Ugrás a tartalomra

Aki nem kapott szobrot

A költészet ünnepén az Írók Boltjában a közelgő Weöres Sándor-centenárium alkalmából Tarján Tamás beszélgetett Radnóti Sándorral és Schein Gáborral a páratlan életműről. Lenyűgöző muzikalitás, sanyimanós huncutságok, galád provokációk és zseniális filológiai érzék: ez mind a Mester volt.

 

 

 

 

 

Aki nem kapott szobrot

 

Tarján Tamás kezdésképp a „legnagyobbság” kérdésével fordult Radnóti Sándorhoz: vajon kit tart a legnagyobb költőnek ma, több mint húsz évvel azután, hogy Pilinszkyről nyilatkozott így egy írásában. A közelgő Weöres-születésnapra hangoló esten nem volt meglepő, hogy a kritikus egy Weöres Sándor-idézettel válaszolt a nagyságot firtató dilemmára: „Mi lesz, most már mindegy, / Príma hátulgombolós semmi, / Pedig én most akartam / egy igen nagy költő lenni.” De túl a weöresi tréfán: Radnóti úgy vallott, bizonyosan az első három közé sorolja ma Weörest, akit így idősebb fejjel sokkal közelebb érez magához, mint ifjan Pilinszkyt. Schein Gábor szerint Weöres nagysága abban mérhető, hogy felfedezett számunkra olyan kontinenseket a költészetben, ahol addig még nem is jártunk.

Tanulságos kérdés az is, hogy generációnként vajon ki hogyan találkozott Weöres költészetével? A legtöbben nyilván gyerekkorunkban, de Tarján Tamás épp a maga példáját mesélte el kivételként: a Piarista Gimnáziumban olvasta először egy Pilinszky-rokon padtársnak köszönhetően az Antik ecloga eredeti kéziratát. Szerencsénkre a beszélgetőtársak közül Radnóti Sándornak személyes emlékei is voltak a költővel való találkozásokról. Ezek inkább amolyan feszengős beszélgetések voltak – mesélte Radnóti a feleségével közösen tett látogatásaikról a költő házaspárnál. Weöres többnyire hallgatagon, magába süppedve ücsörgött, egyetlen dolog hozta lázba: ha sikerrel kitapogathatta beszélgetőtársa irodalmi-filozófiai érdeklődését, és aztán jól „lehúzhatta” azt. Ebben igazi nagymester volt; ha eltalálta, kit kedvel a másik, angyali ártatlansággal értékelte le az alkotókat. Kifejezetten élvezte e provokációkat – emlékezett Radnóti mosolyogva a mesteri huncutságokra. Később felidézte egy hasonlóan „gonoszkodós” megnyilvánulás anekdotáját is: Weöres közölte Eörsi Istvánnal, hogy rendszeresen olvassa az ÉS-ben, mire Eörsi megtisztelőnek nevezte, hogy tetszenek az írásai. Weöres csak így reagált: „Nem tetszenek, olvasom!”

Adódott persze „ellentámadás” is a mester fennhatósága ellen: Tarján arra az emlékezetes, 1976-ban megjelent Kritika-béli esszére hívta fel a figyelmet, amelyben Szilágyi Ákos globális támadást intézett a weöresi költészet ellen. Radnóti Sándor, aki egykor gyújtó hangú kritikájában kiállt a költő mellett, Harold Bloom hatásiszony-elméletével magyarázta ezt az elutasítást: azokat, akikre nagyon erősen hatnak, elkerülhetetlenül el is tolják maguktól az alkotók. (Szilágyi később persze átgondolta e viszonyulást – tette hozzá a teljesség kedvéért Tarján Tamás.)

Bár Schein Gábor is találkozhatott volna személyesen a nagy előddel, ez nem történt meg, rá azonban a gyermekversek gyakoroltak elemi erejű hatást – mesélte. Még akkor is, ha ez kezdetben nem Weöres-élményt, sokkal inkább nyelv- és ritmusélményt jelentett számára. Huszonévesen jutott csak el oda, hogy értelmezni kezdje a verseket, addig tisztán a nagyszerűség érzete nyűgözte le, értelemmel nem tudta a tartalmat megragadni. Radnóti Sándor azon a véleményen volt: nem is érdemes a weöresi líra mélységeit kutatni, sokkal csodálatra méltóbb az az evidenciaként működő ritmusvarázs, rímvarázs a versekben, amely természetétől fogva része a műveknek. Ha mélységek után kezdünk ásni, banalitásokba botlunk – mondta Radnóti, aki ezt úgy összegezte: Weöres valójában könnyű költő. A versekben felvonultatott keleti mítoszkincset például nem lehet komolyan venni. Tarján Tamás a páratlan dalszerűséget emelte ki, mint a művek legsajátabb jellemzőjét – Schein Gábor fel is olvasta a Fugetta című költeményt, mely már címében is a játékos muzikalitást hirdeti.

