HELYSZÍNI

Pikáns élményben volt részük a kolozsvári Insomnia kávézó könyvbemutatójára látogatóknak. Márkus-Barbarossa János legújabb, Pinatórium című kötete egyfajta erotikus nőmúzeum, az Egy kis meló című tárlatának anyaga pedig mintha Boccaccio Dekameronjához készült volna.

Az időkalandor nőmúzeuma

„Leltár, avagy Pinatórium – 313 gyanús alkalmi csinálmány 18-ik életévüket szigorúan betöltött gyermekférfiaknak és ártatlan hölgyolvasóknak” – olvasható Márkus-Barbarossa János kötetének nyitólapján, vagy ahogy Bréda Ferenc író, költő, esztéta utalt rá, itt egy sajátos erotikus hölgymúzeummal találkozik az olvasó. A háromszáztizenhárom női nevet taglaló humoros, de korántsem bántó erotikus vers meglehetősen pikáns olvasmány. Úgy is értelmezhetjük – ez az irodalmi-képzőművészeti rendezvényen is fölmerült –, hogy a költő amolyan huszonegyedik századi trubadúr. Bréda méltató szövegében kiemelte a meghívott sokoldalúságát, aki nemcsak költő, író, képzőművész, hanem közismert hangszer-restaurátor, „hangszerújraépítő”. Márkus-Barbarossa János kalandor, a történelem időkalandora, a mi kalandorunk. Nem mindennapi figura, mintha nem ebből az időből volna, a kelta mitológia tündérlényeit juttatja eszünkbe. Szellemi porhintő, rendkívüli lény, amit a kötet versei és a kiállított képzőművészeti munkák egyaránt bizonyítanak.
A kiállítás anyagát bemutató Szántai János szerint ha Boccaccio az 1348-as firenzei pestis idején nemcsak írni, hanem illusztrálni is kezdte volna Dekameronját, talán hasonló képeket készített volna, mint az Insomnia falán látható alkotások. Az író, mint mondta, ezzel nem azt akarta sejtetni, hogy Márkus-Barbarossa János szükségképpen a Dekameronhoz nyúlt vissza. A művész természetesen ihletődik az elmúlt korok művész irányzataiból, felhasználja azokat munkáiban. A reneszánszból annyit tart meg, amennyi referenciaként szükséges, például az ovális belső keretet, a vastag körvonalakat, a szerkesztés és ikonográfia egyes elemeit, egyéni egyensúlyt teremtve ezzel. Olyan ez az egyensúly, mint az a bizonyos csiga a borotvaélen: természetfölöttinek tűnik, de csak azok számára, akik valamilyen okból kifolyólag értetlenkedve közelednek a látványhoz. A témaválasztás tekintetében első ránézésre nagyon emlékeztet a Dekameron szerelmi-erotikus és idillikus-szatirikus novelláira. Kétségtelen, hogy a rendkívül erős ikonográfia könnyen lépre csalja a felületes szemlélőt. A nézőnek felmeredő hetedhét-dombon, groteszkül széttárt lábak oszlopcsarnokán kell áthaladnia, hogy behatolhasson a szentélybe, ahol végül találkozik azzal a szakállas férfival, aki a képeket készítette.  De amikor belenézünk a szemébe, fölvillan egy cseppnyi szomorúság is, erre is érdemes odafigyelni. Vajon a művész számára mi lehet az, amit Boccacciónak a pestis jelentett? – vetette fel Szántai.

Márkus-Barbarossa erre így válaszolt: „A legnagyobb betegség, ami minket körbevesz, az az élet, hiszen másba nem lehet belehalni szerintem”. Őt tehát maga az élet érdekli, szerinte szebb és nagyobb hülyeség nincs is körülöttünk, mást sem csinálunk, csak ezért küzdünk, így vagy amúgy. Mindenki a maga módján próbálja ezt ábrázolni, megfogalmazni. Kérdés, hogy ki milyen területen, hogyan és miért. Nagyon fontos, hogy mindazt, amit csinálunk, minél nagyobb örömmel és odaadással műveljük. „Örülök neki, hogy néha megengedhetem magamnak, hogy csak ilyesmikkel foglalkozzak, valójában cseppet sem könnyű dolog. És az is relatív, hogy ki mit nevez hülyeségnek. Mást sem csinálunk, próbálunk bizonyos jeleket teremteni, értelmezni, ezekkel dolgozni és operálni. Hogy ez mikor jön össze jól és rosszul, azt mindenki másképp dönti el, és mindig utólag derül ki, hogy ez miként is sikerült.”

Az ilyen szellemi elfoglaltságok kivezetnek minket a mindennapok savanyúságából, kételyeiből, keserveiből. Úgy is nevezhetjük ezeket a pillanatokat, mint egyfajta szünetet, „luftpausé”-t, amikor az ember a legjobb dolgait készíti el.
A képek, mint kiderült, valóban csak a témaválasztás miatt juttathatják eszünkbe a klasszikus elődöt. Ihletőjük ugyanis a művész Bécsben élő barátja, egy portugál író, aki megkérte őt, illusztrálja készülő kötetét. Az író végül nem fejezte be a kéziratot. Az illusztrációk, amelyek az elmúlt húsz évben születtek, valójában az ő a gondolatmenetét követik, amely egyáltalán nem áll távol Márkus-Barbarossától. Eredetileg monokróm képek voltak, de közben kiszíneződtek. „Minél inkább szürkült a szöveg, én annál inkább színesebbnek láttam és látom az életet, ezért csupán öt monokróm képet hagytam meg az összesből. A többi képből átjött néhány olyan cím, amelyet az utolsó húsz évben magaménak érzek. Azóta is próbálom kidíszíteni az életemet mindazon hülyeséggel, amely körbevesz. Ebből mikor kép, mikor szöveg, mikor zene születik. Játszani kell, aki nem tud játszani és nem engedheti meg ezt még önmagának sem, az egyszerűen lustaság.”
Persze a látszólagos könnyedség, játék és pikáns-erotikus vonal mögött olykor a mély gondolatiság is helyet kap.  Például a Pinatórium egyik legszebb darabjában, a Lujzában („Lujza átjött a Kőrösön / Markában széttörött hinta / Kutyatej pereg köntösén / Bokája szederinda  /Gyere ma járjunk vizeken / Szokni a kék tavirózsát / Tüskédből mérged kiszedem / Gond legyen néked a jóság / Halld ahogy csobban az árnyék / Gyűrűzve lágy ölelésbe / Tarka mezőkre ne vágyj még / Te sem tudsz virágul – én se.”).
Ezekben a versekben már otthon, az olvasólámpa mellett, és nem zajos kávéházi környezetben kell gyönyörködni. Az est valószínűleg ezért is kizárólag a könnyed, humoros hangvételű szövegek fölolvasásának adott helyet.  Valóságos erotikus nőmúzeumban jártunk, amelynek a szerző bevallása szerint minden egyes múzsája szigorúan fiktív szereplő.
                                        

Varga Melinda