Haza-hajó
HELYSZÍNI
Idén első alkalommal rendezték meg az Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivált. A Dunán ringó A38-as hajó jelképes helyszínként adott otthont a világ számos tájáról érkezett külföldi és hazai szerzők részvételével zajló eseménynek.
Haza-hajó
Pillanatképek az Őszi Nemzetközi Fesztiválról
A Duna fölött még a felolvasott verseknek, novelláknak is más hangulatuk volt, nem is beszélve a zenéről. Az Akademie Schloss Solitude, a Literaturhaus Stuttgart és a József Attila Kör (JAK) közös szervezésű fesztiválján a haza fogalmának újragondolását, vagy legalábbis huszonegyedik századi körüljárását tűzték ki célul. „Szeretnénk megmutatni, hogy egy irodalmi fesztivál nem egy elzárt, belterjes és vájt fülű réteg szabadidős kikapcsolódása, hanem olyan kulturálisan nyitott, és élménydús esemény, ahol különleges, nemzeteken átívelő metszéspontok mellett a kortárs irodalom aktuális reakciói és gondolatai ütközhetnek a sajátjainkkal” – nyilatkozta Lóránd Zsófia, a fesztivál egyik szervezője.
A programok során is kirajzolódott, hogy különösen nehéz és sokrétű kérdés számunkra, magyarok számára a haza, az otthon fogalma. A kérdés közép-európai összetettségét tovább színesíti ma a „világfalu”-jelenség, a globalizáció, a transznacionális kultúra. A hajón kaleidoszkópszerű képet kaptunk arról, hogy más nemzetiségű, vagy szintén magyar, de külföldön élő irodalmárok miképp vélekednek a hazáról mint térről, fogalomról és érzésről.
Vannak vidékek
A rendezvény péntek esti beszélgetéseinek vendégeként szereplő Kányádi Sándor megfogalmazása szerint: „Magyarország határa addig terjed, ahol a legtávolabb élő minőségi magyar ember él”. Ez lehet akár Izlandon is – a költő elmesélte, hogyan ismerte meg a Rio de Janeiró-i Zrínyi Kör nagyszerű vezetőjét, Benedek Lászlót, aki Elek apó távolba szakadt leszármazottja. A költő Vannak vidékek című ciklusából olvasott fel verseket, rendkívül árnyaltan, sokszínűen festve meg a föld, a haza, az otthon variációit:
„vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül"
(Vannak vidékek, Előhang)
Kányádi „prózában” is hangsúlyozta, hogy hazaérzetünk nem egyforma, nagyon sok tényező befolyásolja: a felmenők etnikuma, a különböző lakóhelyek, a neveltetés, az átélt vagy örökségként megkapott történelmi események, politikai irányzatok… Ami bizonyos, hogy mindenhol vannak minőségi magyarok, s ők megtalálják egymáshoz és hazájukhoz az utat.
A beszélgetés moderátora, Keresztury Tibor kiemelte, miért szerencsés párosítás, hogy Kányádi Sándorral Nagy Ildikó Noémi szerepelhet együtt: ők ketten emblematikus megtestesítői a hazához tartozást távolról (is) megélő alkotóknak. Az írónő, aki műfordítóként és zenészként is tevékenykedik, az Egyesült Államokban született, ott is élt, míg le nem érettségizett. Mint megosztotta a közönséggel, számára azért nem könnyű a haza kérdése, mert Budapesten is, Amerikában is kicsit idegennek érzi magát. Azzal a humoros definícióval közelített a fogalomhoz, hogy a haza ott van, ahol az ember igazán fel tudja idegesíteni magát.
Keresztury a szabadság kérdését központi jelentőségűnek tartotta mindkét író élete szempontjából: Nagy Ildikó Noémi a „szabadság hazájából” érkezett meg Közép-Kelet-Európába, sőt erdélyi felmenői miatt ’82-ben haza is látogattak Erdélybe, mint elmesélte. Kányádi Sándor ezzel épp ellenkezőleg a diktatúra szélsőséges formáját élte meg az országhatáron túl. A költő ennek ellenére úgy nyilatkozott: soha nem érezte magát rabnak. Hogy milyen kétarcú a szabadság is, arra a Lotte Weimarban egy fejezetét hozta fel példának: amikor Goethének beviszik reggel az ágyába az újságokat, unottan lapozza át őket, majd felsóhajt: „Hja, a sajtószabadság…! A szabadság csak középszerűséget szül.” A szabadság hiányában gondosabban kell fogalmazni, olyankor a nyelvet is jobban tiszteljük – tette hozzá Kányádi.
