Petícióharc vagy összefogás?

HELYSZÍNI

A petíciók hatástalanságát megtapasztalva radikálisan megváltozhat az írószervezetek politizálási gyakorlata – derült ki a FISZ, a JAK, a MEGY és a Szépírók Társasága fórumán, ahol egy újfajta együttműködés felé mozdultak el a szervezetek.

Petícióharc vagy összefogás?

Romkocsmák félhomálya

„Azért jöttünk itt össze – nyitotta meg az Irodalmi Fórumot szervező József Attila Kör elnöke, Gaborják Ádám a cselekvésre ösztönző beszélgetéssorozat első találkozóját –, hogy a jövőben ne romkocsmák félhomályában vagy a Facebookon kelljen keseregni arról, mi folyik a kultúrában.” E felütés épp egy nyolcadik kerületi, félhomálynál is homályosabb romkocsmában hangzott el, egy kis ironikus felhangot adva a pillanat jelentőségének: érjen hát itt véget a kesergés kora. „A petíciók, a nyílt levelek kora lejárt” – utalt Gaborják az elmúlt időszak „petíciócunamijának” eredménytelenségére, kifejezve egyúttal, hogy a jelenlévő szervezetek készek új stratégiákat alkalmazni érdekeik (s egyben a kortárs kultúra érdekeinek) érvényesítésére.

Gaborják Ádám szerint elenyészően kicsi hullámot vernek a nyílt levelek

A József Attila Kör (JAK), a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ), a Műfordítók Egyesülete (MEGY), és a Szépírók Társasága fórumának – amely minden érdeklődő előtt nyitott volt – közvetlen apropója az a komoly szakmai felzúdulást kiváltó esemény volt, hogy az említett írószervezetekhez (valamint az Írószövetséghez, amelynek szerepére később még visszatérünk) január közepén érkezett meg a miniszteri felkérés, hogy delegáljanak 3–3 jelöltet a díjakat odaítélő bizottságba. Az új gyakorlat szerint az összesen 15 jelöltből az emberi erőforrások minisztere választja  ki a grémium öt tagját az elkövetkezendő öt évre. A jelöltállításra a szervezeteknek gyakorlatilag két munkanapjuk volt, ennyi idő alatt nyilvánvalóan lehetetlen volt teljesíteni egy ilyen horderejű feladatot – mint a hozzászólásokból kiderült, a szervezetek tagságának jó része még az emailek elolvasásáig sem jutott el, nemhogy érdemben véleményt nyilváníthatott volna.

Belementek – de tiltakoznak

A JAK és a MEGY a prae.hu művészeti portálon tette közzé petícióját, melyben tiltakoznak az együttműködést ellehetetlenítő határidő és az ellen, hogy a korábbi, demokratikusabb metódussal szemben most végső soron a miniszter dönt a díjakat odaítélő grémium összetételéről. Az öt évre kinevezett tagok ráadásul a politikai „bebetonozás” eszközéül is szolgálnának. A petíciót megfogalmazó két szervezet végül „belement” a minisztérium diktálta feltételekbe, bár ez korántsem egyhangú döntés volt szervezeteiken belül. Gaborják Ádám elismerte, ha kivárják az összes, a képtelenül szűk határidőn túl befutott választ is a tagságtól, nem vettek volna részt a jelöltállítás folyamatában. Papolczy Péter a MEGY képviseletében ugyanezt erősítette meg: az ő levelezőlistájukon is igen élénk vita bontakozott ki arról, részt kell-e venni „ebben a komédiában”, s bár a többség végül a tiltakozás mellett volt, eleget tettek a felkérésnek.

