Friss Irodalmi Jelen-díjasok estje

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

Rendhagyó esten köszöntötte Böszörményi Zoltán az Irodalmi Jelen díjátadójára összegyűlteket, „ami már csak azért is rendhagyó, mert én is itt lehetek” – tette hozzá nevetve a főszerkesztő, aki üdvözletét rendszerint az óceánon túlról küldi a lapszámbemutatók résztvevőinek.

Friss Irodalmi Jelen-díjasok estje

Ezúttal a tematika is rendhagyó volt: az áprilisi folyóiratesten osztották ki az Irodalmi Jelen díjait a Buena Vista étteremben, melyeket Böszörményi Zoltán személyesen adott át a kitüntetett alkotóknak, akik egy-egy részlet felolvasásával, vagy épp szabad interpretációval köszönték meg a százezer forinttal járó okleveleket. Az Irodalmi Jelen-díjak fontosságáról Szőcs Géza beszélt az est végén, ám előtte meghallgathattuk a laudációkat és a legfrissebb szám tartalmából egy kis ajánlót is Mányoki Endrétől. A szerzők sorában természetesen a díjazottak is megtalálhatók; mellettük többek között Böszörményi Zoltán, Galántai Zoltán, Géczi János, Jász Attila és Noszlopi Botond művei olvashatók az áprilisi Irodalmi Jelenben.

Mányoki Endre, Szőcs Géza és Böszörményi Zoltán

Az est azonban nem csak a díjazottak „leleplezése” miatt maradt emlékezetes, maguk a laudációk is élményszámba mentek – személyes, karakteres műveket hallgathattunk meg a méltatóktól. A vers kategória idei díjazottját, Jónás Tamást Hegedűs Gyöngyi, Bora méltatta, aki költőként maga is „hazai terepen” mozog az Irodalmi Jelennél. A Jelentésen túli tartomány című írásában a költő nagycsütörtök éjszakáját idézte meg a jónási költészet, a jónási próféciák megértésének és egyben méltatásának háttereként. „Ír bárki verset, aki nem jutott nagycsütörtöki árvaságra?” – kérdezi Bora, majd így szolgál bizonyossággal a vers létjogosultságáról: „Versei preegzisztensek: már szövegtestet öltésük előtt léteznek”. Aztán egy személyességében is megdöbbentő kitérő a nagybeteg édesapa meglátogatásáról, aki Jónás szonettkoszorúját, A kereszténység alkonyát olvasva egy meleg sarokszobát érez a legkevesebb jónak, amely egy ilyen költőnek kijár. „Ezért is fontos, hogy az Irodalmi Jelen ezt a díjat adományozza Jónás Tamásnak” – így Bora, s válaszképpen Jónás felolvasása az Apuapuapu-ból a friss lapszámból. Bár próza, nem vers, de ezt is „ugyanazzal a teremtő és lebontó erővel írtam, ahogy a verseket szoktam” – mondja Tamás a választott szövegrészhez.

Jónás Tamás felolvas az Apuapuapuból, Böszörményi Zoltán a háttérben hallgatja

Nem kisebb erő dolgozik Majoros Sándor prózájában sem – ő vehette át az idei díjat próza kategóriában folytatásokban közölt regényéért. Mányoki Endre A műszerészről olvassa fel méltatását, a villanyszerelőről, „aki írásra adja a fejét egy hatezer lelkes, mondhatni színmagyar településen, Bácska szívében, de meglehetős távolságban a Hídtól és az Új Symposiontól, de még az Üzenettől is”. Majoros világa hónapról hónapra bomlik ki azok szeme előtt, akik olvassák a Nagykanálist, ezt a gomolygó regényfolyamot, ahogy Böszörményi Zoltán nevezte, amelynek a története a már történelemmé lett múltból indul és „halad felénk” – mondja Mányoki. Egy kis ízelítőt is kapunk belőle az írótól, azt a részt, amelyben Sanci és barátja első osztályos nebulókként beiratkoznak a könyvtárba. Új jövevény, a könyv jelenik meg ezzel az otthonukban, s hogy mit jelentett akkor a falusi háztartásban a nyomtatott, az írott szó, és az azt hordozó újság – hát, erről mesélt Majoros a rövid részletben, amit hallgattunk volna még sokkal tovább is.

Majoros Sándor felolvasása

S bár a következő díjazott, az esszé kategóriában kitüntetett Bíró-Balogh Tamás egy fiatalabb generációt képvisel, mégsem ugrottunk nagyot az időben, mert Boldog Zoltán laudációja azt firtatta: Mit csinált Kosztolányi Dezső 1913. április 2-án? Hogy a kérdés cseppet sem idegen a szöveg céljától, azaz hogy méltassa egy fiatal irodalmár eddigi munkásságát, az rögtön kiderül: ha kíváncsiak vagyunk a címben feltett kérdésre adandó lehetséges válaszokra, csupán „Bíró-Balogh Tamás telefonszámára és némi térerőre” van szükségünk – állítja a szintén fiatal kolléga, Boldog Zoltán, aki jó újságíróhoz méltón rögzíti is, amit a kérdésre az irodalmár azonmód felel. Ráadásul Bíró-Balogh „Kosztolányi-novellákban beszél” – mondja róla Boldog, és hogy valóban egy felkészült, minden kutatásra elszánt, sőt a filológiában élvezettel elmerülő irodalmárral van dolgunk, arról maga a díjazott győz meg rögtön. Mert ez a Tamás tényleg elmeséli nekünk, mit csinált Kosztolányi épp száz éve. Előlegeket vett föl, készült az egy hónap múlva esedékes házasságkötésére, mulatozott: így, ha pontosan nem is tudhatjuk, mit csinált a kérdéses napon, „de azt igen, hogy miből” – összegzi Bíró-Balogh a mulatságos beszámolót, és mi megnyugszunk, hogy a szövegközpontú hermeneuták között nincs veszve az irodalomtörténet.

