Egy szárnyaszegett regény

KritX

Finy Petra Madárasszony című könyvének impozáns borítója mögött neurotikus és ködös gondolatok bujkálnak. Az eddig gyerekkönyveiről ismert szerző műve néha giccsbe, néha funkciótlan vulgaritásba csap át.

Egy szárnyaszegett regény

Az olvasáselméleteknek köszönhetően egy évtizeddel ezelőtt épp annyi figyelmet fordítottunk a könyv testére, mint amennyire manapság úgy teszünk, mintha nem befolyásolná a külcsín a szöveghez való hozzáállásunkat. Ez természetesen nagyban összefügg a könyvpiac nehéz helyzetével, melynek ismerete e tekintetben elvárásmentessé, elnézővé teszi a szépirodalomhoz megrögzötten ragaszkodó olvasót. Gyakran már csak akkor tűnik fel a hiány, amikor meglepődünk egy-egy igényes kiadványon, amikor nem várt örömmel tölt el minket, hogy létezik még könyvgondozás, vannak még hozzáértő, elhivatott bábák.

A Libri Kiadónak jó a marketingje, törekednek a külső és a belső összehangolt eladhatóságára. Az eddig főként gyerekkönyveiről ismert Finy Petra felnőtteknek szánt első műve, a Madárasszony, meglepően szép kivitelezésű, látványra és tapintásra is gyönyörködtető könyv, tipográfiája pedig – a betűtípustól a sortávolság és a margók megválasztásáig – messzemenően, sőt kényeztetően olvasóbarát. Olyannyira, hogy a fülszöveg kissé „teleshop”-os szóhasználatán is csak mosolyogva („soha nem látott gazdagságban tárul az olvasó elé”, „egyedülálló vállalkozás”), örömmel adjuk meg magunkat a jól kidolgozott stratégiának, fel sem merül, hogy a „valódi termékben” csalódhatunk. A retorikában az indokolatlan túlzás azonban mindig veszélyes csapda, mert a hiteltelenség érzetét kelti, ami mindkét fél számára a legnagyobb veszteség – és a téma halála.

Finy Petra egy madárral (Forrás: http://finypetra.blogspot.hu)

Bár kezdetben feleslegesnek tűnik a fülszöveg kiemelése, hogy a kezünkben tartott mű „felnőtt regény”, a második oldalon már csalódottan tapasztaljuk ennek szükségességét. Itt szembesülünk az egyik legnagyobb hibával: a szerző nem tud mit kezdeni a felnőtt irodalom nyelvével. Mondatain túlságosan érződik a gyerekeknek-írás rutinja utáni erőlködés, az útkeresés, melynek célja valószínűleg egy új írói hang megtalálása. Így azonban csak olvasottságának tapasztalatai keverednek az eddig jól bevált, kiskorúaknak szánt praktikákkal. Például a következő részben: „Szóval megyünk a homokbuckához, jobbra fenyőerdő. Meg nem mondom, milyen. Homoki fenyő. Pinus bucka. Na jó: pinus nigra.”

A történet középpontjában álló Linger Lea a húsz évvel azelőtt öngyilkos anyja történeteire vadászik („Hallottam apádtól […] hogy mániákusan gyűjtöd az emlékeket vele kapcsolatban.”), s mint aki a feltoluló érzelmek miatt nehezen képes kifejezni magát, azokat természeti jelenségekhez köti. (Ezt nevezi egyébként a fülszöveg „egyedülálló vállalkozásnak”.) Saját rokonait és anyja egyik barátnőjét keresi fel, az ő emlékeik sorakoznak egymás után, de úgy, ahogyan az a történet egységének szempontjából logikus, nem pedig úgy, ahogyan azt a kronológia vagy az anya sorsának alakulásában játszott szerep megkövetelné. Ezzel nem is lenne gond, ha nem akarná elhitetni a dokumentarista célkitűzést (amit a köszönetnyilvánító ajánlás ráadásul bizarrá is tesz), miközben a személyek és az emlékeik közötti metaforikus átkötésekre törekszik. Például az egyik történet utolsó szava megegyezik a következő címével (Diófa); vagy: a „Kövér könnyei kifényesítik gömbölyű barackarcát” zárómondatot a „Hogy egy holló sárgabarackkal etette az anyádat, tudom, varázsosan képtelennek tűnik” nyitánya követi. Az így – szükségszerűen – kialakult homogén stílust nem ellensúlyozza a dőlt betűs szedés remélhetőleg múló divatja sem, mely a narrátor jelenét hivatott ábrázolni. A jelen éppúgy összecsúszik a múlttal, mint egyik történetmondó stílusa a másikéval. Ugyanakkor ez az egyetlen szövegjegy, amely miatt a Madárasszony regénynek nevezhető. Talán izgalmasabb lett volna, ha a műfajhoz való görcsös ragaszkodás helyett a szerző hagyja, hogy az ebben egyébként mára már rutinos befogadó olvassa regénnyé a laza szövetű elbeszéléseket.

