Simonyi Imre Nyírfakéreg-versei – emlékezés a 92 éve született költőre
MEMENTO
Arcát takarta – majdcsak elfelejted –
és hangját is az öntött olvadót
bokái vibráló ívét s a mellét
mit sejtettél csupán… s a takarót
Simonyi Imre Nyírfakéreg-versei
Emlékezés a 92 éve született költőre
Mezei András költő az Eső című folyóirat 2000. őszi számában írt egy cikket a Simonyi Imre 80. születési évfordulójának szentelt összeállításban, Válasz egy megtisztelő fölszólításra címmel. Ennek az elején beszámol, hogy meglátogatta Gordon Zsuzsát, akit az egész ország ismert a Budapesti tavasz c. film főszereplőjeként. „Aki azt kérdezte tőlem? Mondja csak, milyen költőnek tartja? Ismeri-e Simonyi Imrét?... Gordon nyírfakéregre írott szerelmes versek kötegét tette elébem.”
Akkor elhatározta, hogy utánajár, kinyomtatta-e, publikálta-e Simonyi a „Nyírfakérgeket”?
Sajnálatos módon időközben Mezei András is meghalt. Így egyedül a híres színésznő, a közben Érdemes Művész címet is kiérdemlő Gordon Zsuzsa segíthetett abban, hogy rekonstruáljuk mi lett a nyírfakéreg-versek sorsa.
Összeállításunkban 22 vers szerepel. Az első tizenhat szonett A kettőnk ügye – mint alább láthatjuk – eredetileg római számokat viselt. Az 1962-ben megjelent Önéletrajz helyett című Simonyi-kötetben azonban már arab számokra változnak a rómaiak, de ez csak a látszólagos kisebb változtatás, sőt az első hat szonett sorrendje is azonos maradt. A következő három azonban erősen „megkeveredett „a VII.-ből 9-es lett, a IX.-ből 8-as és a VIII.-ból 7-es. A X. stabilan maradt 10-es az új sorban is. A legdöntőbb változást az jelenti, hogy a XVI. legsértettebb, legcsalódottabb, legfájdalmasabb és talán legdühösebb hangulatú utolsó szonett előre kerül a 11. szonett helyére és így a hátramaradt szonettek sorszáma mind csökken egyet, és végeredményként a korábbi XV.-ből lesz a (16) záró szonett, amely így idillikusabb, rezignáltabb, szelídebb lezárását adja a ciklusnak, mint az eredeti XVI.-os.
Mindez nyomon követhető a tintával írt nyírfakérgeken, bár itt-ott nem tett jót a több mint ötven év a kézzel „kéregre” vetett megfakult írásnak.
A „Hat vers” közül négyet közread a költő a Ne sírjatok c. 1966. évi kötetében: Megyünk ketten, Hasonlatok, Három őszi strófa, Sanzon (Még egy kötete, a Hatodnapon (1970) után kap 1974-ben József Attila-díjat).
Legtovább A kör c. nyírfakéreg-versét tartotta vissza, csak a Két szerelem c. kötetében publikálta 1984-ben!
Az igazi szenzáció a Szonett (első Zsuzsa-vers), amely mindmáig nem került a nyilvánosság elé, tehát publikálatlan. Remélhetőleg ez még jóvátehető 2012 szeptemberéig, amikor a 92. születésnapja lesz.
Egyben tisztelgés is a költő nagy példaképe, Márai Sándor emlékének, aki „Ismeretlen kínai költőként" írt egy hasonló versciklust Tolnay Klári színésznőnek.
Békés Ferenc
Simonyi Imre
A kettőnk ügye
( tizenöt szonett *)
Gordon Zsuzsának
I.
Hozzád kiáltok emberszabású asszony!
– A réti farkast hallottad üvöltve
Önsebét marni s a vihart dühöngve
Önerejét roncsolni a sziklás parton?
A hangra figyelj! – Én mindaddig kitartom
(sebzettek jussán) a szabályt letörve,
míg – karmester: – sors s kötelmek ellen pörbe
a válasz belőled (értem) felszakadjon.
Egy jel! egy hang! egy jaj! Egy állati
hörgés! Egy halk sóhaj – mindegy – de fedje
az enyémet! – S a kettő keveredve
a világ jajával: – megváltani
jog:– egymásra s a kortárs ezerekre,
pokolra s a megváltatlan egekre!
* A szonettek száma valójában tizenhat.
II.
Úgy mondják – tudd meg – haldokolva jöttem
a világra. – Már akkor mögém szorult
az élet, – S már akkor, ott felkomorult
az elmúlás. – Hunyt szemmel állt előttem.
