FŰALATT

Kezdet, árulja el önmagáról a kép, milyen értelmezési tartományt is jelölt meg a címmel az alkotó. Kíváncsiak vagyunk az eredetre, mert az a kezdet idejéhez kötődik, a születéshez, a teremtéshez. Kutatjuk a régvolt időt, sok a hiány, több a nem tudás. Ezek a hiányok foglalkoztatják fantáziánkat.

Deák Csillag

Színt vall a föld

A Magyar Műhely Galériájába lépve, bármerre nézek, a falakon földszíneket látok. És rozsdát. Az idő dolgozik. Bátai Sándor különös technikával alkotja meg műveit. Nem elhunytakról vesz halotti maszkot, hanem sírfeliratról. A követ is támadja az idő, az enyészet. Nem az örök elmúlás romantikája érinti meg, nem csiszolja a márványt, mint görög elődje, Praxitelész, nem vászonra visz fel festéket forró viasszal, bár úgy tűnik, hogy igen, nem gyakorolja az enkausztikát, az ókori eredetű festési eljárást. A merített papír rücskös felületét használja fel. Kísérletezik. Archaizál. Őrző és megőrző.

Lehet az ősi formát megkérdőjelezni, de létezését nem lehet tagadni. Elég egy csontszilánk és fel tudjuk építeni az állat, az ember testét. Egy-egy csontmaradvány, textildarab segít kitölteni az űrt, megsejteni, honnan is jöttünk, milyen volt az akkori világ. Ezek a hiányok foglalkoztatják fantáziánkat. Megmaradni másként, mintha kép, film őrizne meg bennünket. A gépkorszak fejlettebb rendszerében már gondolatilag is tudunk parancsolni a számítógépnek. Bátai úgy fordul a gépekhez, hogy a múlt szövőszékéhez ülhessen, és maga hozza létre a múltat idéző tárgyat, a szövetet.

Hogy milyen világban élünk, látjuk a tv-ben, a moziban, olvashatjuk az újságban, az interneten. Fogy az esőerdő, a föld tüdeje, itt a melegházhatás, egyre forróbb nyarakat élünk meg. Nem jégkorszak jön, hanem a forróság időszaka. Sivatagosodás kezdődik, miközben cunamik törnek a tenger mellett élőkre. A természet még felettünk áll. Bátai szerint az ember ősidők óta igyekszik jeleket hagyni maga után, azzal a gyarló szándékkal, hogy nyoma maradjon az időben. Megjegyzi: a jelek ettől függetlenül is körbekarózzák életünket; számon tartanak, irányítanak, emlékeztetnek, vezetnek, vagy éppen félrevezetnek bennünket.

Érti a mítoszokat, szembesül a hiedelmekkel, jeleket keres és vés. Kiegészít, formál, újrateremt, és szembenéz a lehetetlennel, kételyeivel, valóban jó nyomon és úton jár-e. A jelek félre is vezethetnek, ezzel jelzi, posztulátumai nem megkérdőjelezhetetlen állítások. Az őstudás világába menekülne Bátai? Elfordul a jelentől, amely bizonytalan, amely világról még annyit sem tudunk, mint a múlt egy lehetséges időszakáról? Kortársunk, de beszédmódja elidegenedett az emberek vágyaitól, álmaitól és gondolataitól? Weöres Sándor írja: Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.

Felvetődik a kérdés: az ősi formák terelnek minket a múltunk felé, vagy inkább a viszonyunk az időhöz, a földhöz, a röghöz, a másik emberhez, halandóságunkhoz? E viszonyok mibenlétét csak a jelenben tudjuk feltárni, azaz kortárs eszközökkel és fogalmakkal. Nem szándékunkon múlik, hogy hol az érzék-determinált jeltípusokat nem fogadjuk el, hol az érzék-diszkriminált jeltípust hiányoljuk. Ezek keverednek, egymást feltételezik, gazdagodásuk és elszegényedésük jelen van a mindennapok változásában. Nincs dinamikus egyensúly köztük, inkább az aránytalanságok jellemzik őket. Bátai törekvése az, hogy bárhonnan is közelítsen tárgyához, ne stigmatizálódjon, és ne kérdőjeleződjön meg alkotásaiban az idő és megismerés kettőse. A konceptuálisan megalkotott művek jelrendszere, értelmezési tartománya fel- és megismerhető, de nem meríthető ki.  

Bátai műveit egyedivé és ironikussá a létigazolás választott technikája teszi. Az ábrázolt világ nem mindig a beszélt nyelven alapszik, hol a beszélt nyelv előtti állapotra utal, hol a beszélt nyelv tehetetlenségét tárja elénk, például a Földírás-ban. Műveiben az anyag és az idő: úgy jelenik meg előttünk, mintha saját tulajdonságaiból lenne összeszőve, mintha tulajdonságai egységes és oszthatatlan egésszé álltak volna össze (Mukařovský, J.: Studie z estetiky. Odeon, Praha 1966.) Képi világában ott van az autonóm és kommunikatív funkció ambivalenciája, az idő realitása és fikciója. Bátai az idő dinamikáját és diszharmóniáját keresi az ősformákban és a kezdetekben. Merített papíron. Földszínekkel.

