A rendszer, amely nem ismert tréfát

HELYSZÍNI

Miért olvashattunk előbb magyarul teljes Bulgakov-regényt, mint az oroszok anyanyelvükön? Hogy jelenhetett meg százszorosan több példányban Vonnegut a Szovjetunóban, mint Amerikában? A Kádár-kori könyvkiadás paradoxonjairól beszélgetett Bart István és Takács Ferenc a „Remekművek szamizdatban” című sorozat első estjén.

A rendszer,

amely nem ismert tréfát

Az Országos Idegennyelvű Könyvtár új sorozata nyitóestjén a vendégek „megágyaztak” a később tárgyalandó műveknek: Bart István és Takács Ferenc a Kádár-korszak könyvkiadásába avatta be a hallgatóságot Virág Bognár Ágota könyvtáros moderációja mellett. S mivel számos fiatal ült a hallgatók közt, csakugyan beavatásról beszélhetünk egy olyan időszak anomáliáiba, amelyben Günter Grass remekművéből csentek el egy részletet, vagy jobb híján kipontozták Allen Ginsberg „csúnya” szavait és verssorait.

Az egybegyűlteket Mender Ibolya, a könyvtár főigazgatója köszöntötte

A korszak kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a félig vagy teljesen hallgatásra ítélt írók műfordításra adták a fejüket, ezért olyan kiváló a magyar műfordításirodalom: Németh László Tolsztojt, Ottlik Hemingwayt hagyta az utókorra, Göncz Árpádnak Faulknert köszönhetjük, nem beszélve az ókori klasszikusok páratlanul igényes magyar fordításáról. Igaz volt persze mindennek az ellenkezője is. A szakma két, meghívott nagy „öregje”, akik korántsem öregek még, bőven hozott példákat arra, miként állította az ideológia szolgálatába a hivatalos cenzúra nélküli cenzúra a nagy klasszikusokat. Mivel mindketten neves írók és műfordítók, Bart István könyvkiadó is, rengeteg személyes élményt szereztek például a hajdani Európa Kiadó angol–amerikai osztályának „szalonjában”, amely csakugyan ahhoz hasonlóan működött egykor, mint egy művészklub – idézte fel a nagy neveket és a hangulatot Takács Ferenc.

Takács Ferenc angolos lektorként rengeteg jó művet is elolvashatott (Jobbra Virág Bognár Ágiota)

A hivatalos intézményrendszer azonban korántsem funkcionált kedélyesen. A Kiadói Főigazgatóság határozta meg a kiadási „direktívákat”, mi jöhet és mi nem. Némely szerző nemzetközi ügy lett, például Kafka, akit a keletnémetek betiltottak, ám a nyugati marxisták – a sajátos módon beszédes nevűnek is tekinthető – Libricébe összehívtak egy konferenciát, ahol „kóserolták” Kafkát, aki ezek után megjelenhetett a szocialista táborban – mesélte Bart István.

Bart István sok meghökkentő példával szolgált

Ha át is ment a szűrőkön egy-egy mű, sok lehetőség volt a „belenyúlásra”. A kihagyások, „lyukak” jelentették az egyik módszert, de ez inkább egyfajta kompromisszum, kegyes öncsalás volt a kiadók (sokszor már a fordítók) részéről, fogalmazott Takács Ferenc, amellyel elérték, hogy egy jó nevű szerző mégiscsak megjelenhessen. A már említett példában a Bádogdobot a nyugatnémetek szemfüles és szigorú ellenőrzése dacára sikerült úgy meghúzni, hogy ne tűnjön fel nekik. (Azóta az új kiadásokban természetesen pótolták az inkriminált részt, melyben Rokoszovszkij marsall katonái felgyújtják Danzigot.)