Első sivalkodásom már utolsó
Szó jogán hasított anyám fülébe,
Szerzett jogon ordítom hát a térbe:
fellebbezek! – Az első pillanattól
koholt a vád,s a tanú vesztegetve!
De ki a tanú? – S mire vád az érdem?
Ügyész Úr: Sors! S te süketnéma némber!
– halljátok?! –: ím rávallok az egekre
– az Isten, s véle-cinkos emberekre –
az ellenem szőtt torz törvénykezésben.
III.
Így volt. – Én így láttam meg a világot,
Hogy miként egy névtelen feljelentő
Mögém lapult az áruló Teremtő,
S a zsandár elmúlás kezére játszott.
A bölcső rácsán már a szörnyű ábra
Rajzolódott! – Hogy majd szétvertem fejem
a rettenetben. – „Ó, milyen szertelen”
– mondták– s: „az apja volt ilyen…” – Hiába:
akkor még nem volt szavam a fogalmat
jelölni. ( S ha lett volna?) – Hisz a falnak,
a süket, merev falnak ( mint a borsót )
vetem ma is – tagoltan már – a jajszót:
vigyázz rám, míg lehet! S ti mindahányan!
a cellarács mögé szűkült világban…
(s reátok én – ez egy-sorsú világban!
Az utolsó sor új változata a kötetben, 1962)
IV.
„De ki a tanú? S mire vád az érdem?”
Felelj te Lány! – A meghasadt anyag
Korában, ím a hasadó tudat
( kétfrontos, rettegő felismerésben )
a bonthatatlan, tudatos egészben
keres anyagtalant, s mégis valót,
a reménynek megkapaszkodhatót:
– benned – egy értem dobbant szívverésben.
Felelj! Tanúskodj! – Utolsó szalmaszál:
fogóddz belém! – Kiáltsad hát velem,
kiáltsd, hogy: hogy tűz van! végveszély! jön az ár!
Hogy mindnyájatok félelmét reszketem
– erről vallj: – érdememről! – Erről beszélj,
te lány! Tanúm! – Te: Enyhítő Körülmény!
V.
Nem ismered a szavak vonzatát –
Csak mondod: „nem”, vagy: „szeretlek” s: „tán
holnap…”
– felelőtlen. S amit ebből kivonhat
A felelős kétely (torz szorzatát
Felbontva szavad s tettednek – s amit
Elhallgatsz – miért? – azt is mérlegelve)
A különbséget már köbre emelve
Szenvedem. (Mert hiánnyá alakít
meglévőt is – különnemű, s a kétes!)
– Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
–Ha azt mondom – mert az vagyok rég –„éhes”
nem azt jelenti: „jöhet az ebéd,”
még azt sem, hogy: „három napja nem ettem”
de a hiányt, hogy – mért nem vagy mellettem!
VI.
A „kettőnk ügye”… Tán hitte egy percre
– hogy van ilyen – az alkotó reménység.
„Magánügy” (az enyém) így feleselve
Veled, magammal: tövisként a kétség
szívembe tört. S azóta gennyesedve
hurcolom, mint a poklos fekélyét.
(A kártyás rak fel így egy hitvány tercre
utolsó tétet – maradék esélyét
a létre: – a „kettőnk ügye …”) – A látszat,
hogy van benned méltóság, meg alázat
vállalni sorsom: – csalt, miként a kártya.
S most szégyen mar. Miattad. S a: – hiába!?”
Az álmodó – mivel oldalba lökte
a valóság – így ébred. – Szemlesütve.
VII.
S most németet tanulsz, meg franciát. –
Nincs más gondod? – Míg egy jelző nyomán
Botorkál pennám (mely méltó lehet
Ámulni erőfeszítésedet,
hogy most már három nyelven ne legyen
szavad, melyben értelmét lelhetem
a tegnap még közösre tervezett
egynyelvű kínnak): – az emlékezet
így kéri számon – sváb öreganyám! –
az együgyű szókincsű unokán:
hogy is volt? – „gib mir Brot” – adj kenyeret…
meg hogyis „pisilni kell …” Az isteneteket
többet már nem kérek…hát adjatok!
– vagy egy lavórt, mert hányhatnék vagyok.*
* Az utolsó három sor a költő 1962 évi kötetének változatában:
meg hogy: „ich will schlafen”. – Az istened,
karéj kenyerem voltál s vetett ágyam!
Hiányodat, mondd, hány nyelven kiáltsam!
VIII.
Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre
valami állandósult Mára
valami Egyszer–Van–Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra
valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt ver az óra
s egymást fedi két mutatója:
hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt Örökkére –
IX.
Miként a Déli sarkról csak északra vezet
minden út, cél,irány, vágy, meg az emlékezet:
így űz feléd barátném (képletes délkörök
mentén) az egyirányú kényszer: – az ösztönök
mélyéről feltörekvő… S az igény: – a tudat
aljáról… Így a szívből: a remény … S hangulat:
a menekvő magányból… – Te Jóremény-foka!
Te megjelölt Csomópont! Te vonzó Pólusa
A hozzád-kényszerültnek! – Te Egyirányúság!
– A véled-népesített emberlakta világ
felé: – feléd rohan már minden út, képzelet,
cél, vágy, hajlam, valóság, s a kényszerképzetek.
Feléd! Te! Északi! – Irányodat óhajtón
vagyok már induló, – – – Miként a Déli sarkról …
X.
Ha elfogynál bennem, mint a remény –
Ha elfogynál, akárcsak egy vég vászon
(mi rég többe van, mint amennyit ér)
Egy áron aluli végeladáson –
Ha elfogynál, miként a türelem –
S ahogy ábrándonként fogy a valóság –
Mint tébolyultból fogy az értelem –
Mint lassan gyógyulóból fogy a kórság –
Ha elfogynál, igen, az volna jó.–
Mint a vászon… – S a torokszorító
tizenkettedik órán a remény…
Vagy mint a tébolydában az értelem –
Vagy, mint benned én – ahogy jeltelen…
S ahogy e vers elfogy pennám hegyén…
XI.
Az, hogy már megint minden elveszett!
Ezt érezni és elviselni drágám
szüntelen! – Sorsom annyi kis hiányán
egyre szenvedni ezt a teljeset!
Újra, s mindig! – Így egyre újuló
lenni a kínban! – Így egyetleneggyé
fertőzni: – égő egyetemes sebbé –
annyi volt horzsolást! – Fogyatkozó
öröm, fagypontig dermedt remény és a
hasadt öntudat bomló maradéka
a bonthatatlan tudatos egészen:
rajtad készül immár számba venni:
– te vagy a mérték, hogy már megint mennyi –
hogy már megint minden a veszteségem.
XII.
Hogy „már megint” s hogy „minden”… – Ez a pánik,
Ez a torz katasztrófa-hangulat
(mint deportáltat mikor sorba állít
az önkény) ily gyászos alakulat
módján áll sorba bennem ez a: Minden,
a Már Megint és az a rengeteg
hiány: a Tán Lehetne, s a Mért Nincsen,
a Soha Nem Lesz, s a Rég Elveszett.
De éppúgy, szívem, mint a deportáltak,
– Lelkem e sok csontig fogyott hiánynak
gyűjtővagonja. – Ablakán kitekint
még a végső remény. – Ám búcsút sem int
a közöny (a tiéd) – akár egy idegennek –
e bennem felsorakozott szörnyű menetnek.
XIII.
Végül is elfeledlek. – Éppen úgy,
Mint annyi mást: – fontosat, napi gondot,
(Mert az voltál.) – S mint mellékest, bolondost,
– Egy nap a kettőnk ügye is avult,
Dohos, molyrágta, ronggyá foszlott múlt
lesz! – Még nem tudom tegnap mért ásított
bennem az unalom s a rég áhított
közöny? – Pedig rád gondoltam… – Borult
kedvvel ezt azt rakosgatni kezdtem
a szekrényben aztán, – Szellőzetlen
(úgy találtam) a felöltőm… S amott
könyvszag… – Kinyitottam az ablakot…
Hiába – mert zárt idegzetemben
emléked csak tovább áporodott.
XIV.
S ha mégsem feledhetlek? – Mint a seb,
ha rámvarasodsz? – Előbb gennyesedve
aztán felfakadva s rámheggesedve
s újra s végleg! (Ily kényszerképzetek
forrása vagy.) – Ez rettenetesebb
még annál is, ha nyom nélkül, örökre
múlnál belőlem el. – Rámüszkösödve
hogy egy életen át viseljelek!?
Nyílt seb vagy rajtam! Nyílt szégyen! – Szégyenünk,
mint vágytalan párzás – e nem leplezett
egymáson hentergés: – beteg és a seb
nyílt viszonya. – Hát nekünk sikerült
elfertőznünk egymást? – Hát ez maradt:
hogy felfakadj s én elvakarjalak?
XV.
S egy napon végül mégis elfeledlek.
