymással szembeállított, ilyen módon a végtelent megjelenítő tükör közé állnék, én, aki végtelen rettegője, de legyőzője, nem szemlehunyós befelé, félelemtéglákból építkező, hanem nyitott szemmel a végtelenek közepébe (!) álló, nyitott szemmel arról is tudó, hogy a háta is végtelen, melyet nem láthat sosem, legalábbis nem illik neki látnia. A hátulütőit.)
Számomra nem komfortos mondathoz értem: a szépség felismeréséhez és befogadásához bátorság kell.  Vagyis félelem is. A félelem a nagyszülő, a bátorság a szülő, és a szépség az utód.

Tehát folyamatosan a végtelen közepén állva bátorságunkban végessé tesszük a végtelent. Ami abban a pillanatban új minőségű félelmet szül. Új igényt az addig ismeretlen új szépségre. A félelem ugyanis félelmet igényel. Mert összetartó erő, amely önmagát vizsgálva rájön igen hamar, hogy halál és szétesés ellen hatékony ragasztóanyag. (Az úgynevezett civilizáció épületeiről beszélek. Mint pl. jog, törvény.) A végességben megszülető bátorság lebontó erővé válik hirtelen. (Vö: Miért hagytál el, Istenem? Nincs válasz, mert megértést implikálna, az pedig megnyugtatna. A csend, a megválaszolatlanság elutasított öleléskérelem. Az ölelés tehát elbátortalanít.)

Ettől a zárójeltől megijedtem. És hiába téved – igen ritkán, de most igen – a népi bölcsesség (szerintem jobb megijedni, mint félni, rövidebb ideig tart a sokk), most leállította a gondolkodásomat. A félelem kitartó ijedelem lenne? Tartós(ított) rémület a széptől?
Amikor megakasztják a hóhért.

Az oldalhoz Hans Arp képeiből készítettünk montázst.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.