HELYSZÍNI

Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című kötete az erdélyiség fontos és érzékeny kérdéseit közelíti meg olyan alkotók életműve által, mint Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos. A szerzővel és Markó Bélával beszélgetett a könyvről Demény Péter költő, író, kritikus a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva Termében.

Van-e közös Erdély-képünk?

A Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva Művelődési Egyesület szervezte beszélgetéssel egybekötött könyvbemutatóra nagyobb részben szakmabeliek és a sajtó képviselői voltak kíváncsiak, bár Kántor Lajos irodalomtörténész legújabb kötete revelációként hathat a tágabb olvasóközönség számára is. A budapesti Kossuth Kiadó gondozásában megjelent kiadvány lényeges adalékokat szolgáltat az erdélyiség kérdéseihez.
Markó Béla író, költő, politikus az est elején hangsúlyozta: ez a kötet arról szól, amiről Erdély is immár száz esztendeje: illúziókról, aztán azok elvesztéséről, aztán ismét újabb nemzedékekről, ismét újabb illúziókról és újabb veszteségekről. Szereplői kolozsváriak és egyúttal erdélyiek is: Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, Szabédi László és maga a szerző, aki végigvezet ezeken az inkább pokoli, mint mennyei történeteken. „Sokszor van olyan érzésem, hogy ismét korszakhatárhoz érkeztünk, bár ne lenne így. A kötet megjelenése rendkívül sajátos, úgy is mondhatni, kulcspillanatban történt” – mondta  Markó, és hozzátette:  a ’89-es eseményeket követően újabb illúziók korszaka kezdődött el, és lassan el fog dőlni, hogy erről volt-e szó, vagy valós és alapos reményekről, bizakodásról.
A kor és az irodalomtörténet ismerői számára is egészen új dolgokról ír a szerző. Újra fölfedezi Szabédit, akit egy bizonyos kánonszemlélet eltemetett. De ugyanilyen izgalmas az is, ahogyan Szilágyiról vagy Gaál Gáborról beszél. Alapkönyv, hiszen Kántor Lajos mindannyiunk számára fontos és érzékeny kérdéseket tárgyal sajátos műfajban. Esszéregény, dokumentumregény, elemzés – sokféleképpen meg lehetne határozni a könyvet, de talán a legpontosabb az irodalomtörténész által adott alcím (a „zárójeles” Erdély) – méltatta a kiadványt Markó Béla.
Demény Péternek rokonszenvesek Kántor írásai, amelyekben a fikció keveredik a valós életrajzi adatokkal. Bár irodalomtörténeti szövegeket, dokumentumokat olvasunk, és hitelességük kétségtelen, időnként mégis az az érzésünk, hogy a szerző megteremti a saját szereplőit. „Szeretem, ha kevernek valamit az emberek, mert a keveredés általában humort, reflexiót és iróniát hordoz” – utalt Demény a könyv címére. Az ízelítőként szolgáló rövid részlet felolvasása után rá is kérdezett, illetve arra is, hogy a szerző miért használja a „szeminárium”-ot a fejezetek tagolására.
Kántortól elmondása szerint mintegy ötven év gondolkodásának az eredményeként született meg legújabb munkája. Szabédivel korábban az Erdélyi sorskerék (Balassi Kiadó, Budapest, 1999) című kötetében is foglalkozott, a tragikus sorsú nyelvész és költő egyébként tanára volt az egyetemen, akárcsak Szilágyi Domokosnak vagy Lászlóffy Aladárnak. „A mi évfolyamunk volt az utolsó, akiket tanított. A kortársai a legzseniálisabb alkotónak tekintették” – emlékezett vissza. Kántort nem föltétlenül a költő öngyilkossága foglalkoztatta, hanem azok a gondolatok, amelyeket a sztálinizmus korában papírra vetett.  Ezeket a meglátásokat szembesítette Gaál Gábor és Szilágyi Domokos korképével. Ugyanakkor ez a három személyiség lehetőséget ad arra, hogy a korhoz kapcsolódó fontos problémákról is szót ejtsen. Nem annyira személyeket, hanem inkább szövegeket, véleményeket és érveléseket állít egymással szembe. A kiadvány Erdélyről szól, de nem olyan értelemben, ahogy azt elsősorban a Magyarországon élők hiszik. Ezeknek a kérdéseknek a megfogalmazására a legkézenfekvőbb formai eszköznek a szeminárium tűnt –fogalmazott a szerző.

Ennek kapcsán Markó megjegyezte: tele vagyunk hiányokkal és tévesztésekkel. Az egyik ilyen tévesztés az erdélyi közélettel kapcsolatos, beleértve az ’50-es éveket és a két világháború közötti időszakot. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mögöttünk az időben nincsen egy nagyon komoly és zseniális gondolkodás Erdély sorsáról, helyzetéről, jövőjéről. Szabédi életművére nem az idilli, tündöklő Erdély-kép jellemző. Ezzel kapcsolatban rövid utalást tett Nyirő József és Wass Albert műveire, amelyeknek Erdély-személete nemcsak az anyaországban, hanem itthon is népszerű. „Ez az, amit ismerünk, ez az, amit jellemzőnek tartunk saját múltunkkal kapcsolatban, miközben nagyon fontos gondolkodóink voltak ugyanabban a térben. Szabédi egy egészen másfajta habitust képvisel, miközben ugyanaz a sors taszította az öngyilkosságba. Nem ártana jóval mélyebben és alaposabban szeminarizálni a mögöttünk lévő korokat”.
A könyvbemutatón kitértek a transzilvanizmusra is, amelyről ugyancsak olvashatunk a kötetben, de a román–magyar viszonyról és – egy Gaál Gábor-szövegre utalva – a zsidóság kérdéséről is említést tesz a szerző. Emellett a kánonokról, a közös Erdély-képről, alkotó és életmű viszonyáról is beszélgettek a meghívottak, leszűrve a következtetést, hogy olykor, ha nehezünkre esik is, külön kell tudni választani az író életrajzát és a művet.
A magyar, illetve a román Erdély-képről Markó elmondta: Erdély a magyarok számára a magyar nemzet Keletjét, az ősiséget, a balladák világát testesíti meg, míg a románoknak a Nyugat felé vezető szellemiséget. Ezért nem beszélhetünk közös Erdély-képről.  „A transzilvanizmus nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, mert könnyen megtörténhet, hogy nincs más kiút számunkra” – összegezett.
                     

Varga Melinda