Van – és legyen

HELYSZÍNI

Szvoren Edina kötete nem a bemutatója körül keltett hangos hírverés okán kerülhet a figyelem homlokterébe. Más teszi érdekessé, s hogy mi, arra az Írók Boltja rendezvényén kerestünk (és kaptunk) választ.

Van – és legyen

Kevés szerző teszi le ilyen zárkózott puritánsággal új kötetét az asztalra. Az Írók Boltjában lezajlott beszélgetésen a szakmai érdeklődés is nagy volt, ami már-már azt támasztja alá: a tiszta minőség feltűnő sallangok nélkül is képes megzörgetni az ajtókat. Pedig a 2010-ben debütáló fiatal prózaírónő generációjában ritka az az attitűd, amellyel ő most másodszor közönsége elé állt.

Reményi József Tamás, a Palatinus Kiadó vezetője mindezt azzal egészítette ki: két évvel ezelőtti sikere, a Pertu után Szvoren Edinát biztatni kellett, hogy jelentkezzen új kötettel. Az írónő egyébként annak az antológiának a felfedezettje volt, amelyet a kiadónál a kötettel még nem rendelkező fiatalok műveiből állítottak össze – őt többen is ajánlották szerzőnek. Ráadásul „nála szigorúbb szerkesztőt ritkán látni” – hangsúlyozta Reményi mint kiadói szakember, mivel Szvoren Edinával új kötete felett nem a szükséges húzások, elhagyások miatt kellett megküzdeni, hanem épp ellenkezőleg: maga ragaszkodott erősen bizonyos novellák elhagyásához. Hasonlóképp „megvívtak” az Edina elképzelései szerint minimalista borító kérdésében, amelyre végül is – és szerencsésen – Lajta Gábor festménye, „A bekötött karú nő” került.

E beszélgetés rendhagyó módon a felolvasással kezdődött, ami jó döntésnek bizonyult ahhoz, hogy belehelyezkedhessünk Edina egyéni hangú, monotonitásában is dallamos szövegvilágába. A Nincs és ne is legyen „hősei foglyok” – fogalmazta meg Keresztesi József kritikus, amikor az elhangzott részlet után felolvasta a novelláskötetről írt rövid szövegét. Ebben utalt a korábbi Szvoren-kötetről született kritikája egyik megállapítására, amely az újabb könyvre is érvényes: hősei „vigasz nélküli zártságban, ám annál sokszínűbben” mutatkoznak meg. Legtöbbször valamilyen csapdahelyzetben látjuk őket, melyre védekezésképp kényszercselekvésekkel, környezetük, tárgyaik aprólékos számbavételével reagálnak. Gyakran autisztikus, sérült gyerekek vagy felnőttek ők, a társadalom szövetén kívül esők, akiknek az egyetlen valóság, amelyben el tudnak igazodni, a részletgazdag tárgyi világ.

Keresztesi a szerző saját meghatározását idézte egy interjúból a novella, mint műfaj lényegére: „kivágat”, amelynek legfontosabb tulajdonsága, hogy mely ponton kezdődik és hol végződik. A kritikus egyébként a Jelenkorban egyszerűen csak „a novellistának” nevezte a szerzőt, s ehhez csatlakozott később Reményi József Tamás is, aki hangsúlyozta, mennyire fontos lenne felismerni, hogy miközben az elmúlt évtizedekben a magyar irodalom folytonosan a regényt „tuszkolta, sztárolta”, addig éppen a novellisztikánkban születtek a legnagyobb újítások. Szvoren Edina mondatainak zeneiségét Reményi az írónő szakmájával érzi összekapcsolódni, és a zenetanárság szerepéről kérdezte először a szűkszavú szerzőt. Mint Edina elmondta, az aktív zenélés már kikopott az életéből, szolfézst tanít, de ebből is inkább a növendékekkel való foglalatosságot szereti – bár abban, hogy „szeret” valamit, csak nagyon óvatosan fogalmaz, tette hozzá. Inkább úgy mondaná: nem szívesen hagyná abba.

Mivel kötetének is visszatérő motívuma a szabályok be- (vagy be nem) tartása, Reményi nem hagyta ki a kérdést: a szerző maga hogyan viszonyul hozzájuk? „Voltam már szabályszegő” – válaszolta gondolkodás nélkül az író, de a tanári munkájában elhagyta – nem véletlenül – azokat a kezdetekre jellemző mozzanatokat (tegeződés, számonkérés hiánya), amelyek a korlátok lebontásának szerepét töltik be.

A kötete összeállításában kezdetben nem volt tudatosság, mesélte, a koncepció kizárólag a „kidobások” (vagyis az egyes novellák elhagyásának) szakaszában jelentkezett. A kötetben olvasható egy hét részből álló hosszabb elbeszélés is: ezeknek darabjai az ÉS-ben 2011-ben megjelent tárcasorozata ihletésére álltak össze. Mivel Szvoren annyira egyéni, nehezen rokonítható prózavilágot teremt, Reményi József Tamás jó érzékkel fogalmazta meg a műsor vége felé a valószínűleg sokakban bujkáló kíváncsiságot: kik hatottak írói műhelyére? Mint Edina elmondta, a magyar nyelvű irodalom felfedezése kamaszkorában általában volt revelatív számára, hiszen addig csak világirodalmat olvasott. „Nádastól az Emlékiratok könyve győzött meg arról, hogy létezik olyan, hogy magyar nyelvű világirodalom” – vallotta meg, anélkül, hogy további szerzőket sorolt volna fel. Reményi József felismerni vélte a Nádas-művek „kíméletlen analízistechnikáját” e novellákban, de Keresztesi József inkább a testiség-érzékiség ábrázolásában érezte a rokoníthatóságot.

Abban azonban mindketten egyetértettek, hogy a kötet egyik legkiemelkedőbb darabja a Hundeschule (Kutyaiskola) című novella, melyben egy anya a lányával németországi rokonokhoz emigrál, itthon hagyva az elviselhetetlen családfőt. Ami azonban kint vár rájuk, semmivel sem jobb itthoni nyomoruknál. A könyv e darabjában különösen jól érvényesül, hogy a látszólag szenvtelen elbeszélés hogyan kelti fel egy csepp didaxis nélkül az olvasó együttérzését. „Ezt a szinte kíméletlen, mégis szelíd hangot egy teljes köteten át így fenntartani nagyon nagy dolog” – nevezte meg Reményi József Tamás a fiatal szerző új kötetének legfőbb erényét.

Szöveg és fotók: Laik Eszter