Papolczy Péter a műfordítók részéről nem találja igazságosnak a díjosztást

A FISZ-t képviselő Varga Bettitől megtudtuk: ők közvetlenül Balog Zoltán miniszterhez fordultak egy levélben, melyben a probléma alapjaihoz nyúlva azt sérelmezik – és ezt Varga Betti többször is hangsúlyozta a fórumon –, hogy a keretek kialakításába sincs semmi beleszólása az írószervezeteknek. „Azt szeretnénk, ha tisztán művészeti, szakmai szempontok érvényesülnének a döntésekben, nem a politika” – fogalmazott Varga, és szintén ő hívta fel a figyelmet arra, hogy már az előző szisztéma sem működött jól (ehhez az este folyamán több hozzászóló is csatlakozott).  Ezzel együtt a FISZ helyezkedett a leginkább elfogadó álláspontra a jelöltállítási eljárással kapcsolatban; ahogy Varga Betti fogalmazott: bár optimizmusra nincs ok, bizalmat szavaznak az új metódusnak, és ha az ötéves kinevezések az előző gyakorlattal szemben a kiegyensúlyozottságot, a kiszámíthatóságot garantálják, akkor a FISZ támogatni fogja. Ha azonban most sem a szakmai szempontok érvényesülnek, a szervezet többé nem vesz részt a jelöltállításban.

Varga Betti fájlalta, hogy az államilag „elfelejtett” Móricz-ösztöndíak nem kerültek napirendre

„Ne hülyítsük magunkat a szakmaisággal!”

Az egységes felháborodás dacára az összegyűlt négy szervezetből egyedül a Szépírók Társasága nem működött együtt a miniszteri felkéréssel, és végül nem állított jelölteket, a tagság négyötödének egyetértésével. Ennek megfelelően a fórumon is Mészáros Sándor képviselte a legradikálisabb véleményt, mellyel beindította az igazi vitát, húsbavágó kérdések sorát nyitva meg. Vegyük észre, hogy az állami díjak jó ideje nem jelentenek sem az irodalomban, sem a könyvek eladásában semmit – szögezte le Mészáros, aki a díjak értékének erodálódását a történetükben látja. A kommunizmusban kompenzatív szerepük volt, később az ideológiai hovatartozás elismeréseként vagy különféle, homályos szakmai értékrendek mentén osztogatták. Ez utóbbiakba beleférhet akár a feminizmus, akár a határon túliság, akár a történelmi szerepvállalás, de a valós irodalmi értékekhez egyiknek sincs semmi köze. Tudomásul kell venni, hogy „az értékek nem demokratikusak az irodalomban” – szögezte le a Szépírók elnöke. Ráadásul a József Attila-díj „és társai” semmit nem változtatnak azon, hogy a pár száz példányban megjelenő könyvek nem fogynak el, nem beszélve a külföldi reputációról, amely egyáltalán nem nő meg a hazai díjak hatására. (Ellenpéldaként a szerb NIN-díjat említette, amelynek hallatán a nyugat-európai kiadók is felkapják a fejüket.) Ezek után „ne hülyítsük magunkat a szakmaisággal” – utalt Mészáros az előtte megszólalók gyakori hivatkozására. El kellene felejteni az állami díjakat, azoknak soha nem lesz már tekintélyük. Egyszerűen meg kell teremteni azokat az elismeréseket, amelyeknek a tekintélye talán 5–10 év alatt beérik – összegezte véleményét az elnök.

Mészáros Sándor élesen fogalmazott a jelen helyzet álságosságával kapcsolatban

Gaborják Ádám egyetértett azzal, hogy a József Attila-díj értékcsökkenése felveti a kérdést: ebben a formában egyáltalán van-e értelme a középdíjakért vívott küzdelemnek. „Az antidemokratikus berögzüléseket, az állam túlzott szerepvállalását figyelve, mintha a kultúra irányításában nem változott volna semmi az időkkel” – adott hangot tapasztalatainak. Papolczy Péter halkan sérelmezte, hogy a „csak” műfordítók ki is esnek a József Attila-díjjal jutalmazottak köréből, s míg eddig legalább egy díj garantálva volt számukra, most már ez sincsen. „De miért kellene garantálva lenni a díjaknak?” – szállt szembe konstruktív indulattal Mészáros, aki az államtól való függetlenedés, az önállóság híveként változatlanul abban látta a megoldást Papolczyék sérelmére (is): ha nem ad az állam, vagy semmit nem ér, amit ad, akkor értékes díjat kell csinálni, és megtalálni hozzá a megfelelő magánfinanszírozót.