Linger Lea a kutatás mellett saját családot akar, de meddő kapcsolata nem bírja el ezt a terhet, ahogyan ő maga sem. Szép írói megoldás lenne, hogy szikkadt méhével párhuzamosan Lea életlátásában, mindennapjainak megélésben minden csorog, folyik, cseppen és ragad, – ha nem vinné ezt is túlzásba, süllyesztené funkciótlan vulgaritásba.

Az állatvilág minden egyes felidézett rezdülése kegyetlenséget, könyörtelenséget, érzelem- és értelemnélküliséget, veszélyeztetettséget áraszt. Az élőlények közötti idillikus viszony naiv képe, melynek alapja az ember erkölcsi értékrendjének kiterjesztése, csak egy-egy pillanatra villan fel, s a rövid megnyugvást mindig valami tragikus esemény, közvetett büntetés követi (gerinctörés, félvakság, verés). Az erre épülő valós és misztikus elemek rossz elegye miatt kelt feszültséget, hogy éppen a sajátos szimbolikus jelentéssel bíró holló az egyetlen (bár idealizált) „emberi” karakter. Nem kompenzálja ezt az igen erőteljesen képi megfogalmazás, metaforikus beszédmód sem. Sőt, kifejezetten fárasztóvá válnak a giccsbe hajló, jól-rosszul sikerült hasonlatokkal túlzsúfolt mondatok. Például a következők: „A diófalevelek között becsorog a fény, mint egy nagy lyukú szitán. Hagyom, hadd fröcskölje össze kezemet a nap.” A néhol romantikus ponyvára hajazó stílust szappanoperás jelenetek tarkítják: „Aztán ledőlök a fa alá. Csukott szájjal nyüszítek. Minek hangosan kiabálni, ha lehet csendben is.” Gyakoriak a közhelyekre épülő hatásvadász fordulatok is: „Valószínűleg soha nem fog teljesen begyógyulni. És nem a nyakán található forradásra gondolok.” Tovább erősíti ezt a dőlt betűs jelenben játszódó szerelmi szál is, mely bővelkedik érzelmi kitörésekben, áldozatjátékban, de nem nélkülözi az agressziót sem: „A pofon már repül is felém, a fejem pedig a füles fotelem felé, ami felhasítja az állkapcsomat, a szájam vére pedig újabb virágmintát nyom a lila szövetvirágok felé. − Pedig hogy szerettem ezt a bútorszövetet – hörgöm.”

Hálóban (Forrás: http://finypetra.blogspot.hu)

A narrátor-főszereplő céltalan kóborlása anyja kísértete után csak önmaga szerencsétlen genetikai térképét rajzolja ki. A megtudott információk – amelyek csak azért most derültek ki, mert eddig senki nem volt rájuk kíváncsi – szintén dél-amerikai sorozatfogásokra emlékeztetnek. (A szomszédban élő csodatévő jó boszorkány, Böbebú valójában nagynéni, anyjának nem apjával volt az első házassága, aki nem is a biológiai apja, viszont a nagybátyja és a mindenkivel basáskodó, az öregedéssel megbirkózni nem tudó, botcsinálta pszichológus nagymama hibája.) Érzékenysége azonban nem ezektől fordul neurózisba, jelzi ezt mániás-depressziós anyja szimbolikus gesztusa is, amikor a mellé kirendelt ifjú hollót neki adományozza. Az viszont, hogy anyja életét éli tovább, a lány saját sodródásából fakad, s valójában eldönthetetlen: az-e a Madárasszony, akit leírtak, vagy az, aki így definiálta.

Nehéz lenne érvekkel alátámasztani az émelyítően pszichotikus végkifejletet, az első férj és a lány összeboronálását, melynek olvasása után még a meddőség is pozitívumként jelenik meg. Továbbá azt is nehéz elhinni, hogy van olyan olvasó, aki ezek után a Lea és Leó keresztnevek párosítását szellemesnek találná.

A könyvet becsukva csak az dőlhet hátra elégedetten, aki nem esett saját elhamarkodott elvárásainak csapdájába, vagy a jól kivitelezett külső alapján meghozott ítélete mellett a belső tartalom ellenére is kitartott. Aki azonban nem ilyen szerencsés alkat, annak csak egy kiváló, olvasóbarát csomagolás jutott, természetismereti tudásanyaggal álcázott neurotikus ködképekkel.

Finy Petra: Madárasszony. Libri, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 2533 forint

Kárpáti Zsuzsa