HELYSZÍNI

Mértékkel, higgadtan, bölcsen, nem szájba rágva – Murányi Sándor Olivér a mindenkori olvasóra bízta regénye cselekményének kibontását. Mert Zordokot nem szeretni kell, hanem megfejteni.

Zordok, avagy szamuráj-rejtvény az olvasónak

Tusványos, Kolozsvár, Luxemburg egyszer, Budapest kétszer – öt helyszín, öt könyvbemutató után hatodik volt a sorban a Nagyküküllő-parti székely kisváros. Szülővárosában, Székelyudvarhelyen is bemutatkozott a kortárs magyar irodalom legifjabb botrányhőse, Zordok, a székely szamuráj.  
A Szentimre utcai G. Caféban november 24-én, szombaton este megtartott könyvbemutatón számbelileg is tisztességes társaság jött össze. A jó hírű kultúrkocsmában nem kavart botrányt a harcos története és a harcművészetekben jeleskedő szerzője sem. Az egyórás könyvbemutatón még a gátlástalan szívtiprónak, Don Juannak kikiáltott Murányihoz legközelebb levő asztalnál piruló, ifjú hölgykoszorú ártatlanságában sem esett kár. Karhatalomra és pótszékre nem volt szükség – a hazai hallgatóság sem vádakat, sem ülőalkalmatosságot, de még egy csikkel teli hamutárcát sem vágott a szerző fejéhez.  
Az irodalmi állóvizeket megjelenésével felkavaró, pro és kontra kritikákat egyaránt szép számmal kiváltó kéjprózát és annak főhősét, a kalandor természetű, egyik női öltől a másikig vándorló székely szamurájt, Zordokot, illetve nyugtalan életű „atyját”, Murányi Sándor Olivért a Herder-díjas dr. Fried István, az irodalomtörténet professzora méltatta. Mértékkel, higgadtan, bölcsen, a mindenkori olvasóközönségre bízva a cselekményfejtegetés izgalmát, illetve annak megítélését is, hogy jó avagy rossz könyvvel áldotta-e avagy átkozta-e meg az olvasók egyre fogyatkozó táborát Murányi.
„Az olvasónak mindig igaza van” – jelentette ki Fried professzor határozottan, kifejtve, hogy az olvasónemzedékek döntik el: sikerült-e a mindenkori szerzőnek olyan regényt írnia, amely kiállja az idő próbáját, és beteljesíti az irodalmi műveknek talán legfontosabb küldetését, segít azzá válnunk, akik valójában vagyunk.
A professzor véleménye szerint a regény teljesíti ezt a feladatot. Egyik erénye, hogy a szerző által térben és időben hanyag eleganciával elkevert cselekményszálak kibogozását, azok rendszerezésének feladatát az olvasóra bízza. Egy másik trükk, amellyel éberen tartja figyelmünket, hogy nem szájbarágósan tálalja a történéseket.
Menny, purgatórium, pokol. Az emberélet három állomását járja be Zordok, a gáncs nélküli lovag, akiről az esten nem derült ki, hogy mennyiben azonos a szerzővel. Talány maradt az olvasóközönségnek, ahogy a regény befejezése is: nem tudjuk, hogy túlélte-e a szerelmi kalandot a csűrben a nőfaló harcos, vagy halálra sebezte a féltékeny férj vasvillája.

Az élet befejezhetetlen, jobb, ha ebbe olvasókként belenyugszunk – kaptuk búcsúzóul a bölcs tanácsot Fried professzortól, aki szerint Murányi mindvégig a nagykorúságunkra apellál, szándéka, hogy olvasás közben legalább annyira élvezzük az író–olvasó közötti játszmát, mint a fent és lent között libikókázó Zordok a kihívásokat.  
„Saját hazámban próféta nem lettem, csak szerző” – mondta Murányi, akinek az esten tulajdonképpen a felolvasó szerepe jutott csupán. A közönség – nem tudni, közömbösségből vagy udvariasságból, de – nem faggatta sem udvarias, sem szemtelen kérdésekkel.
Így esett Zordok esete Székelyudvarhelyen, egy hűvös novemberi esten a kultúrkocsma melegében, ahol sörhab keveredett cigarettafüsttel, és Tóth Kati énekelt slágereket.
Zordok és szerzője pedig meg sem állnak Berlinig, ahol az utolsó, hetedik bemutatkozással ér véget a könyvbemutatók sora.
                                          

Lázár Emese