A beszélgetés végén Nagy Ildikó Noémi megosztott egy kedves történetet arról, miként találkozott először Kányádi Sándorral az Egyesült Államokban. A magyarok évente megrendezett találkozóján ’81-ben, Ohióban az erdélyi költő is vendég volt. Ekkor dedikált az ötéves Ildikónak egy kötetet szeretettel „Sándor bácsi”, amelyet most a gazdája meg is mutatott a közönségnek. Kányádi búcsúzóul Tamási Áron tanítását idézte fel, aki úgy tartotta, a művészembereknek mindig a népek egymás felé vezető útjait kell egyengetniük.
Bőröndbe csomagolt lét
Távoli tájról érkezett a rendezvényre Yang Lian, aki 1955-ben Svájcban született, de Pekingben nőtt fel, és 1997 óta Londonban él. Költészete az 1980-as években vált elismertté Kínában és nemzetközi szinten, főleg az úgynevezett „Szellemi Szennyezés Elleni Kampány” idején, melynek kapcsán a kínai kormány erősen bírálta egy versciklusát. A Tiananmen téri vérfürdő után Lian száműzetésbe vonult, egy darabig Ausztráliában és Új-Zélandon élt. Költészetében nem kerüli meg a politizálást, állandó témái a világirodalmi, politikai és művészeti kérdések. Számos nyelvre fordítják munkáit világszerte, egyik legismertebb művét, az önéletrajzi The Narrative Poemet (Elbeszélő költemény) a kínai hatóságok bevonták és bezúzták az 1989-es Tiananmen téri vérengzést felidéző részlet miatt.
Budapesti vendégeskedése kapcsán nem véletlenül hozta rögtön szóba és értékelte Aj Wei Wei életművét, amelyet most a hazai közönség is láthat az Ernst Múzeumban. Lian a költészete által valósítja meg azt, amit hazájában Aj Wei Wei tesz a szabadságért, amelyért Kínában nap mint nap meg kell küzdeni. „A haza fogalma számunkra valójában egy fikció, majdnemhogy hazugság” – fogalmazott Yang Lian, aki a maga tréfás meghatározásával rossz angolságát „yanglish”-nak becézte (a tudósítók nagy örömére, akik ezt a kiejtést egészen közelinek érezték a könnyen érthető hunglishoz). A költő egy hozzá méltó képpel érzékeltette hazájához való viszonyát: „Mindig úgy érzem, Kína üldöz engem, és gyorsabban fut, mint én”.
Yang Lian le sem tagadhatta volna kínai örökségét, olyan költőien beszélt a hétköznapi kérdésekről is. Amikor lefestette a jelenkori Kína hatalmas „mixtúráját”, ahol minden a pénzről és a globalizmusról szól, miközben szellemileg óriási válság jellemzi, így fogalmazott: „Kínában ma a történelem bőröndbe van csomagolva.”
A költő beszélgetőtársa Bartis Attila volt, aki épp e bőröndbe csomagolt létről olvasott fel egy prózarészletet. Keresztury Tibornak az identitás meghatározására vonatkozó kérdésére Bartis elmondta: nincs recept, csak egyéni lelemények. „Minden identitás egy neurózis – fogalmazott a marosvásárhelyi születésű, de 1984 óta Budapesten élő író. – Ha mederben tudjuk tartani, mint itt most alattunk a Dunát, akkor fantasztikusan lehet építkezni belőle. Ha azonban elszakad a gát, és az identitás átcsap pszichózisba, attól az Isten óvjon.” Lian e lélektani mélységre úgy reflektált: minden utazás egy belső utazás, és ezen az úton a végletekig el kell mennünk. „A haza ott van, ahol a gyökerekig le tudunk hatolni a talajban” – szólt a kínai költő meghatározása.
Keresztury Tibor kiemelten fontos közös kérdésnek találta a beszélgető felek szempontjából, hogy kell-e az irodalomnak a társadalmi, közösségi léthelyzetekre reflektálnia, ezzel kapcsolatos üzeneteket, tanításokat megfogalmaznia. Létezik-e „nemzeti irodalom”? Bartis szerint ez nem lehet kérdés, hiszen nemzeti irodalmat írunk. Magyarországon sokan úgy vélték, hogy a rendszerváltás után az irodalom majd megszabadul a létforma koloncától, az „ideológiától”. De az elmúlt évtizedek erre rácáfoltak. „Nem véletlenül írta meg Kemény István a Búcsúlevelet” – vélte Bartis, aki nem tartja lefejthetőnek a társadalmi kérdéseket az irodalomról.
Yang Lian a nemzeti feszültségek szempontjából némileg hasonlóan értékelte a kínai helyzetet. „Az emberek idegesség miatt szoktak nemzeti irodalom után kiáltani” – fogalmazott a költő, és ismertette azt a sajátos nyelvi helyzetet, amely Kínát jellemzi a globális kontextusban. Hazájában a központi hatalom szimbóluma az egységes nyelv. Amikor a költők elkezdtek dialektusokban írni, az lázadás volt. „Én megtagadtam, hogy »közös kínaiul« írjak, feltaláltam egy nyelvet, amely az én sajátom – jellemezte költészetét az alkotó.
