Irodalmi Jelen

Palicstól Milánóig

2013. január. 26. - 14:46

HELYSZÍNI

A Műcsarnokból kiköltöztetett irodalmi rendezvények közül a Parnasszus-estek új helyen találtak otthonra: a Hadik Kávéház megtelt érdeklődőkkel a Tolnai Ottót és Tommaso Keményt vendégül látó esten.

Palicstól Milánóig

Keresve sem találhatnánk jobb mesélőket a külhoni magyar alkotók közül, mint Tolnai Ottót és Tommaso Keményt, akikből csak úgy áradnak az élőszóból rögtön papírra kívánkozó mondatok, a kész verssorokként előgomolygó vallomások, a regényre született élettörténetek.

Töprengők. Tolnai Ottó és Tommaso Kemény

A vendégeket Turczi István, a Parnasszus főszerkesztője köszöntötte, továbbá Szkárosi Endrét is, aki Tommaso Kemény fordítója és az olasz irodalom kutatója. A felolvasott műveket rajtuk kívül Galkó Balázs jól ismert hangján hallgathattuk meg.

Palics elválaszthatatlan Tolnai Ottótól, Milánó pedig Tommaso Keménytől – aki ott jár, akkor is találkozik velük, ha személyesen nem is: soraik, életük epizódjai a falakba épültek. „Érdekes olyan fürdővárosban élni, ahol nem lehet fürödni” – kezdte Tolnai Ottó az otthonáról szóló mesét, melyben máris benne volt a jelen abszurditása, amely az egyszerre kacagtató és elgondolkodtató történetekkel csak fokozódott. Megtudhattuk például, miféle viszonyt ápol az író a rossz bádogosokkal és az esőcsatornákkal, ami olyannyira foglalkoztatja, árulta el Turczi István, hogy a Parnasszusban megjelent interjújában is beszél róla. A bádog íze, szaga régi, gyerekkori élmény – mesélte Tolnai Ottó –, és akkor tért vissza, amikor Palicson megvették azt a régi házat, amelyben ma is él. A házra esőcsatornát kellett csináltatni, de a bádogos rövidebbre szabta a kelleténél, és az esővíz azóta is befolyik a ház alá. „De a tanyánkon is így van” – folytatta az író, sőt, ahogy megfigyelte, a környéken mindenütt. „Úgy látszik, ez a mi sorsunk, a rövidebbre szabott esőcsatorna.” És hogy nem mindenhol van így, arra utazásai során talált jó példát: így született a Csökmői esőcsatornák című verse is, amelyet meg is hallgathattunk tőle, felidézve a csatornából csöpögő víz ritmusát. Hasonló érzékletességgel mesélt a költő-író ezekről az útjairól is: hogyan ismeri meg közvetlen közelről a kiszemelt kis „fáj-községeket”, amelyeknek annyira fáj a magánya, a szegénysége, elhagyatottsága.

Ízes közegben Tolnai Ottó ízes nyelven mesélt

Beszélhetünk-e „palicsiságról”? – firtatta Turczi István mindennek a gyökerét. A költő-író e válaszából is kész regény kerekedett ki (és részint csakugyan az is). Egy jóbarátjával, Magyar László helytörténésszel – aki regényhőse lett, és karakterét rávetítette az Afrika-kutató Magyar Lászlóéra – egy időben együtt járták a vidéket, és fedezték fel a fontos „kis dolgokat”. Magyar egyszer csak elejtette, hogy ő minden nagy emberrel kapcsolatban van a világon. Hogy író barátja hitetlenkedését elűzze, meghívta és megmutatta levelezését, ahol csakugyan kincsek voltak: volt, aki csak aláírást küldött, de senki nem utasította vissza a palicsi helytörténész megkeresését. Egyik levelében Magyar László Szilárd Leóhoz fordult, azt kérve, magyarázza el neki, mi az a nukleáris láncreakció. Szilárd Leó részletes levélben válaszolt, melynek végére ezt írta: „De mi az a Palics?” „Hát azóta számomra Palics filozófiai, tudományos kérdés, amelyet Szilárd Leó vetett fel” – összegezte válaszát Turczi kérdésére Tolnai Ottó.

Turczi István és a friss Parnasszus

Hasonlóan kalandos történet kerekedett az Új Symposion megszületésének hátteréről, amely az első újvidéki magyar tanszékről indult, amelynek Sinkó Ervin volt a vezetője. Mint Tolnai Ottó elmesélte, meghatározó személy volt a diákok életében, afféle apafigura. Elvitte például tanítványait Krležához Zágrábba, akihez pedig nem juthatott el akárki, sokan vártak a lehetőségre. A diákok a mai napig tartják a kapcsolatot egymással – mesélte Tolnai, aki a Hamvas-kutató Sava Babić-csal is jó barátságot ápolt, de meg kell említeni a másik „nagy palicsit”, Balázs Bélát is.