Kölüs Lajos

Halász Margit retikülje

Vörös iszap, vörös föld. Elmosódott sírkőfelirat. Akár egy pergamenpapír, foszló üzenet, írás a múltból. Egy régi időből, amelynek tudunk a létéről, időfogalmunkban létezik, nevesítve. Föld és vas, az utóbbi revesedik, de még láthatók a jelek rajta. Egymás fölött, alatt, egymást követően. Különös abc kell az olvasásához. Preparált papírok, kimunkálva, megmunkálva, mintha az idő enyészne el rajtuk, és hagyná meg őket, félig épen, félig romolva. Valami létezett és egy más anyag elfedte. Elfedések és felfedések. Mintha egy régi ládafiából venné elő a képeket, ezt hagyom örökül. Vagy Visegrádon járnánk, a királyi palotában. Vagy kint a határban, a földhöz kötődve, jelezve, az út onnan ered és oda is tér vissza.

Szövet, olvasom az egyik kép feliratát. Ki szőtte és mikor? Mállik, foszlik, ki van terítve. Él, csak aki szőtte, már rég halott. Maradt utána valami, egy tárgy, amely igazolja, jelzi, hogy volt, létezett, csak ő mindörökre Anonymus. Kezdet, árulja el önmagáról a kép, milyen értelmezési tartományt is jelölt meg a címmel az alkotó. Kíváncsiak vagyunk az eredetre, mert az a kezdet idejéhez kötődik, a születéshez, a teremtéshez. Kutatjuk a régvolt időt, sok a hiány, több a nem tudás. Ezek a hiányok foglalkoztatják fantáziánkat. Bátai is a múltba tereli figyelmét, gondolkodását. Aki a földön marad, itt keresi bizonyítékát az időnek, sírkövön, a földből kiboruló tárgyakban. Az írás mindig is fontos volt az emberek életében. Venet még csomagolópapírra csorgat kátrányt, és keresi a két anyag találkozásának nyomatait, formáját. Bátai a művészi törekvéséről a következőket írja: lényegre redukált közlés, másfelől a látszat és a valóság szembeállítása az alapja. A tárgya az idő, annak „belső valóságát” tárja fel, bontja ki, hol képsorozattal, hol egyetlen műben kísérli meg tetten érni a múltat, az elrejtettséget.

Örökösen ott lebeg szemünk előtt, hogy itt az enyészet van tetemre híva, az elmúlás, a kimúlás, ám mindvégig perben maradva az élettel, az élővel, hogy művészileg meg tudjuk fogalmazni a világot, függetlenül attól, hogy éltünk-e abban a világban vagy nem. Bátai képzelete vezet minket. Nem ókori szobrokat látunk, vagy valamely katakomba felszínre hozott emberi tárgyait.  Föld és törvény, érezni a röghöz kötöttséget. Csendes visszatekintésre sarkallnak a művek, a tudásra, amely sohasem lehet teljes. Földírás, Szabadja, Törvénytábla, Afrika, Írás. Bátai régészeti alapossággal közelít tárgyaihoz, emeli őket ki a „sírjukból”, a feledés homályából. Nincs szó, de van kép és írás. Hang nélkül szólnak az emberről, életéről. Nem az elmúlásnak állít emléket, és nem is a halál felett arat győzelmet, hiszen tudatában van végességünknek, egyedi sorsunknak.

Az ősformák valamiért megszületnek, barlangok mélyén, kövekbe hasítva, tárgyakba formálva. Bátai mondja: Kassák szerint a művészet örök, „soha nem kezdődött, és soha nem ér véget.” Kötődnünk kell az elmerült időhöz. Tudatlanságunkat belátjuk és fantáziánkat élénkítjük, formáljuk, vajon hogy nézett ki akkor a föld, a világ. Maga is úgy nyúl az anyaghoz, hogy abban az időtlenséget, a múltat érezzük meg. Újrafeldolgozott papírt használ: a pépesre darált papírmasszát egyszerűen ráöntöttem a kiszemelt sírkőre, és a többé-kevésbé véletlenszerűen létrejött lenyomat képezte a kollekció alapját. A véletlen is segít. Halász Margit retiküljében iratokat talál. A padláson. Újraalkotja a talált tárgyakat. Megtisztítja őket. Egy talált tárgy megtisztítása, Tandori kötetének címe. Bátai is új nyelvet alkot és a beszélt nyelv tárgya az ismeretlen, a még nem ismert, és a soha meg nem ismerhető világ. Így vezetnek a mába a bemutatott művek. Visszakötnek a jelenbe, ahol élünk, ahol kezünkbe akad egy tárgy, egy retikül, egy fénykép, egy írás. Találtuk őket. És nem tudunk tőlük elszakadni.

Bátai Sándor Ősformák című kiállítása
2012. november 21.–2012. december 14.
Magyar Műhely Galéria
1072 Budapest, Akácfa u. 20.

Bátai Sándor az artportal.hu-n