De éppen úgy, mint annyi mást, mi fontos
volt egykor (vagy annak tűnt), mint a bolondos
Bundát, a kis pulit. – S majd eltemetlek
(mint őt a kertben) a lélek valamely
zugában. – Ott a léckerítés mellett…–
S tavaszra majd (mint egykor őt) kivetlek
Ásás közben, mivel hogy kell a hely
földben, lélekben. – Ott új krumpliágyak
zöldellnek majd. – S rögeszmék ostoba
helyén (helyetted) földközelibb vágyak.
Hát elfeledlek. – Csak egy forradás
tűnődik néha: – az a kiskutya
mart volna meg, vagy tán valami más?
Ha a különböző jelű aláhúzásokat
megfigyeli: – az első két
strófa kontrapunktos szerkezete
és az utolsóban a korábbi szonetteknél is jelentkező reminiscentiák
– végül is valamiféle
szintézist képeznek – – –
újfajta harmóniát – – –
látszólag talán aritmiás logikával
konstruált írás (de
ebben a nemben legalább következetes)
– – – nem?
(A költő „kérkedő” instrukciója a ,,Címzetthez”)
XVI.
Hogy voltál! – Hogy lehettél volna drágám!
S hogy mégsem voltál! – S hogy mégis lehettél!
(Így számlállak a kétely variánsán.)
Szerethettél volna! – S mégsem szerettél!
S hogy szerettél is! – De nem szerethettél!
(Megvetett vágyam, ím vetetlen ágyán
fetreng már közönyödnek.) – Levetettél.
Engem vetettél le! – (Szoknyád hiányán
sem pirulhatnál ilyen meztelen!)
S – amit jelentettél: – rongyként riszálod –
s azt is: aki, s amivel felruházott…*
„Emberszabású Asszony” – hogy tehetted!-
„Te Enyhítő Körülmény” – – – fertelem:
hogy vélem e rangod is levetetted – – –
* Bár az 1962-es kötetben ez a szonett elkerült az utolsó helyről, a hétévnyi reménytelen szerelem
vége, a szakítás oly mértékű csalódást és sértettséget okozott a költőnél (a Múzsa házasságkötése
miatt), hogy lelkiállapotát, dühödt érzéseit jobban kifejezi a „fakult'' írás szövegénél a későbbi változat
két sora:
S amid még megmaradt belőlünk: pállott
rongyként most hét év emlékét riszálod...
Több jel mutat a költő azon szándékára, hogy a kibékülés érdekében hajlandó lett volna ezt a
szonettet „feláldozni", végleg kihagyni.
Hat vers
Szonett
(az első Zsuzsa-vers)*
Arcát takarta – majdcsak elfelejted –
és hangját is az öntött olvadót
bokái vibráló ívét s a mellét
mit sejtettél csupán…s a takarót
s a takarót az ágya szélén ülve
amit ha csak egyszer érint kezed
talán elég ok lett volna a bűnre
a bűnre melynél még nem vétkezett
különbet ember… Ámde az a törvény
hogy holnapra arcát is elfelejted
… s a holdas lakkos, rózsaszín körmét.
A megkötés... melyért régi mesterek
vesszővel egymás életére törvén
döntenék el, hogy melyik mintázza meg?!
* Tudomásunk szerint eddig még nem jelent meg nyomtatásban.
Három őszi strófa
1
A tűnő lánynak léptei nyomán
a járdák immár más irányba futnak –
S a pont, ahol most vagyon állomásod,
kívül esik az Isten tenyerén…
2
A lélek, mely darvak módjára szállott:
csapatja vesztvén darvadoz ma már –
S a kedv helyén – hol lombosodva zengett –
levél zörög, akasztva pókfonálon…
3
És jő a szél fösvény fuvalma végül –
hoz távoli zenéket (citerák
s vén bőgők lakodalmas hangjait).
– S viszi emlékét, s illatát a lánynak…
Sanzon
Boldogtalan leányzó,
Ágyamból rég hiányzó
Paráznaságra éjen
Térj meg hozzám serényen,
(Magdolna ríva bánta
Bűnét a Bibliába –
Urát azért kenettel
szolgálta.) – Ily szeretten
tán még jöhetne óra,
amely feloldozója
lehetne kínnak, bűnnek:
– mi volt, s a készülőnek –
hűlve és felhevülve,
mit fontolsz ellenünkre
ágyamból rég hiányzó,
boldogtalan leányzó.
