Botránypolitizálás vagy sikertörténet?

HELYSZÍNI

A Mi lesz a kultúrában 2013-ban? című beszélgetésre egész tömeg újságíró gyűlt össze, bár ez a vita után kiosztott Hégető Honorka-díjaknak is köszönhető volt. Sokakat a kíváncsiság űzött a Terror Házába, hogy megtudják: L. Simon László bejelent-e valami konkrétumot a híresztelésekről, miszerint leváltják államtitkári pozíciójáról.

Botránypolitizálás

vagy sikertörténet?

A Hégető Honorka-díj újságíróknak járó elismerés, a fiatalon elhunyt egykori RTL Klubos újságírónő emlékére létrehozott alapítvány kezelésében. A díjat tíz éve osztják a társadalmi egyenlőtlenségekkel, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó legjobb műsorok készítőinek. Az idei díjátadót azonban megelőzte egy vita a hazai kulturális élet jövőjéről. Ha volt is bennünk némi borzongás, hogy a kultúra jövőjéről épp a Terror Házában kell vitatkozni, Tarnai Gábor, a múzeum programigazgatója meleg szavú köszöntőjével és egy Voltaire-idézettel megszüntette azt. Az üdvözlet után rögtön a „meglepetés-faktor”, L. Simon László is felbukkant a pódiumon a vendégek között, csupán Schilling Árpádra számítottunk hiába, helyette Karácsony Gergely független (volt LMP-s) képviselő érkezett vitapartnerként. Kerényi Imre rendezővel, volt színházigazgatóval össze is állt a „triász”, amelynek eszmecseréjét Vári György kritikus vezette.

A tévékamerák erdejének köszönhetően eleve felfokozott izgalmat a közönségből érkező gyakori bekiabálások, hangos véleménynyilvánítások, támogató és lejárató „kacajok” fokozták, azt az érzést keltve, hogy a kultúra pillanatnyilag hadszíntér. L. Simon hamar eloszlatta a találgatásokat: „Államtitkárként jöttem ide, úgy is megyek el, a miniszteremtől, Balog Zoltántól nem vettem kézhez a felmentésemet” – fogalmazott a vita egy élesebb pontján.

Vári György Andy Wajna nyilatkozatára való hivatkozással provokált finoman nyitásképp: ha a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a filmfinanszírozásban is szerepet kap, akkor Wajna hazamegy. „Andy Wajna itthon van – helyesbített L. Simon –, legfeljebb Amerikába megy vissza, innentől kezdve nincs miről beszélni.” De azért persze maradt miről, bőven. L. Simon László például rögtön tisztázta a pénzátcsoportosítások körüli pletykát: nem igaz, hogy az általa vezetett államtitkárság költségvetése egy az egybe megy az MMA levesébe. Az államtitkár sebesen sorolta, hogy az idén kultúrára előirányzott 105 milliárd forint hogyan oszlik meg a különféle intézmények és területek (múzeumok, színházak, közalapítványok, Nemzeti Filmalap, Balassi Intézet stb.) között. Ebből a könyvkiadáshoz és az irodalomhoz legközvetlenebbül kapcsolódó intézmény, az NKA 15 milliárd forintra számíthat. Tavaly sikerült olyan extra kiadásokat is fedezni, mint a Mátyás-templom kupolájának rekonstrukciója, vagy a Zeneakadémia régi orgonájának helyreállítása. Mindent egybevetve, „tíz százalékos növekedést értünk el a kultúra finanszírozásában az előző, szocialista kormányzathoz képest” – összegezte L. Simon, hogy kihangsúlyozhassa: ennek ismeretében „csacskaság” sokallni az MMA 2,5 milliárd forintját, melynek nagy része életjáradék.

Ha ennek fényében úgy tűnt volna, hogy minden a legnagyobb rendben, Vári György máris szóba hozta a mostanában középpontba került Műcsarnok igazgatóváltását, amire L. Simon kifakadt: tényleg személyi kérdéseken akarunk itt rugózni, amikor sokkal nagyobb szabású dolgok is történnek a kultúrában? (A személyi kérdés ugyanis a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőhöz tartozik, az állam nem szól bele, és akkor sem fog, ha a tulajdonosi jogkör gyakorlása átkerül az MMA-hoz.) Pozitív példaként L. Simon a múzeumi rendszer átalakítását hozta fel, többek közt a Nemzeti és a Szépművészeti összevonását, vagy a készülő új beruházásokat. Vári azért nem hagyta annyiban: „Az államtitkár úr tudja a legjobban, hogy a Műcsarnok a kortárs magyar képzőművészet legfontosabb kiállítóhelye, tehát nem csak személyi kérdésről van szó, hanem strukturálisról is”, majd Karácsony Gergely is rákontrázott: „Épp ezekbe a kérdésekbe buktál bele, Laci”.

