Magyar–magyar Híd-építők

KRITIKA

A Híd című újvidéki folyóirat nyári összevont számát szemléztük, amely a fiatal alkotóknak biztosított publikációs lehetőséget. Rapnovella, Terék Anna-vers, Kovács Istenke tűnődései, Basara-esszé és számos színházi esemény, könyvkritika színesíti a lapot.

Magyar–magyar Híd-építők

Faragó Kornélia jóvoltából havonta érkezik a Híd című irodalmi folyóirat Újvidékről a postaládámba. A lap főszerkesztőjének gesztusa csak félig szól az Irodalmi Jelen szerkesztőjének, hiszen legalább olyan arányban kapja a sofőr, aki szegedi lévén autójával egy konferenciára juttatta el az újvidéki bölcsészkar oktatóját. Rendben van ez így, hiszen a magyar irodalom az ilyen gesztusokra épül, másrészt személyes találkozások mentén szerveződik, vacsoraasztaloknál és anyósüléseken vesz újabb fordulatot. Szükség is van a Szeged-Újvidék tengely megerősítésére, hiszen egy 1990-es évekbeli félreértés miatt állandó a diploma honosítása körüli konkurenciaharc a két bölcsészkar között. Legutóbb Újvidék érezte kevésnek egy frissen végzett szegedi magyar szakos diplomáját a szerbiai hitelesítésre. Talán egyszer még nagykövet is kell a magyar-magyar kapcsolatok rendezéséhez. A feladat nem nekem való, az olvasás inkább.

A Híd 2012-es nyári összevont (június-július) száma azért kiemelkedő a változó színvonalú lap történetéből, mert az újvidéki bölcsészkarhoz kötődő fiatal alkotók bemutatkozására ad lehetőséget. A Híd körhöz tartozók mindig is igyekeztek valami látványosat, formabontót alkotni, hiszen a vajdasági irodalom is kedveli az experimentális kísérleteket. Kiss Tamásnak a számot nyitó rapnovellája (ne Velem neVeledj) is hasonló elánnal vehette célba a prózai formát. A cél egyértelmű: műfajt teremteni, első lenni valamiben. A szándék nemes, már-már örök életet is biztosíthat a szerzőnek az irodalomtörténetben, de az író nem tesz mást, mint faltól falig tördeli versét, és pontot biggyeszt a sorok végére. A slam poetry helyett megalkotja a slam prose-t, de tehetségéből és szövegének erejéből még ez sem vesz el sokat. A sorokba préselt, zeneileg összecsengő gondolatok mélyek, ütősek. Következzen ezek közül néhány:

„Kortünet vagy kronológia, ha korom-sötét, vesd rád saját magam kövét, vagy kövesd spirálba az idő bűvkörét. Ölts magadra álruhát, irány az áruház, a kor úgyis minden szereped rád ruház, lehet csak álca már, hogy itt az ösztön dívik, hisz mindannyiunknak ki kell bírnia a következő ösztöndíjig.”

A Két bögre című novella már a klasszikus énjét csillantja meg a szerzőnek, bár az ügyesen kidolgozott abszurd kezdés végül szerelmi történetbe hajlik. Az abszurdnak pedig nem áll jól a csattanó. Leginkább a semmi áll jól, amikor például két bögre kergeti egymást a mikróban, és különösebb események nélkül is bizonyítják, hogy szerzőjük előtt ígéretes pálya áll.

Barlog Károly novellái alapján ugyanezt állapíthatjuk meg, hiszen a szerző alteregója, Kovács Istenke szépen ironizál a vajdasági irodalom tengerkultuszán (Kovács Istenke és a Tenger). Írásaiban képes megteremteni azt az egyszerű, mégis szórakoztató és a „memento mori” kérdését felvető hangulatot (Ejtőzés, Kovács Istenke és a végzetes hapci), amely Krúdy és Márai humorával és életszeretetével rokonítható. Benedek Miklós Találkozások című dialógusai pedig jópofa humoreszkjei a párbeszédszegény fiatal magyar prózának, amely akkor is tud önmagán élcelődni, amikor könnyedén, hétköznapi csajozós szituációkat idézve megpiszkálja a magasirodalmat is.

