„Mi az oka, hogy az irodalomtanítás modernizációja lábra nem tud kapni?”

HELYSZÍNI

Szükség van-e tanári alkalmassági vizsgára? Kompetencia-alapú és eszköztudás a statikus tudásfogalom ellenében. Tudósok kontra bohóckodó tanárok. Ilyenekről esett szó 2012. november 23–24-én Az irodalomtanítás megújulásának záloga: a tanárképzés című konferencián Debrecenben.

 „Mi az oka, hogy az irodalomtanítás

modernizációja lábra nem tud kapni?”

Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye (IROM) Irodalomtanítás Kelettől Nyugatig projektje keretében, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete és a Nyugat-magyarországi Egyetem Esztétikai, Nyelvi és Irodalomtudományi Intézete által rendezett konferencia első napján a (magyar)tanár-képzés volt a fő téma.

Hogyan képezzük a magyartanárokat?

Fűzfa Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem), az IROM projektvezetője köszöntőjében a címben szereplő Katona József-parafrázissal is hangsúlyozta az irodalomtanítás megújításának fontosságát. Az IROM az innováció közvetítője, a párbeszéd és a megértés műhelye szeretne lenni – politikai elköteleződés nélkül. A tanácskozás első egységében a felkért vitaindítók – Czimer Györgyi (Debreceni Egyetem), Cserjés Katalin (Szegedi Tudományegyetem), Knausz Imre (Miskolci Egyetem),  Kucserka Zsófia (Pécsi Tudományegyetem) és Molnár Gábor Tamás (Eötvös Loránd Tudományegyetem) – a magyartanár-képzés problémáiról és lehetőségeiről osztották meg gondolataikat.  A beszélgetés Fazakas Gergely Tamás moderátor (Debreceni Egyetem) összefoglalása alapján három fő téma köré csoportosult:

1. Milyen szinten lehet beleszólni a felsőoktatás kérdéseibe? A jelenlévők csupán végrehajtók, vagy egy párbeszéd résztvevői? A hozzászólások alapján kétféle vitapozíció körvonalazódott: az egyik szerint a bevezetendő régi-új rendszer keretei között kell gondolkodni, hiszen a bolognai rendszert, amely 3 év alapképzésre (BA) és 2 év mesterképzésre (MA) osztja a tanári stúdiumokat, már biztosan az osztatlan tanárképzés váltja fel. A másik pozícióból megszólalók – főként Knausz Imre és Molnár Gábor Tamás – azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán van-e értelme az új rendszernek, hiszen így néhány évig háromféle képzési szisztéma fog párhuzamosan futni, ami tovább növeli például a tanárokra rótt adminisztratív terheket.

Tanáriból kerekasztal – pillanatkép a konferenciáról (Fotó: az IROM Facebook-profilja)

2. Az egyetemi oktatás meghatározó kérdései kapcsán többen utaltak a tanárképzésben meglévő tudós–tanár kettős szerep által generált problémákra. A jelenlegi és az újonnan bevezetendő rendszer is szétválasztja a diszciplináris (tudósi) és a tanári képzést – pedig a jó tanár és a jó kutató ismérvei szinte azonosak. Ez utóbbit többen is megfogalmazták, legmarkánsabban Kucserka Zsófia, aki cáfolta azt a közhelyet, mely szerint a tudós pusztán passzív, elméleti tudással rendelkezne, míg a tanár a lényegesen kevesebb, gyakorlati ismeretanyagot aktívan, jól strukturálva, szórakoztatva építené be a tanórába. Ironikusan utalt ennek kapcsán az unalmas könyvekkel foglalkozó, szemüveges kutatókra, illetve a bohóckodó tanárokra. Fontos lenne szerinte, hogy már a tanári pályára készülő hallgatók se essenek bele ebbe az értelmezési hibába, hanem tudatosodjon bennük: az egyetemen megtanult/elsajátított elméleti és gyakorlati, módszertani tudást az oktatói munka során együtt kell majd alkalmazniuk. Erre megoldást többek szerint az jelenthet, ha az egyetemi képzés a gyakorlatias tudás átadására is törekedne. Emellett a jelenleginél komolyabb szerepet kellene szánni a gyakorló gimnáziumoknak, melyek az elméleti és a gyakorlati oktatás találkozási helyeként működhetnének. Mindezzel részben összefüggött a harmadik kérdés is:

3. Szükség van-e a hallgatói felkészültség mérésére az egyetemi oktatásba való bekerülést megelőzően? Többen érveltek ennek szükségessége mellett, köztük Cserjés Katalin. Sőt, szerinte az egyetemi képzés végén, az ún. kimeneti pozícióban is kellene ellenőrizni a tanárjelöltek képességeit, akik így ismét áttekintenék az elsajátított szakmai anyagot, mielőtt dolgozni kezdenének. Kucserka Zsófia ugyanakkor aggályait fogalmazta meg a bemeneti alkalmassági vizsgát illetően, mert szerinte ez sok olyan hallgatót kirekeszthet, aki például rossz szociális körülmények között él, vagy valamilyen beszédhibája van.