De vajon hogyan kellene ünnepelnünk azt a költőt, aki az Összegyűjtött versek 1973-as előszavában így nyilatkozott a rá jellemző furcsa agresszióval: „Bátran lépjetek túl a bearanyozott hülyén”. Hogyan is léphetnénk túl, ha utol sem tudjuk érni? – firtatta Tarján Tamás, és hogy Weöres mennyire hárította volna, ha ezen a délutánon netán patetikus magasztalásba kezdünk, arra Radnóti Sándor idézte fel ugyanebből az előszóból: Weöres egyszerűen pelenkás kisdednek nevezte az utókort, amely örülhet, ha egyáltalán ő kitörli a fenekét.

Az ünnepségek protokolláris fennköltségét, a szerepeket egyébként mindig szarkasztikusan hessegette el. A számtalan hommàge-vers és köszöntő sorai közt mindig ott bujkál a „kisördög”. Egy ilyen, keményebb fricska az Illyés Gyulának című költemény, melyet óvatosságból előbb Sárközi Györgynek küldött el – mesélte Tarján Tamás –, tanácsát kérve, vajon nem fog-e ezen Illyés megsértődni. (Sárközi józanul lebeszélte, hogy megmutassa Illyésnek.) A költeményben, melyben Weöres hol Zsülnek, hol Juliusznak, hol Dzsuliónak titulálja a címzettet, a felhők közül előre kikacagja a jövőben felállítandó Illyés-szobrot, ahol „márványkezed / az Urak feliratra mutat majd, / holott az urakat soha nem szeretted.” Nem véletlen, hogy a mai napig nem áll sehol Weöres-szobor – jegyezte meg Schein Gábor, hiszen e mítoszteremtő magyar kultúrában Weörestől semmi sem állt távolabb, mint a mítoszképzés. (Az előadó itt nyilván Budapestre gondolt a „sehol” kapcsán, hiszen Csöngén, az emlékház parkjában áll, szülővárosában, Szombathelyen pedig egy padon ül a költő szobra.)

A „tiszteletlenségre” való hajlam karöltve járt nála a játékossággal, amely nem csak az életműben, de a hétköznapi megnyilatkozásaiban is folyton megmutatkozott. Tarján Tamás felidézte a Karinthy Ferenc tolla által megörökített esetet, amikor Cini és Déry elhatározták: rábeszélik Weörest, hogy lépjen be a Pártba, mert ennél nagyobb szenzáció úgysem akadna. Az első beszélgetésnél Weöres feszülten figyelte a marxizmus alaptéziseit, aztán gondolkodási időt kért. A következő agitatív látogatásnál úgy nyilatkozott: még nem érzi magát méltónak a feladatra, inkább előbb egy Himalája-utazást választana, ahol lámaként reinkarnálódna. Hasonlóan szórakoztató jelenet, amikor Esterházy a Termelési regényben örökíti meg összefutását a költővel egy rózsadombi élelmiszerboltban – ajánlotta Tarján Tamás a jobbnál jobb forrásokat a „sanyimanós” játékosság felidézéséhez.

A költői életmű kapcsán a beszélgetésben megkerülhetetlen volt a Psyché helyének kijelölése. Tarján a mű megítélésének ellentmondásosságára hozott fel példákat, holott nem kétséges, hogy Weöres egy olyan zseniális költőalakot teremt meg a műben, aki független tud maradni a nyelvújításkori reformista irodalmi programtól (amely egyébként részben „bedarálta” Kazinczy költészetét is). Az alakváltoztató képesség csodáján túl Schein Gábor összegezte a Psyché jelentőségét: Weöres olyan figurát alkotott, akinek meg lett volna a helye a magyar költészetben, de ha valóban élt volna, egészen más irányba ment volna a magyar nyelvű irodalom története. A költő éles szemű filoszként értelmezte újra a 18. és 19. századi magyar költészetet – magyarázta Schein, és hangsúlyozta Ungvárnémeti Tóth László felfedezését, akit talán ma nem is ismernénk, ha Weöres nem emeli be a Három veréb hat szemmel kötetébe.

A beszélgetés zárásaként Weöres gyerekköltészetének hatásaira tértek ki a vendégek. Schein Gábor abban látja e líra jelentőségét, hogy azon kevés kulturális kincsünkhöz tartozik, amely minden magyar embert képes közösséggé kovácsolni. Radnóti Sándor a weöresi gyermekvers-hagyomány paradox folytathatatlanságára mutatott rá: a Weöres-utánzatok sokaságában megváltás volt a csengő-bongó csilingelésekből a svéd gyerekvers, amely a maga prózai egyszerűségében kitört a rímek és ritmus ketrecéből. Ma pedig Kiss Ottó ötvözi újra gyerekverseiben a svéd hagyományt a weöresivel – tette hozzá Tarján Tamás, aki egy idézettel búcsúzott a hallgatóságtól. Ha a drámaköltészetre nem is maradt idő a beszélgetésben, de a Szent György és a sárkány egy mondata minden időben jó, ha velünk marad: „Ha minden rom, hát építsünk romokból”.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.