Terék Anna Duna utca című kötetével fontos, egységes színvonalú, mély és szerethető versfolyammal gazdagította a magyar irodalmat. Az egy helyben topogó, határain belülre és a haverok műveire koncentráló magyarországi kánonnak kicsit várnia kell még, hogy kiérdemelje a felfedezést, de a Sinkó Ervin-díj azt mutatja: szűkebb hazájában talán nincs baj a megbecsüléssel. A költő friss Híd-verse (_________) egy megerőszakolás helyzetét idézi meg:

„Mintha céltábla lenne /
a lábaim között.
már látom előre
a nyáltól csöpögő
szájukat.

Jobb lenne majd hátulról,
hogy közben ne kelljen
néznem őket, szép sorban,
mindet egymás után.
a tarkómra lihegjenek
inkább”

Patócs László a Duna utcáról szóló kritikájában kissé akadémikus nyelven, de lényeglátóan emeli ki a kötet erényeit. A Fiatal alkotók számát egyébként ő szerkesztette.

A virágzó szerb-magyar fordításirodalomból is kapunk egy elementáris csokrot, amelyben Svetislav Basara A virtuális klasszikus című esszéje teszi magasra a mércét Lenkes László fordításában. Majd pedig a balkáni szépirodalomnál maradva újabb kacsintás történik a szépirodalmi szövegek felé. A magyarul valóban szépen csengő fordítások szerzőinek és eredeti alkotóinak névsorát nyelvismeret és idő hiányában most nem soroljuk fel.

A színház is megkapja a maga blokkját a nagy népszerűségnek örvendő Pintér Béla Társulatától kezdve, a Kosztolányi Dezső Színház Az eredeti Hamlet című előadásán át egészen a középiskolások szín- és filmművészeti vetélkedőjéig. Magó Attila fiatal színészekkel (Crnkovity Gabriella, Hajdú Tamás, Huszta Dániel) rögzített beszélgetései pedig megnyugtathatják a színház jövője miatt aggódókat.

A fiatal kritikuscsapat viszont elég sokrétűen értelmezi a kritika és a recenzió fogalmát. Mészáros Krisztina tanulmányszerű, már-már a vizsgált szöveget (Miklya Anna: A hivatásos) maga alá temető elméleti apparátust vonultat fel, amely a legbonyolultabb nyelven fogalmaz meg pofon egyszerű dolgokat. Könnyen megtanulható belőle, hogyan nem érdemes írni értekező szöveget. A számos recenzióra, kritikakezdeményre egységesen jellemző, hogy nehezen mozdulnak el értékelő irányba, és főleg a bemutatásra koncentrálnak. A kidolgozott, könnyen követhető és következtetésekben gazdag megfogalmazásmód Sági Varga Kinga (Biciklizéseink Török Zolival c. könyvről) és Berényi Emőke (a Nem kérdez, nem válaszol c. Krasznahorkai-interjúkötetről) írásaiban jelenik meg, akik szakmai felkészültsége menti meg a rovatot.

A Fiatal alkotók száma tehát reményteli és minden irónia nélkül megfogalmazható módon szórakoztató nyári olvasmány. Az Újvidékhez kötődő ifjú bölcsészek szívesen kísérleteznek, de a metaszövegekkel hidat építenek a magyar-magyar kultúra között, és biztosítják a balkáni multikulturális szellemi érintkezést is. Ráadásul recipéldányukat szívesen juttatják el Szegedre, ezzel pedig példát mutathatnak a többi főszerkesztőnek is, postázzák  bátran küldeményeiket az Irodalmi Jelen szerkesztőjének egy-egy hasonló szemle reményében!

A cikket Bezzeg Gyula fotóival illusztráltuk.

Boldog Zoltán