Czimer Györgyi alkalmassági vizsga helyett azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a tanárképzésbe bekerült hallgatók elméleti és gyakorlati felkészítése ne statikus, hanem kompetenciaalapú és eszköztudásra épülő legyen.

A gyereket nem látott tantervek

és a „sunnyogó állampolgár”

A tanácskozás második egységében a felkért résztvevők (gyakorló magyartanárok, tanáregyesületek prominens képviselői, oktatáspolitikusok, módszertani tankönyvek szerzői: Arató László, Diószegi Endre, Dobszay Ambrus, Fenyő D. György, Gordon Győri János, Hajas Zsuzsa, Pethőné Nagy Csilla, Sipos Lajos és Sz. Tóth Gyula) Fűzfa Balázs moderálásával kerekasztal-beszélgetést folytattak tankönyvekről, a Nemzeti alaptantervről és a kerettantervről.

Kaposi József, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) főigazgatója még a rendezvény megnyitójában a „nemzeti közműveltség alapjának”, valamint „kánonnak” nevezte a Nemzeti alaptantervet, amely nem akadályozza a jó magyartanítást. A konferencia résztvevői közül azonban többen aggályaikat fogalmazták meg az elkészült dokumentumokkal kapcsolatban. Mert bár az új Nemzeti alaptanterv rugalmasabbnak tűnik például a tanítandó irodalmi műveket illetően, összességében mégis inkább leszűkíti a magyartanítás lehetőségeit a korábbiakhoz képest. Hajas Zsuzsa szaktanácsadó számadatokkal is bizonyította, hogy a tervezet betarthatatlan. Az is elhangzott, hogy sem a Nemzeti alaptanterv, sem a kerettanterv nem látott gyereket…

A felhozott „vádakat” Dobszay Ambrus, az OFI-t képviselve hárította el azzal, hogy kiemelte: voltak előzetes kutatások arra vonatkozóan, milyen tanterveket használnak az iskolákban. Utalt arra is, hogy bár az irodalomtanítást illetően a kerettanterv nem igazán innovatív, a nyelvtan esetében viszont annál inkább, illetve az előírt óraszámok is viszonylag rugalmasan átrendezhetők, bizonyos keretek között. Mint fogalmazott, az OFI „megkínálja” a pedagógustársadalmat a tantervvel. Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke erre úgy reagált, hogy a kerettanterv túl sok tananyagot zúdít a gyerekekre. Ezt nem szabad azzal elhárítani, hogy a tanárok „sunnyogó állampolgárként” lépjenek túl a kerettanterven, figyelmen kívül hagyva azt, noha a vitapartnerek szerint az OFI jelen lévő képviselőinek megfogalmazásai ezt az értelmezést is magukban foglalták.

Tanároktól tömött padsorok – a konferencia közönsége

A tankönyvekről is szó esett: Gordon Győri János, az ELTE egyetemi docense szerint a kerettanterv nem teszi explicit módon lehetetlenné a tanári kísérletezést, de ha nincs olyan irodalomtankönyv, amely nem kronologikusan szervezné a tananyagot, akkor hogyan tanítson a tanár nem kronologikusan.

Pethőné Nagy Csilla, a Pécsi Tudományegyetem gyakorlóiskolájának tanára viszont úgy vélekedett, hogy a kronologikus szemléletű irodalomkönyvek elavulttá minősítése is jobban megfontolandó abból kiindulva, hogy egész létezésünk alapja is a kronológia. Sipos Lajos, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a könyvek világa ma már csupán a tanárok világa, az ifjúság „elektronikus társadalomban”, más kultúrában él, tehát szükség van modern tankönyvekre, melyek tanár és diák között is közvetítőként funkcionálnak.  

Ilyen „médium-tankönyveket” – bár vannak – nem láthattunk ugyan, az IROM Könyvek első számát viszont bemutatták a konferencia résztvevőinek. Az irodalomtanítás innovációja című kötet (mely a 2012. február 10–11-én Szombathelyen rendezett konferencia anyagát tartalmazza) Károly Frigyes, a szombathelyi gyakorlóiskola igazgatója szerint a magyartanítás minden problémájára reflektál, ami azért fontos, mert az irodalomtanítás a magyar iskolaügy mérőműszere.

A konferencia első napjának programja két hallgató, Rozmán Kristóf és Varga Richárd (Nyugat-Magyarországi Egyetem) Eszmélet-interpretációjával zárult, mely különleges példája volt szöveg és zene egymást kiegészítő, értelmező és (újra)alkotó működésének.

Rozmán Kristóf és Varga Richárd

Összességében elmondható, hogy nagyon fontos kérdések kerültek előtérbe az IROM konferencia első napján. Bár több vélemény ütközött, mindvégig a lelkesedés határozta meg a résztvevők alaphangulatát, akik – Fazakas Gergely Tamás egyszerre ironikus és patetikus metaforájával élve – „dzsungelmisszionáriusként” végzik munkájukat, életüket szent ügyért, nem földi jutalomért kockáztatva, mert a diakonisszák jelmondatát vallva tudják: „Jutalmunk, hogy tehettünk”.

Az irodalomtanításról szóló anyagaink.

Ivancsó Mária