Szűz kislány a bordélyházban

Ebben már a jelenlévők sem értettek egyet osztatlanul. Lázár Júlia például, aki a Szépíróknak és a Műfordítóknak egyaránt tagja, kitartott az állami szerepvállalás mellett: „Miért kellene nekünk fizetni az állam helyett?” – fogalmazta meg az igényt, hogy egy állam igenis vállalja fel az értékek díjazását. Schein Gábor a probléma gyökerét abban látta, hogy a díjak és a szervezetek egy része még ’49-es történelmi örökség. A József Attila-díj a Baumgarten-díj államosításából született, az Írószövetség ’51-ben, a JAK a ’70-es évek végén alakult, a Szépírók és a FISZ pedig a rendszerváltás után – de mind valami ellen jöttek létre, tehát egytől-egyik politikai képződmények. A MEGY ebből a szempontból valóban kivétel: ott csakis szakmai szempontok érvényesülnek. A helyzet megkerülhetetlen átpolitizált, lehetetlen tisztán szakmai szempontokat érvényesíteni. „Ne csináljunk hát úgy, mint szűz kislány a bordélyházban, aki csodálkozik, hogy ott csúnya dolgok történnek. Próbáljunk politikai ambíció nélküli tőkéseket találni” – csatlakozott Schein a Mészáros képviselte irányhoz, az állam hatékony kiszorításában látva a megoldást. Ne egy államtitkár határozza meg, mi érték és mi nem, legyen ez csak az írószervezetek politikája – összegezte gondolatait az író-költő-műfordító.

Schein Gábor szintén az állam kivonulásának híveként volt jelen

Ezután jött csak a feketeleves, melyet Pál Dániel Levente, a prae.hu színeiben „szolgált fel”, kiterjesztve a fórumot a díjakon túl az irodalmi élet és a hatalom viszonyára. A portálon a JAK–MEGY állásfoglalástól függetlenül petíciót tettek közzé a Magyar Művészeti Akadémia térnyerése ellen, melyet 1357-en írtak alá. A Balog Zoltánnak címzett tiltakozásra L. Simon László kulturális államtitkár válaszolt, szövegét Pál Dániel Levente olvasta fel a fórumnak. Hatására egységes nevetés tört fel a hallgatóságból, bár korántsem jó kedélyű. A kétsoros válasz lényege: „Köszönjük, iktattuk, üdvözlettel. Az ilyen vállveregető cinizmussal nem lehet mit kezdeni” – összegezte Pál Dániel Levente hosszúra nyúlt hozzászólását a hatástalanná vált petíciókról és az állami arroganciáról, amely már az együttműködés lehetőségét is félresöpri.

Középen Pál Dániel Levente, jobbra Vihar Judit műfordító, egyetemi tanár

Az írók és a bélyeggyűjtők

E ponton kért szót Kukorelly Endre, aki, mint fogalmazott, saját bőrén tapasztalta meg, hogyan is folyik ez az államapparátus szintjén. „Mégis, mire számítotok?” – foglalhatjuk össze a volt parlamenti képviselő erőteljes hozzászólását, aki szerint efféle siránkozásokkal, petíciós picsogással semmire nem lehet menni. „Amíg nem törjük át a döntéshozók falát, semmi nem fog történni”, magyarázta Kukorelly, hozzátéve, hogy az adott politikai színtereken egyedüli szempont a szavazatmaximalizálás, és senkit nem érdekel a kortárs kultúra sorsa, az irodalomé meg még kevésbé. „Vegyük már észre, hogy nagyjából semmit nem ér a szavunk, az irodalmárok lobbiértéke körülbelül a bélyeggyűjtőkével azonos” – hangsúlyozta Kukorelly. Későbbi hozzászólásában kifejtette: ismerve az erőviszonyokat, csakis a művészeti szakmák teljes összefogásával tartja elképzelhetőnek, hogy a politika szintjén valamilyen pozíciót vívjon ki magának az irodalom, de még így is épp hogy csak hallatni tudná valamennyire a hangját.