A távolabbi tervekről Bartis Attila csak annyit mondott: nincsenek, mint ahogy eddig sem voltak soha; Yang Lian pedig szeretne műveivel hazájában is minél több olvasóhoz eljutni.
Egy ízig-vérig európai
Tarka életutat tudhat magáénak a fesztivál egyik legsokoldalúbb vendége, a jelenleg Zürichben élő Ilma Rakusa költő, író, műfordító, a zürichi egyetem szlavisztika tanszékének tanára. Rakusa a szlovákiai Rimaszombaton született magyar anya és szlovén apa gyermekeként. Budapesten, Ljubljanában és Triesztben töltötte gyermekkorát, majd 1951-ben a családjával Svájcba költözött. 1965 és 1971 között szlavisztikát és romanisztikát tanult Zürichben, Párizsban és Szentpétervárott. Bár könyveit németül írja, a magyart tekinti anyanyelvének. 2009-ben a Rengeteg tenger című könyve kapta a legrangosabb svájci könyv nagydíját, a Schweizer Buchpreist. Ilma Rakusa orosz, szerbhorvát, magyar és francia nyelvből fordít, publicistaként és tanárként feladatának tartja a kelet-európai irodalmak közvetítését.
Az írónő és műfordító beszélgetőtársai Kurdi Imre és Lévai Balázs voltak, akiknek kérdései mentén kirajzolódott vendégük regényes életútja. A gyermekkorát is jellemző sok utazás és helyváltoztatás, a „nomád élet” részévé vált a gyökértelenség, fogalmazta meg Rakusa, akinek a szavaiból azonban – talán épp a sokféle tapasztalatnak köszönhető – magabiztosság tetszett ki. A fesztiválra egy a hazáról, hazaérzésről készült esszéjét hozta el, melyet fel is olvasott a közönségnek. Az elhangzott szövegben a sokfelé kötődés felemás életérzését fogalmazta meg, akárcsak a Rengeteg tenger című regényében, melyben nagyszerű írói képekkel teszi ugyanezt. A műben gyermekkora helyeit járja be újra, a kozmopolita létben az otthonok mint díszletek elevenednek meg. Az írónő elmondása szerint sohasem élte meg tragédiaként a szorosan vett, földrajzilag behatárolható haza hiányát, hanem inkább többszólamúságként érzékelte. Találó kifejezéssel „bőrönd-traumának” nevezte életformáját.
Határozottan kiemelte viszont, hogy mennyire fontos számára a magyar nyelv: nem véletlen, hogy a beszélgetésben is magyarul vett részt (és jegyezzük itt meg, példaértékűen tökéletes magyarsággal), bár bevallotta, hogy németül ír, mert ezen a nyelven fejezi ki magát a legválasztékosabban. Humoros kitérője volt a beszélgetésnek, hogy ugyanakkor vannak olyan kifejezések, felkiáltások, amelyek elképzelhetetlenek németül. „Jaj, cicuskám-cicuskám, hát most mi a csodát csináljunk?” – hozta rögtönzött példaként az írónő, és mindenki derültségére „gyártott” belőle egy német mondatot.
Nemcsak életének helyszínei változatosak, felmenői is vegyes nemzetiségűek, ám ennek ellenére egyvalamiben biztos, mégpedig abban, hogy ízig-vérig európai – hangsúlyozta Ilma Rakusa. Emlékfutamai többszólamú sípokként szóltak: Zürichről, Szentpétervárról, Triesztről, Párizsról, Budapestről mesélt történeteket, mégpedig olyan érzékletesen, hogy hallgatójaként azonnal indultunk volna bármelyik helyszínre. Ilma Rakusa a beszélgetés végén személyesen is kifejezte köszönetét Kurdi Imrének, regénye magyar fordítójának. Az írónő elmondása szerint más fordítóival összevetve eddig a vele végzett közös munka során akadt a legkevesebb probléma.
Zenével zárva
A fesztivál pénteki napját egy újszerű zenei-irodalmi előadás zárta, amelyből az idei nyári JAK-pikniken már kaphattunk ízelítőt. A Zeneirodalom elnevezésű koncerten négy fiatal szerző: Áfra János, Bencsik Orsolya, Berta Ádám és Czapáry Veronika írásaira négy fiatal zeneszerzés szakos hallgató: Lustyik Ákos, Bakk-Dávid László, Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs komponált zeneműveket.
E darabokat adta elő egy szintén ifjú zeneművészekből álló vonósnégyes: Oszecsinszki Román és Bodor Gábor hegedűn, Apró Ágnes brácsán és Takács Ákos csellón. A prózában elhangzó részletek után átadhattuk magunkat a művek üzenetét immár hangszeresen megszólaltató előadásoknak.
Csepcsányi Éva, Laik Eszter
Fotók: Laik Eszter
