Hogyan lett Vivaldiból Villányi?

HELYSZÍNI

A Varázslók pálcája című sorozatában Lábass Endre Villányi Lászlót egy őszinte beszélgetésre invitálta, és a „nagyon ritkán feltett kérdéseknek” köszönhetően varázsütésre előttünk álltak Villányi különféle alakjai.

Hogyan lett Vivaldiból Villányi?

Az ELTE Egyetemi Könyvtár dísztermébe akár „csak úgy” is érdemes betévedni, mert lenyűgöző a látvány: az égbe szökő falakat Lotz Károly freskói és Than Mór Ferenc József-festménye díszítik. A korábban olvasóteremként is szolgáló helyiségből a könyveket át kellett költöztetni, mert – mint a könyvtár egyik munkatársával beszélgetve megtudtuk –, beázással küzdenek, és a mennyezet üvegburkolatának szigetelése is „feladta”. Az átrendezés után már egyfajta „hangos olvasóteremként” fog működni a hely: a jelenleg is futó rendezvényeken kívül csoportos felolvasásokhoz, olvasói eszmecserékhez szolgál majd közösségi térként, szabadpolcos teremként.

A díszterem galériája

A patinás környezetben Lábass Endre egyáltalán nem veretes beszélgetésre invitálta Villányi Lászlót és a hallgatóságot, sőt sokkal inkább rendhagyó, nagyon is személyes-baráti kérdésekkel szólította meg a költő-szerkesztőt és keltette fel a kíváncsiságunkat. Barátságukat azokkal a pillanatokkal jellemezte, ahogy Villányi, „mint egy oxfordi diák”, szépen felöltözve, udvariasan várja őt a győri vasútállomáson. De a várakozás és az állomások egyébként is fontos motívumai a Győri Műhely főszerkesztője költészetének, életének.

A Győr–Beregszász tengelyen gyerekkorában gyakorta vonatoztak édesanyjával a család másik feléhez – mesélte Villányi –, ahol a csapi átszállás mindig nagyon emlékezetes volt az őrködő szovjet katonák, és az aranyozott Sztálin-, majd Lenin-portrékkal „kidíszített” állomásépület miatt. „A kárpátaljai történeteket Laci helyettem írta meg” – szúrta közbe Lábass Endre, aki szintén beregszászi kötődésű, de nem kellett sokat töprengeniük, hogy más közös várost is találjanak barátságuk alapjaihoz. Lábass verseit, például, Palicson mutatta meg először Tolnai Ottó Villányi Lászlónak.

Az olvasóteremben a könyveket most Villányi László kötetei képviselték

„Tapasztalsz-e összefüggést az álmaid és aközött, hogy mit ettél előtte?” – fogalmazta meg az első, „nem gyakran feltett kérdést” Lábass Endre, ám egyetlen furcsának ható érdeklődése sem volt véletlen. Mert bár Villányi azzal hárított, hogy nem ön- és álomelemző típus, az étkeit sem jegyzi meg, és álmai többnyire nem olyan jelentősek, hogy azután versei építőanyagai legyenek, nagyon is igaza lehetett Lábassnak, amikor egyszerűen csak azzal reagált: „Nana!”, mert az est során később Villányi maga is rácáfolt magára a felolvasásaival.

De egyébként is: Villányi szeret játszani, ezt kijelenthetjük a Varázspálca-est után, mert az alig rezzenő arc, a megőrzött szelíd-komoly vonások mögött annyiféle perszonázs lakik, amennyit csak elképzel magának a költő, legyen az maga Vivaldi, vagy egy paraguayi költőnő. Mielőtt e konkrét szerepjátékokra is kitértek volna, újabb nem-szokványos kérdés érkezett Lábasstól: szokott-e barátja eltévedni? Hiszen gyakran előfordul verseiben, hogy álmában idegen városban jár. Villányi egy chicagói és egy torontói történettel válaszolt, a benne egyszerre dolgozó kötődést és a nagyvilágra való nyitottságot jól jellemezte elejtett mondata kedvessége: „Chicagóban az volt a baj, hogy nem úgy voltak a buszmegállók, mint Győrben.”

A varázslók láthatatlan pálcája

Az utazásokon keresztül szinte átsiklott a beszélgetés a legfontosabb kérdésre: a nőkre, akik állandó és fontos szereplői mind a költőnek, mind a szerkesztőnek. A szabadkai gyermekkort felidéző A villamoson című vers, amelyet Villányi felolvasott, akár ars poeticája lehetne („a lányok miatt szállt villamosra, várva, mikor tűnnek elő”, nemkülönben az Ismeretlen költőnők című játékos ciklusához készített utószava is. (Darvasi László írt remek paródiákat róla.) A versekben a költő különféle nemzetiségű költőnők alakját ölti magára, az utószóban pedig többféle háttértörténettel szolgál arra, hogyan is születtek e művek.

„Olyan vagy, mint egy gondoskodó őr, aki állandóan figyeli a nők minden rezdülését” – jegyezte meg Lábass Endre, aki ezek után Villányi ruhákhoz való viszonyára is kíváncsi volt. Ragaszkodik-e kedves kabátokhoz vagy rég levetett holmikhoz? „Ha ruha, akkor nekem a nők virágos nyári ruhája jut eszembe” – mosolyodott el óvatosan a költő, és e válasznál jobban nem is erősíthette volna meg, amit a nők iránti csodálatáról korábban megfogalmazott: „Az az érzés, amit a kivételes nők tudnak sugározni, akik nyolcvanévesen is lányok maradnak.”

A nők, a nők, a nők...

Az eddigi költői életműről szólva Lábass Endre fel is mutatta a szinte kecsesen vékony, füzetszerű kis köteteket, amelyek mégis mind összegző igénnyel születtek. „A lassúság híve vagyok – mondta Villányi –, ha megírok valamit, hosszú ideig nem adom ki a kezemből”. Előzetes koncepciói nincsenek, írás közben születnek, mesélte a költő, aki, ha úgy érzi egy ponton, hogy ott van kész az anyag, akkor is lezárja, ha csak huszonnyolc versnél jár, mint a Vivaldi-kötetnél. A Győri Műhely szerkesztőjeként az egészen fiatalok felbukkanása hozza lázba, amikor olyan művet küldenek be, hogy akárhogy is alakul a későbbi pályájuk, az ember mégiscsak úgy érzi, hogy „muszáj” leközölni.

A szerelmek mellett sűrűn bukkannak fel a versekben a költő–íróbarátok – az esten egy Deák László alakját megidéző művet hallgathattunk meg. De egy elsőközléses „beharangozóban” is részünk lehetett: Lábass ugyanis elárulta, hogy különleges kéziratot küldött el neki Villányi László. A Kimérák világát, hagyományait, szokásait feldolgozó prózakötet anyagát egy festő barát kiállításának képei ihlették, ehhez kerekített a költő-író igazi villányis, modern mitológiát. Egy részletet meg is hallgathattunk belőle: a kiméra-fociról, arról, hogyan is zajlik náluk ez a szeretetre és szerelemre épülő labdajáték.

Villányi László maga is lelkes focista volt egykor

S ha már mitológia és játék: a Vivaldi naplójából című kötet utószavát is felolvasta a szerző, amelyből megtudhattuk, hogyan alakult az évszázadok során a Vivaldi név Villányivá, s miként írta meg a híres ős naplóját egy szerkesztő, miután magára maradt egy győri folyóirat szerkesztőségének pincéjében.

Szöveg és fotók: Laik Eszter