A városba egyébként a háborúnak köszönhetően került Tolnai a családjával: a hadköteles kort kiterjesztették ötven éves korig, így őt és fiát egyszerre vitték volna katonának. A határ felé hátrálva kötöttek ki Palicson, mert felesége odavalósi. „Nem tartom magam kisebbségi írónak, a kisebbség sokszor bunkert épít, védekezik” – vallotta az esten Tolnai Ottó. „Világi írónak tartom magam, aki a kisebbséggel foglalkozik. A bezárkózás helyett nyitok, magamhoz ölelem azt az országot, ahol élek. Jugoszláv író vagyok, mint Danilo Kiš.” Búcsúzóul a Szobrot Akasztón című versét hallgathattuk meg Galkó Balázs előadásában.

Galkó Balázs

Nem kisebb élmény volt hallgatni Tommaso Keményt, aki Turczinak azon kérdésére, mégis mit csinált 1976-ig, amikor is harmincnyolc éves fejjel megjelent első kötete, egyszerűen csak azzal válaszolt: „Chicagóban bokszoltam, ahol kiütött egy néger. Bár nem szabadna azt mondani, hogy néger, de mivel agyonvert, nevezhetem így.” Tommaso Kemény múltjának e szelete köszön vissza A bérgyilkos kesztyűje című első regényéből, még ha az ökölvívók között felnövekedő fiú mára olyan lírai mondatokban fogalmaz is, hogy nehéz elhinni, mivel kereste fiatalon a kenyerét.

Hogyan lett Kemény Tamásból Tommaso Kemény? „Apámat behívták egyszer Rákosiék, hogy vállalja egy üzem vezetését, de visszautasította azzal, hogy nem kommunista.” A Pasaréten élő családnak szökni kellett, Kemény Tamás ekkor nyolc éves volt. Balabán Péter műfordító segített nekik útleveleket szerezni, és Olaszországba vezetett az útjuk. „A Bábel-torony egyik gyermeke vagyok, és csak dadogok magyarul” – fogalmazott a költő, aki az összes nagy európai nyelvet beszéli, és magyarsága közel sem nevezhető csak dadogásnak, ha néha segítséget kér is egy-egy szóhoz. „Mindenki lelkében van egy nagy folyó. Az én lelkem a Dunából született” – mondta, ami összecseng fordítója véleményével. Szkárosi Endre ’85-ben találkozott először Keménnyel Milánóban, ahová azért utazott, hogy egy tanulmányához költészeti anyagokat gyűjtsön. A költő versei már korábban felkeltették a figyelmét, de különösen az a vonásuk, hogy valamiben határozottan különböztek a kortárs olasz költészettől. Erős képiségük, a metaforák szeretete magyar elődökkel rokonították a Kemény-lírát.

Nem lehet őket megunni

Az első magyarul megjelenő Tommaso Kemény-mű egyébként az Erdély aranypora volt, Szkárosi fordításában. Eredeti címe – La Liberata Transylvaniae – Tasso eposzára utal, de ezt magyarul nem lehetett volna így visszaadni – magyarázta Szkárosi Endre. Ahogy Turczi István és Tommaso Kemény közösen megtalálták a megfelelő szót: a veszteség fantomfájdalmából született e mű. „Édesanyám mondta álmomban, hogy meg kell írnom” – fedte fel a mű születésének hátterét a költő, aki, mint elmesélte, nagy álmodó. A szürrealizmus is így lett költészetének meghatározó stílusa. „Ha már az életünk felét alvással, álomban töltjük, kidolgoztam, hogy ez összefolyjon a valósággal” – fogalmazott Kemény Tamás, aki egyébként André Bretonnal is személyes barátságban volt. Számunkra már az is álomszerűen romantikus, ahogy megismerkedtek: Tamás gyerekként a tengerparton Verlaint olvasott, amikor Breton megszólította.

Búcsúzóul megkerülhetetlen volt a „nőfaló” (világ)hírében álló Tommaso Keményt is megkérdezni e témáról, aki így válaszolt: „A lelkem egy nő, akit sose fogok megismerni, de amikor találkozom valakivel, mindig azt hiszem, hogy benne rátaláltam a lelkemre.”

"Szeretem az emberiséget, de az emberiség fele nő, és azt a felét kicsit jobban" - mondta a költő

Galkó Balázs előadásában meghallgathattuk a költő Liszt Ferencről szóló költeményét, majd a beszélgetés végén Tommaso Kemény maga olvasta fel olaszul a Ligeti Györgyhöz írott verset, mely egyben a Ligeti-muzsika imitációja is.

A Parnasszus-est zárásaként Turczi István felhívta a figyelmet két kötetre, melyeknek önálló bemutatója is várható: Méhes Károly Röntgen és Nagy Gábor Héthatár című verseskönyveiből a szerzők fel is olvastak egy-egy művet. Kettőjükön kívül az est végén dedikált még Deák Csillag és Kölüs Lajos, akiknek kötete ezúttal már kézzel foghatóan jelen volt.