Hasonlatok
Hajad – mint az égbehajló alkony fénylő maradéka
vállad – mint egy antik mester tanítható hagyatéka
bőröd – mint az őszibarack pelyhessége puhasága
a járásod – kényes üsző bikák felé vonulása
hangod – mitől hall a süket jár a bénult szól a néma
illatod meg – olyan mint a frissen vágott hereszéna
csípőd – olyan férfivágyat korbácsoló elringató
a szemed meg – asszonynépet irigytető megríkató
karod – mint a megremegő fenyegető nyárfaágak
combod – mintha keresztúton jelző mutat jó iránynak
farod – mint a kerekített gömbölyített kovácsüllő
melled – mint a dárda hegye olyan ellenem feszülő
a szád – mintha nem tudná még harapna-e vagy csókolna
a lelked meg – olyan mint a…
olyan mintha nem is
volna…
Megyünk ketten
Megyünk ketten, megyünk égve,
Föl északi hóra, jégre,
Havat, jeget olvasztani,
Magunkat megfagyasztani.
Megyünk ketten, megyünk fagyva,
Gyújtogató déli napra,
Sugarát megdermeszteni,
Magunkat felmelengetni.
Megyünk ketten marakodva,
egymás ellen hadakozva,
egymásért megsebesedve
ha ki ellenünkre kelne.
Megyünk ketten egymás ellen,
S egymásért, ha kettőnk ellen
Valami harmadik támad:
Akár öröm, akár bánat.
Megyünk ketten, ez a sorsunk:
olykor, hogy egymásra rontsunk,
olykor,hogy örömmel teljünk,
langyos fűbe heveredjünk.
Megyünk ketten. – S aki látja,
lassú fejét megcsóválja:
ilyet még nem látott ember:
ezek törnek egymás ellen,
olykor tépik vad örömmel,
olykor védik tíz körömmel,
langyos fűbe heverednek,
ottan is csak verekednek. –
S megyünk ketten. – S nem lesz vége
Se hajnalra, se estére:
Tépjük egymást vad örömmel,
Védjük egymást tíz körömmel.
A kör
Egy nap majd elmúlik az öröm
s csak állunk sápadtan és hallgatag
belül valami fájdalmas körön
hol értelmüket vesztik a szavak.
És nézzük egymást, aztán nem is nézzük,
valami távolira gondolunk:
valami múltra s sehogyan se értjük:
nem volt egymáshoz két igaz szavunk.
Aztán – háttal – elindulva a távolt
kutatjuk, hogy merre lehet kiút?
S mikor hisszük: messzi járunk egymástól
utunk a kör vonalán egybefut.
Én megemelem süvegem mogorván
és mondok valami lényegtelent.
S te riadtan más irányba botorkálsz:
hová nem kell se szív, se értelem.
S alkonytájt látod: vándor közeleg
– aki tán tudja erre az irányt –
egy percre úgy véled , hogy ismered,
vagy ismerted,vagy szeretted, vagy fájt.
És tőle kérded: innét merre térjél
mert utad vesztve jársz – boldogtalan –
s maholnap rád sötétedik az éjfél.
– S én nem szólok, csak nézlek szótalan.
Karom lendítem csak belé a tájba
leírván egy végzetes kör ívét:
hová időtlenül vagyunk bezárva,
– S te arra gondolsz: milyen semmiség!
Hát ennyi csak? Néhány lépés csupán
és már kívül is leszel a körön.
Két karom mellemen keresztbe fonván
és arcomon csinált, derűs közöny:
Én már tudom nincs innét mód kitörnöm,
e bús körben járunk már mindörökre:
maradunk mi egymás számára börtön:
egymást óva és egymást börtönözve.
S ha neki lendülsz, s megforgatsz remegve*
mint ketrecén a fogoly nőstényállat:
őrült félelem ver tanyát szemedbe,
és gúny és vád és vágy is és utálat
S újból rohansz (lépést tovább nem érve)
valami vélt szabadulás felé. –
S nem jutsz tovább csak a kör peremére
s hozzámig – ki állok a közepén.
S csak nézzük egymást aztán nem is nézzük
valami távolira gondolunk
valami múltra – s sehogyan se értjük:
nem volt egymáshoz két igaz szavunk.#
* A dzsungelre emlékszel megremegve sor mint új változat a költő 1984-es kötetében szerepel.
# A vers utolsó sora az 1984 évi kötetben szebb, kifejezőbb: Mást dobbant szívünk, mást mondott szavunk.
A fenti versek és a kísérőszöveg Simonyi Imre 92. születésnapjára kötet formájában a Tornóc Kiadónál jelent meg.
Simonyi Imre – (Szmola Imre) (Simonyifalva, Románia, Arad megye), 1920. szeptember 14. – Gyula, 1994. február 10.
Kapcsolódó