Bíró-Balogh Tamás arra kereste a választ, mit csinált Kosztolányi 1913. április 2-án

Az Irodalmi Jelen díjazottjainak sorában Kabdebó Tamás következett, akinek fordítói munkásságáért ítélte oda a zsűri az elismerést, ahogyan szintén kitüntették Mary O’Donnellt és Joseph Woodsot, akiknek költeményei immár magyarul is olvashatók Kabdebó Tamás tolmácsolásában. Az alkotókat Böszörményi Zoltán mutatta be, akit régi barátság fűz Kabdebóhoz. Az író-költő-műfordító Dublin közelében él, és nagyon sokat tett a magyar kultúra és irodalom megismertetéséért az angol olvasókkal. Böszörményi kiemelte a Makkai Ádámmal és Tábori Pállal közösen elkezdett In Quest of Miracle Stag című nagyszabású magyar költészeti antológiát, melynek munkálatait végül Makkai Ádám fejezte be. Szintén Makkai méltatta egy esszéjében Kabdebó Danubius danubia című regényóriásának jelentőségét, melyből egy részletet idézett is Böszörményi Zoltán. Kabdebó díját az alkotó távollétében rokona vette át. A főszerkesztő tolmácsolásában pedig két-két verset is meghallgathattunk a magyar nyelvre átültetett költőktől.

A közönség

Mary O’Donnell az írországi Monaghanben született, költőként és íróként is elismert hazájában. Tanárként és irodalomszervezőként is dolgozik, az ír írószövetség és szépírói programok dobogóján is gyakran szerepel. Csodák földje című verseskötete az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg. „…ízlelgettem igéit, főneveit, / nedves lettem a jelzőktől, / hallgatás a csönd szüneteiben” – vallja a költészethez fűződő viszonyáról az alkotó A Múzsa szavamat kéri című költeményében. „Joseph Woods szintén gondolati költészetet művel – mutatta be Böszörményi Zoltán a másik díjazott írországi alkotót –, de költészete ihlető forrása az utazás.” „Alul az étterem / az ételt kemény valutáért adják. / A fogások közt fényképezőgépek // célozzák a folyópartot, mint kézifegyverek” – ír le egy hajóutat a Kemény valuta című versben a költő, akinek versei az Óceán levelek című kötetben jelentek meg magyarul, szintén az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban. Az elismeréseket a két alkotó nevében dr. Joó Mariann, Írország Nagykövetségének munkatársa vette át.

Szőcs Géza, egykori szerkesztőnk és Irodalmi Jelen-díjas szerző az állami kitüntetésekről beszélt

(A részletek hamarosan videón)

Hogy a kortárs magyar irodalmi életben miért jelentősek ezek az elismerések, arról Szőcs Géza szólt az irodalmi díjak körüli viharok kapcsán. A költő hétszáz évre visszanyúlva fejtette fel annak szálait: mikor veszett el az állami díjak megbecsültsége. A Dorozsmai család által alapított elismerés „az első ismert magyar brand” – jegyezte meg a költő, aki a korabeli nívós elismerés ázsióját vetette össze a Kazinczy tevékenysége, vagyis a szervezett irodalmi élet működése óta folyamatosan erodálódó állami elismerések rangjával. Szőcs Géza elmondta, a kortársak soha nem jeleskedtek az értékek felismerésében: ha végignézünk az irodalomtörténeten, alig van méltón és idejében díjazott alkotó. A Bánk bán megbukott a megmérettetésen, amelyre Katona szánta; Petőfi, Ady, József Attila soha nem kaptak díjat, és még folytathatnánk a példákat. Ha kortárs vizekre evezünk, sem jobb a helyzet: nem kapott József Attila-díjat Rubin Szilárd sem. „Magyarországon Kossuth-nem-díjasnak lenni is rang, ha ilyen elődökkel osztozhat az ember” – állapította meg félig tréfásan Szőcs Géza, majd komolyra fordítva a szót kiemelte: ebben az értékválságban különösen fontos, hogy „legyenek olyan szellemi stábok, kis műhelyek, amelyek a maguk legjobb lelkiismerete szerint korrigálni tudják a melléfogásokat”. Erre példa az Irodalmi Jelen elismerése, amely igen fontos díj. „Honnan tudom, hogy fontos? Mert én is megkaptam” – idézte fel Szőcs Géza a tíz évvel ezelőtti időszakot, amikor ugyancsak híján az elismeréseknek, ez a díj adott megerősítést, önbizalmat számára, hogy függetleníteni tudja magát az aktuális divatoktól, és azóta is „a magáét” írja. Szintén nélkülözhetetlen az a figyelem, amelyet a folyóirat más nemzeteknek, így a román és immár az ír irodalomnak szentel, mélyebbre ásva ezáltal az értékválasztásban, mint teszik azt a nemzetközi protokollesemények.

Hegedűs Gyöngyi összeállítása az esten készült képekből

Az est zárásaként díjazottak és olvasók együtt ünnepelték meg a kitüntetéseket. A laudációk hamarosan olvashatók lesznek, ahogyan szintén rövidesen látható lesz az eseményről készült videó is.

Laik Eszter

Fotók: Hegedűs Gyöngyi