De egyáltalán nem volt egyszerű az út a megjelenésig. A Kiadói Főigazgatóság éberen őrködött, a lektori jelentések – melyek „kásahegye”, ahogy Bart István említette, mára szociológiai kutatások tárgya lett – és a hivatal nyomási engedélye sem volt mindig elég, hogy el is jusson egy-egy mű az olvasókhoz. Akár a szedőtermi felügyelő is kiránthatta a nyomdagép alól a kéziratot, de még az is megesett, hogy a könyvesboltból hívták vissza. Ez történt például Kundera Tréfájával, amelyet a prágai tavasz idején fordítottak le magyarra, és a boltokba kerülésével szinte egyszerre történt a csehszlovákiai bevonulás. A köteteket rögtön visszahívták az üzletekből – azóta kultikus példánynak számít az a néhány, amely ezekből megmaradt. A bezúzás általában nem tartozott a rendszer eszköztárába, nem is lett volna gazdaságos, ezért például a szintén boltokból visszahívott Zilahy-regényt, a Dukay családot, melyet a Fórum Kiadó küldött Jugoszláviából, zsilettpengével szabadították meg a nemkívánatos fejezetektől, s került vissza így a boltokba.

Volt olyan szerző, akinek "állj"-t mutatott a rendszer

A rendszer két nagy tabutémáját a szexualitás, a trágárság, valamint a szovjetkritika jelentette. De míg az előbbi határai feszegethetők voltak – bár ne felejtsük, a hazai olvasóközönség maga tiltakozott az erkölcsi érzékeit sértő tartalmak ellen, tette hozzá Bart István –, addig a Szovjetunió és bizonyos személyek bírálata teljességgel kizárt volt. Némely írók abszolút tilalom alá estek, így például a volt kommunista, renegátnak számító Artur Koestler. Mint Bart István elmesélte, Koestler a ’70-es évek végén George Mikessel elküldte műveit az Európa Kiadóba egy levél kíséretében, azzal, hogy mélységesen megérti, hogy a Sötétség délben nem jelenhet meg szülőhazájában, de itt van például a Spartacus, amelyet még kommunistaként írt, ezt jó szívvel ajánlja a kiadó figyelmébe. Az Európa válaszra sem méltatta az írót.

Speciális volt a helyzet, ha egy-egy mű éppen a Szovjetunióból érkezett. Szolzsenyicin személye hatalmas érdeklődést keltett, neki köszönhető, hogy a Gulag témáról a rendszer puhább éveiben már beszélni lehetett. Egészen „faramuci” volt azonban Bulgakov esete, akit a szovjet irodalomból kicenzúráztak, A Mester és Margarita bizonyos részletei csupán helyi folyóiratokban jelenhettek meg. Erre azonnal lecsapott az Európa Kiadó, lefordíttatta, sőt a Szovjetunióban „kivágott” részeket az író özvegye átcsempészte Magyarországra, így a teljes regény először magyarul jelent meg, melyet jó tizenöt évvel követett csak az orosz kiadás. Ezzel ellentétben voltak elképesztően szerencsés sorsú írók is, például Kurt Vonnegut, akit Amerika-kritikája miatt a szovjet cenzorok valamiképp „baráti” alkotónak tekintettek, s míg hazájában pár ezres példányszámban jelentették meg, addig a Szovjetunióban hét-nyolcszázezer példányban nyomták.

Takács Ferenc és Bart István is fordítói voltak az Üvöltés-antológiának

Az irodalom erkölcsi jobbító hatását szilárdan hirdető rendszerből az évtizedek múlásával lassan elfogyott az akarat és a „félelemtartalék” – jellemezte a korszak végét Bart István. És persze győzött lassan a ráció és a pénz – ennek az ideológiai végjátéknak egy epizódja volt, amikor az úgynevezett giccsadóval szorították vissza az egyre kommercializálódó hazai könyvkiadást. Visszatekinteni azonban sem szörnyülködve, sem ironizálva nem lenne helyes – tette hozzá Takács Ferenc, hiszen a Kádári kultúrpolitikát nem kizárólagosan jellemezte sem az elborzasztó diktatúra, sem az emberi hülyeség. Hogy milyen sok problémát vet fel e sajátosan Janus-arcú kulturális éra, arra a fiatal hallgatóságtól érkező, elgondolkodtató kérdések is jó példaként szolgáltak. További válaszok pedig kereshetők az újabb esteken, melyek az alábbi sorrendben követik majd egymást.

2013. január 29. Téma: Orwell - 1984 

2013. február 5.   Téma: Bulgakov - Kutyaszív

2013. február 26.  Téma: Orwell - Hódolat Katalóniának

Szöveg és fotók: Laik Eszter