„Higgyétek el, én belülről ismerem”. Kukorelly Endre a politikáról

A műfordítók részéről Vihar Judit lelkesen támogatta az összefogás gondolatát, Schein Gábor viszont némiképp csillapította a hevületet, miszerint „egyszerre kritizálni is az államot (amiért itt egybegyűltünk) és pénzért kilincselni nem lehet”. Braun Barna még pesszimistább volt, hiszen – mondta – a hallgatók sikeres összefogásával a HAHA és a HÖOK tízezer embert tudott az utcára vinni, mégsem értek el semmit.  Pál Dániel szerint viszont igenis van értelme a petícióknak, és abban sincs semmi skizofrén, hogy a szervezetek és a folyóiratok pénzért pályáznak, de közben kritizálják a gyakorlatot: egy házasságban is előfordulnak viták, de attól még házasság marad. Urfi Péter egyetértett: „A pénzt az állam adja, kritizálni a kormányt kritizáljuk”. A fiatal kritikus úgy véli, igenis van értelme küzdeni, és a petícióknak is van jelentősége: „Érjük el, hogy az állam kimásszon a díjak odaítéléséből!”.

„Együtt kellett volna nemet mondani”

Urfi fogalmazta meg azt a radikális álláspontot is, hogy mindenkinek egységesen vissza kellett volna utasítania a jelöltállításra vonatkozó felkérést, amit egyedül a Szépírók tettek meg. „Együtt kellett volna nemet mondani” – csattant véleménye az egybegyűlteken, és teljesen egyetértett vele Rácz Péter – a nemrég díjat nyert Balatonfüredi Fordítóház Alapítvány elnöke –, megjegyezve azonban, hogy „ezt most már fújhatjuk”. Szlukovényi Katalin a MEGY részéről óvatosságra intett: az állam teljes kivonulása a finanszírozásból „irdatlan átalakítást” követelne. A műfordító szerint inkább azt kellene elsődlegesen elérni, hogy csakis a szervezeteken belül dőljön el a kuratóriumok összetétele.

Az együtttgondolkodás került a középpontba

Rácz Péter kereken utópiának minősítette a magánmecenatúrát, hiszen „még az újságba sem tudunk bekerülni egy hír erejéig, annyi lobbierőnk nincsen”, és figyelmeztetett, hogy a kész helyzet elé állítással épp a megosztás volt a politikai hatalom célja.

Az „ötödik pecsét”

„És miért nem ugyanazt a három embert delegáltuk?” – ragadta meg némi indulattal az középpontba került összefogás témáját Pál Dániel Levente, aki kifejezetten hiányolta az ötödik szervezet, az Írószövetség részvételét a fórumon. Erre többen is hangoztatták, hogy az Írószövetség politikailag elkötelezett, és a jelenlegi kormányzat „fiókszervezete”, de abban mindenki egyetértett, hogy a következő összejövetelre őket is meg kell hívni és felajánlani az együttműködést.

Szlukovényi Katalin praktikus javaslatokkal is előállt a gyűlések ügymenetével kapcsolatban

A harmadik óra vége felé közeledve a hozzászólók igyekeztek pragmatikusan, az elkövetkező gyűlések témájára koncentrálva javaslatokat tenni. Így Schein Gábor felvetette: a jövőben minden válasz előtt egyeztessenek a szervezetek, és alakítsanak ki egységes álláspontot. Ugyancsak Schein szerint próbaképpen meg kellene alapozni egy komolyabb összeg nélküli díjazási rendszert, és meglátni, hogy működik. (Mészáros óva intett attól, hogy valamiféle „ellen-József Attila-díjat” hozzanak létre, mert annak semmi értelme. Ráadásul emlékeztette Scheint – és nem titkolva némiképp saját magát is –, hogy a Szépírók tagsága sem vet el könnyedén egy ilyen állami elismerést. Aki már megkapta, mint Schein is, nyilván könnyebben legyint rá, mint az, aki érthető ambíciókkal még aspirál a díjra.) Kukorelly arra biztatta a jelenlévő szervezeti vezetőket, kérdezzék meg a tagságot arról, helyeslik-e az együttműködést, illetve következő lépésként választani kellene két-három embert a tennivalók koordinálásra. Gaborják Ádám a szervező JAK részéről azzal búcsúzott a következő fórumig: honlapjukon is közzétették azt a hat pontból álló összefoglalót, amellyel a témához kapcsolódó párbeszédet szeretnék elősegíteni.

Szöveg és fotók: Laik Eszter