HELYSZÍNI

Csupán két kolozsvári zsidó család néhány tagja élte túl a holokauszt borzalmait, egyikük Relly Mihalevici, akinek Sors és túlélés című, a deportálásról szóló önéletrajzi kötetét mutatták be nemrégiben a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva Termében. A könyv először román nyelven jelent meg, 2007-ben a Limes Kiadó gondozásában Destin şi supravieţuire címmel. Ez a szerző első irodalmi munkája.

Abszurd és tragikomikus könyv a holokausztról

Aki arra számított, hogy a kötetbemutatón egy megtört, szomorúsággal teli arcot lát és a munka- és haláltáborok szörnyűségeiről hall majd részletes beszámolót, vagyis egy emlékeitől szabadulni nem tudó zsidó írónővel ismerkedik meg, annak csalódnia kellett. Relly Mihalevici ugyanis életvidám, fiatalos, kellemes kisugárzású alkotó, aki könyvével nem föltétlenül arra törekszik, hogy borzasztó történeteket hozzon nyilvánosságra, inkább a sajnálatos körülmények között elpusztult vagy a holokausztot túlélő zsidó ismerősei érzéseit, gondolatvilágát próbálta papírra vetni. A könyvbemutatón sem kívánt az auschwitzi és más, németországi, lettországi lágerekben átéltekről beszélni.
Közel hatvankét évig hordozta magában ezeket a történeteket. A lágerekből hazatért túlélők ugyanis kétféleképpen dolgozták fel az ott elszenvedett embertelenségeket: vagy állandóan erről beszéltek, mert nem tudtak szabadulni tőle, vagy pedig megpróbálták elfeledni és egyáltalán nem emlegették. Így az írónő fia is, aki egyébként a kötet borítóját tervezte, csupán a könyv által ismerkedett meg ezzel a világgal. „Nem akartam erről neki mesélni, mert biztos voltam benne, hogy nem képes megérteni, hiszen ő egy másik generáció tagja, aki számára hihetetlennek tűnhet az egész. Olyan élmények ezek, amelyet egy normális agy nem bír felfogni. Olyan dolgok, szörnyűségek történtek velünk, hogy most sem tudom, kinek jut eszébe ilyet megrendezni. Biztos voltam benne, hogyha elmesélem, azt hiszi majd, hogy az én fantáziám szüleménye. Nagyon sokan, miután hazajöttünk és hallották a történeteket, azt mondták, hogy zsidó kitalálás. Én magam is csodálkozom, hogy lehetett kiszabadulni onnan és normális emberként tovább élni”.
Köllő Kata újságíró, az est moderátora kérdésére, hogy mi késztette a kötet megírására, a szerző elmondta: egy találkozás egy régi lágerbarátnőjével idézte fel újra ezeket az emlékeket, mert addig ahányszor valamiért szóba került ez a téma, mindig elterelte róla a gondolatait.

Az első papírra vetett történet a hazatérés egyik eseményéről szól, amikor is egyik nagyon szép barátnőjét, Évát meg akarta venni egy cigánysátor főnöke a fiának. „Tragikomikus volt az egész hazafele út és a deportálás, a lágerbeli események is. Olyan tragikus és abszurd volt az egész, hogy már-már a komikum határát súrolja”. Sosem gondolt arra, hogy könyvet írjon, így nem is ilyen szándékkal látott neki lejegyezni a deportálás eseményeit. Fia biztatására vágott bele a munkába. Miután elkészült a kézirattal, elküldte a barátnőinek, és ők bátorították, hogy publikálja.  A magyar nyelvű kiadvány születésével kapcsolatban, amely a Kriterion és a Polis könyvkiadók közös gondozásában jelent meg, elmesélte: huszonkilenc éve Izraelben él, és abban a közegben egyszer csak elkezdett hiányozni az írás, új ötlete nem lévén, úgy döntött, hogy megírja a kötetet magyar nyelven. A bukaresti születésű, román anyanyelvű írónő családja az 1930-as években költözött Kolozsvárra, és a zsidó líceumban tanult meg magyarul írni-olvasni, beszélni már annak előtte is tudott. Ennek ellenére nagyon sokat dolgozott a magyar változaton. A kötet nem műfordítás, hanem a román könyv újrafogalmazása magyarul.  A zsidó iskola, amelyről a könyvében is ír, nagyon kedves emlék számára: „Kulturálisan és erkölcsileg embert faragott belőlünk, többek között ezért is éreztem úgy, tartozom Kolozsvárnak azzal, hogy magyarul is megírjam a könyvet”. Az iskola, amely az első világháborút követően épült fel néhány év alatt, tulajdonképpen a semmiből, különleges élmény volt. A tanintézmény régi diákjai, akik még életben maradtak, most is rendszeresen találkoznak.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója szerint a könyv racionálisan közelíti meg ezeket az élményeket, revelációként hat a zsidó líceum bemutatása, amelyről, mint mondta, jó volna, ha a születnének még hasonló, kortörténeti dokumentumokat feldolgozó munkák. 
Ehhez kapcsolódóan az írónő kifejtette: igyekezett nem a borzalmakról, az ínségről, az életveszélyről mesélni. Nem akart azokról a dolgokról írni, amelyekről többé-kevésbé olvastak már az emberek. Egy tizenöt és fél éves kislány érzelmeiről (annyi idős volt 1944-ben, amikor a családjával együtt deportálták), a sorstársai hozzáállásáról, élményeiről szól a könyv. „Az életösztön, az akarat, a képesség a harcra, és sokszor csak a vakszerencse segített, hogy túllegyünk rajta. Hazatérni egy győzelem volt”.
A hazatérésről és az azt követő eseményekről bővebben egyébként a Noémi – Egy élet, több élet (Noemi – O viaţă, mai multe vieţi) című folytatáskötetben olvashatunk, amely magyar nyelven még nem látott napvilágot.
Tibori Szabó Zoltán publicista kötetméltató írása felhívja a figyelmet: a szerző semmi egyebet nem kíván, mint megosztani az élete egy nehéz időszakának az emlékeit, okulásunkra, ha ezt mi magunk jónak látjuk. Emléket kíván állítani azoknak a sorstársainak, köztük az egykori kolozsvári zsidó líceum diákjainak is, akikkel együtt kellett végigszenvednie a megpróbáltatásokat, és akik közül a legtöbben nem tértek vissza a halál- és munkatáborokból. Másfelől a szerző meg is akarja köszönni a sorsnak azt a kegyet, hogy szüleivel együtt túlélte a holokausztot. A narrációja nem részvétért kiáltó, nem az elszenvedett sérelmeket előtérbe helyező, hanem az élni és a túlélni akarás lehetőségeit és feltételeit felsorakoztató és számba vevő. Az életigenlés megdöbbentő története tehát ez a könyv, olyan ember tollából, akit a társadalom, a parlament által jóváhagyott törvények, kormányrendeletek és a helyhatóságok végrehajtó utasításai alapján teljesen bűntelenül halálra ítéltek, majd állami közreműködéssel gettóba zártak és haláltáborba deportáltak. A feszültséget abszurd, olykor szürreális képek is fokozzák, amelyek hangsúlyosan azt példázzák, hogy az élet az alkotó ember fantáziáját is képes túlszárnyalni. Hiteles, elgondolkodtató olvasmány, amelynek soraiból kiviláglik az emlékek tudatos újraélése és a szenvedés.
                                   

Varga Melinda