Ősi írásjelek bűvöletében

HELYSZÍNI

Mandics György író és írástörténész előadása vetített képekkel kalauzolt el bennünket a rovásírás történetének és kutatásának néhány állomásához.

Ősi írásjelek bűvöletében

A Magyar Művészeti Akadémia impozáns épületében összegyűlt közönség soraiban sok ismert arc – íróké, irodalomtörténészeké – tűnt fel. Az estét az MMA sajtófőnöke, Juhász Judit nyitotta meg, köszöntve a nézők közt helyett foglaló, születésnapját ünneplő Benkő Imre fotográfust is. 

Mandics György a madridi magyar nagykövetség könyvbemutatóján (Fotó: mfa.gov.hu)

Ács Margit, a műsor „háznagya” az írástörténész Mandics György munkásságát méltatta, igazi polihisztornak nevezve őt. Elmesélte, hogy Mandics élete leginkább szülőföldjéhez, Temesvárhoz kötődik, pályáját versekkel kezdte, ugyanakkor a sci-fi irodalom és számos „különc kutatás” is érdekelte. „Egy igazi csodabogár, úgy tekintek rá, mint valami kicsi, szakállas, zöld emberkére” – fogalmazott tréfásan Ács Margit. A kritikus-szerkesztő hangsúlyozta, hogy Mandics György kutatásainak megismeréséig soha nem gondolta volna, milyen szoros kapcsolatban vannak a rovásírással a modern művészetek. A szerző Róvott múltunk című könyvtrilógiáját Ács Margit csodának nevezte, melynek megjelentetése – az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban – igazi misszió volt.

Maga a kiadás is viharos történet, hiszen a Gondolat Kiadónál megkezdett, és a kutatások előrehaladásával óriásira duzzadt munka megjelentetését a támogatásokat odaítélő grémiumok ellehetetlenítették azáltal, hogy megtagadtak minden forrást. Ekkor „lépett be” szerencsésen a történetbe az Irodalmi Jelen, melynek főszerkesztője, Böszörményi Zoltán vállalkozott az impozáns terjedelmű, gazdagon illusztrált munka kiadására.

A másik híres zilahi Fadrusz-szobor, Wesselényi Miklósé, még ma is áll

Mandics György – mint mondta – in medias res kezdte előadását, inkább rengeteg mondandója végére hagyva történetét arról, hogyan találkozott a rovásírással. Az asztal közepén díszelgett háromkötetes főműve, amely 2200 oldal és 15 ezer tudományos cikk alapján született. A modern kultúrában a rovásírásra először 1902. szeptember 22-én irányult nagyobb figyelem, amikor leleplezték Zilahon Fadrusz János alkotását, a Tuhutum-emlékművet – magyarázta az előadó. A szoborra helyezett rovásírást Tarr Mihály készítette. A korabeli sajtóban vagy kétszáz cikk jelent meg az alkotásról, és nagy vita kerekedett a rovásírásról. Az Akadémián tagadták, hogy már jóval a honfoglalás előtt létezett volna egységes magyar írásrendszer.

A tudományos viták óriási visszhangot kaptak a közéletben is. Az embereket foglalkoztatta a kérdés, és tömegével küldték be tudósításaikat arról, hol találták nyomát a rovásírásnak. Király Pál, Fadrusz János és Tar Mihály hittek a rovásírás eredetiségében, és ezt több tényszerű bizonyítékkal is alátámasztották. De az Akadémia Bizottságának tagjai hajthatatlanok maradtak, és azt állították, hogy a rovásírás nem is létezik. A fentnevezett három ember ellen lejárató támadások indultak, „és mit szépítsünk, egyszerűen eltették őket láb alól” – fogalmazott Mandics György. Miután „megszüntették a veszélyforrást” és a Magyar Tudományos Akadémia kijelentette, hogy rovásírás márpedig nincs, az ellenhatás rögtön megjelent a kultúrában: az ősi jelek ettől fogva sorra tűntek fel a műalkotásokban, festményeken, szobrokon és versekben egyaránt.

Kezdetben vertikális formában alkalmazták, és főleg impresszionista festők, többnyire nevek rövidítéseihez. Ilyet találhatunk például Káplár Miklós és Lados Nagy Sándor „Juhász számadó” című alkotásán. Ők hortobágyi művészek, akik az 1930-as években kezdték alkalmazni a rovásírást. Az újabb generációból Aknay János neve hangzott el, aki három gyermeke közül sajnálatos módon elveszítette nyolcéves kislányát, és ennek fájdalmát festményén rovásírásban fejezte ki. Mandics György megemlítette még B. Szabó András rovásfestő és a szegedi Darázs József festőművész munkásságát is – ez utóbbi egy sajátos, szexuális tartalmú „hirdetést” tett közzé egyik művén rovásjelekkel. Elgondolkodtató, hogy mi mindent lehet kifejezni ezzel a „titkos” írással, a rovásírással – hívta fel figyelmünket kutató: az egyik művész a fájdalmát, a másik a magányosságát adja általa tudtunkra.

A rovásírás idővel az irodalomban is megjelent, szintén a 19. és 20. század fordulóján. Mandics György határozottan állította például, hogy Móricz művei egytől egyig manipulálva vannak: az író kézirataiból az utolsó vonásig eltüntették a rovásírásos jeleket. A népművészetben is teret nyert a rovásírás: Csíkrákoson egy gyönyörű emlékkapun látható írás arról, hogy az ott élő meddő nők állíttatták fel az Isten tiszteletére, így fohászkodva hozzá, hogy termékenyek legyenek.

A rovásírás sokoldalú, magyarázta a kutató, mert nem csak magasztos, fájdalmas, őszinte lehet, amint az említett példákból láthattuk, hanem furfangos és humoros is. Mandics György egy anekdotát osztott meg a közönséggel, mely az „elvtársak” átveréséről szólt. A küküllői híd lábazatára rovásjelekkel rávésték a magyar Himnusz kottájának egy részletét. Ez abban az időben legkevesebb egy börtönbüntetést jelentett volna az elkövetőnek, de hogy ez ne következhessen be, a készítő szándékosan elírt egy-két hangot. „Vakarták is az elvtársak a fejüket, hogyha ez a dallam majdnem az, de mégsem, akkor mi más lehet? Valaki pedig szépen elmagyarázta nekik, hogy ez a küküllői vízállásjelentés. Az egyik évben lentebb van a jelölés, az az alacsonyabb, a másik, feljebb lévő pötty pedig a magasabb vízállást mutatja” – mesélte Mandics György.

Székely rovásírással is köszöntő tábla (Fotó: www.erdely.ma)

A szerző, ahogy ígérte, előadása végére tartogatta saját történetét, és gyerekkoráig ugrott vissza az időben. Úgy tizenhárom éves lehetett, amikor először ment be egy antikváriumba és az összegyűjtögetett uzsonnapénzén megvette a Magyar míveltség története című könyvet. Ennek megismerésétől datálódik a rovásírás iránti olthatatlan érdeklődése. És ahogy ő a mai napig hisz benne, úgy nem hisz benne sok tudós és kutató – hívta fel a figyelmet Mandics György, kiemelve közülük az ELTE munkatársát, Horváth Iván irodalomtörténészt, aki annak az elméletnek a szószólója, hogy „unatkozó humanisták” találták ki ezt az írást a 15–16. században.

Mandics kutatásainak jelentősége az írástörténet terén vitathatatlan. Szuggesztív személyiség, aki igazi hittel és szenvedéllyel beszél művészetek és tudomány találkozásáról.

Grecz Andrea