(Fotó: www.mandiner.hu)

L. Simont sem kellett félteni, azzal vágott vissza, hogy nehéz helyzetben van, ha egy frakció nélkül maradt képviselővel kell vitáznia, ám ezért a műsor végén nyilvánosan bocsánatot kért Karácsonytól. (A közönségből is erre a megjegyzésre érkezett a leghangosabb kiáltás: „Ne! Méltatlan!”) Karácsony szerint a hatalmasnak látszó összeg nagy részét elviszik a normatív támogatások, a maradék kevésért folyik az élet-halál harc, és amikor például egy-két millió forint életmentő lehet egy független színháznak, akkor a máshová elszórt több milliárd rengeteg. Ráadásul mindig a kultúra szenvedi meg az év közbeni zárolásokat, elvonásokat – jegyezte meg Karácsony, aki szerint épp emiatt hozták létre az Emberi Erőforrások Minisztériuma „gigatárcát”.

A politikusok között kialakult egy kis vita, létezik-e a gyakorlatban normatív támogatás, majd Karácsony elismerte, hogy a megyei intézményrendszer átalakítása valóban sikertörténet, csak arra nem lát garanciát, hogy a „fűnyíróelv” nem vet-e véget a beköszöntött jobb időnek. Kerényi Imre – aki magát mint „Kerényi Imre statisztát” mutatta be, célozva kicsit „körön kívüliségére” –, mélységes együttérzéséről biztosította Karácsony Gergelyt az ellenzékiségben, de csak azért, hogy felrója: az ellenzék kínjában nem tud mást tenni, mint a kákán is csomót keres. Az MMA életrehívására Széchenyi Akadémiáját hozta fel analógiának (konzekvensen MTI-nek nevezve a patinás intézményt, a jelenlévő újságíró-többség nem kis derültségére, mígnem az egyik beüvöltés hatására végre helyesbített). A Wekerle miniszter megrendelésére épült Műcsarnok múltját is feltárta a színházi szakember, rámutatva jelenlegi funkciótlanságára: ahelyett, hogy országos tárlatokat rendeznének benne, a „galériák által felfuttatott kevesek” nyernek bebocsátást a tematikus kiállításokra, melyekről a „tömeg” kiszorul.

L. Simont bosszantotta, hogy már megint a Műcsarnoknál vagyunk: miért kell állandóan botránypolitizálni? – tette fel a költői kérdést, melyet meg is válaszolt magának: sokan élnek ebből jól. (Mondjon példát! – követelte a zsurnaliszta-tévés közönség, amely talán érintve érezte magát.) Majd ismét a pozitívumokkal ellensúlyozva az államtitkár a leendő múzeumi negyed valóban nagyszabású városrendezési tervét mutatta be részletesen. „Csak a nagy projekt jó” – helyeselt Kerényi Imre, aki szerint turisztikai és GDP-boomra számíthatunk idehaza, ha a tervek megvalósulnak. Idén már kiírják a nemzetközi tervpályázatot – erősítette meg L. Simon a projekttel kapcsolatban.

„Levezetésképp” még hátra volt az egyik legcsípősebb méhkas, amelybe bele kellett nyúlni: a kinevezési gyakorlat, ám ezúttal nem a Műcsarnok, hanem a Nemzeti Színház kapcsán. Vári György működésképtelennek nevezte a jelenlegi szisztémát, L. Simon válaszképp a blogját ajánlotta olvasásra, ahol részletesen felvázolta a lehetséges modelleket. Meglátása szerint a pályáztatás is nagyon álságos tud lenni: amikor 5–10 éve bizonyítottan jól munkálkodó igazgatóknak be kell nyújtaniuk a pályázatukat, „mi pedig sutyiban megveregetjük a vállukat, hogy majd elintézzük, hogy te nyerd meg.” Sokkal tisztább gyakorlat lenne, ha a dolgát jól végzőnek öt évenként kellene beadnia szakmai tervet az elkövetkező időszakra. Kerényi Imre szerint ne feledkezzünk meg arról sem, hogy aki kinevezi a vezetőt, az felelősséget vállal döntéséért, a kuratóriumoknak azonban nincs felelőssége. Karácsony Gergely azon a véleményen volt: a színház nem a politikusok hűbérbirtoka, hanem a közönség otthona, így sokkal nyilvánosabbá kellene tenni a pályázatokat (ma legfeljebb kiszivárognak), adott esetben a törzsközönséget is bevonni a döntésbe.

L. Simon utópiának minősítette Karácsony felvetéseit, és utalt rá, hogy már korábban is voltak vitáik a szerinte megvalósíthatatlan elképzelésekről. A széles körű társadalmi bevonással azonban az elvek szintén messzemenően egyetért: „Én nyilvánosságpárti vagyok” – zárták L. Simon szavai a vitát, s ezzel nem is mondott ellent az általa felvázolt és kívánt szakmai gyakorlatnak.

Laik Eszter