Karinthysan szeretni magyarságunkat

HELYSZÍNI

Karinthy Márton, a családja nevét viselő színház alapító-igazgatója frissen megjelent interjúkötetében magyarságról, zsidóságról, színházról és játékról vall, és nem utolsósorban nagypapaságáról is. A bemutató helyszínét, a Hadik Kávéházat otthonának is tekinthetné.

Karinthysan szeretni

magyarságunkat

Karinthy Márton valójában „hazamegy”, ha a budai Hadik Kávéházba invitálják; „itt születtem”, mondja nevetve, ami csaknem szó szerint igaz: nagyszülei, Karinthy Frigyes és Böhm Aranka (na és a hozzájuk tartozó népes, rajongó „slepp”) gyakorlatilag e kávéházban élték mindennapjaikat.

A Karinthy Mártonnal készült interjúkötet premierjét moderáló Ludwig György, a Magyar Nemzet és a Lánchíd Rádió munkatársa egy kis visszatekintéssel is szolgált Buda kávéházi múltjáról: az 1908 után megnyíló Hadik nem csak a Nyugat indulásával esett egybe, de a Karinthy család Budára költözésével is, a Fehérvári és a Verpeléti út sarkára. Innentől kezdve elválaszthatatlan volt a kávéház története az irodalomtörténettől – és mint Karinthy Márton kiegészítette a múltidézést: a kirakatüvegek mögött úgy pezsgett a járókelők szeme láttára az élet, mintha egy korabeli valóságshow lett volna.

A nevet továbbörökítő író-rendező most a Kairosz Kiadó gondozásában megjelenő, Magyarnak lenni című könyvsorozat legújabb, 101. darabjának interjúalanya. A kiadó profilját, sorozataikat, és a távol lévő kiadóvezetőt, Bedő Györgyöt Fülöp Zsuzsanna mutatta be röviden. Kiadványaik középpontjában a transzcendencia, a hit és a magyarságtudat állnak, így az esten bemutatott Okosan kell szeretni magyarságunkat című kötetben publikált beszélgetés is ezekre a területekre irányítja a figyelmet. Az interjút Dutka Judit készítette, és mint megtudhattuk: kezdetben nem volt könnyű rábeszélni alanyát, hogy kötélnek álljon. „Először tiltakoztam – mesélte Karinthy Márton – hiszen magyarságról, zsidóságról, hazaszeretetről óriási felelősség nyilatkozni, különösen az én nevemmel. Később azonban, miután Judit belevitt, már presztízskérdésnek tekintettem, hogy megcsináljuk a kötetet. Nincs benne hazugság, önáltatás, elkenés” – hangsúlyozta az ifjabb Karinthy, aki azt is kiemelte, hogy egy könyvet kézbe venni neki még mindig sokkal nagyobb élmény, mint interneten olvasni.

Ludwig Györgynek különösebben kérdezgetnie sem kellett: a Karinthy-véna határozott áldásait élvezhette a közönség, amikor az író-rendező belelendült a történetmesélésbe, és ha sűrűn elnézést is kérve a csapongásért, de alig több mint fél órában olyan érzékletes történelmi, irodalmi és anekdotikus tablóval szolgált, hogy az új Hadikban valóban visszaforgott egy kicsit az idő. A fő kérdés azonban – melynek mentén visszatértünk a nagyapához, „Frici bácsihoz”, és az interjúkötete is az ő öröksége fényében világítja meg a jelen problémáit –, hogy miként tölthette és töltheti be Karinthy Frigyes a táborok közötti szellemi híd szerepét?

Az, hogy nagyapja egy kiegyensúlyozó, közvetítő személyiség lehetett, főként annak köszönhető – magyarázta Karinhty Márton –, hogy a magyar történelem csodás ötven évének közepén született, amikor még „minden egész” egyben volt és virágzott. A századelő a reményteli fejlődés időszaka volt, és megvolt a teljes asszimiláció lehetősége, amely aztán a 20. században szörnyűségesen szertefoszlott. E boldog időszak valamelyest helyreállt az első világháborút követően is, de az 1936-tal kezdődő válságos történelmi idők kezdetével együtt öt-hat éven belül a Nyugat teljes „vezérkara” elment. Karinthy tehát még egy ígéretekkel teli kor filozofikus alkotója volt, szavára odafigyelt szinte mindenki.

Az Okosan kell szeretni magyarságunkat a harmadik olyan kötet, amelyben Karinthy Márton felgöngyölíti családi örökségét. Első, testes munkáját, az Ördöggörcs című regényt „a pánik szülte”, fogalmazott a szerző: fel kellett dolgoznia magában azokat a traumákat, a családon ülő terheket, a zsenialitást, az őrültséget, mely utóbbi kettő között Nietzsche szerint csak keskeny a határ. „Ötvenéves koromra világos lett, hogy zseni nem vagyok – de őrült még lehetek” – ironizált az író-színházrendező, aki az Ördöggörcs nyomasztó görcseit elhagyva ezt a kötetet immár összegzésnek szánta.

Ahogy Dutka Judittal együtt bemutatták a könyv szerkezetét: a négy nagy fejezetre osztott beszélgetés a színház, a transzcendencia, a zsidóság, a magyarság, végül a nagypapaság témáit járja körül, s egy epilógussal zárul. A színház az esten is központi szerepet kapott: az egyetlen Budán működő és Karinthy Márton vezette magánszínház épp most ünnepli harmincéves fennállását. Igazgatója nem szellemi törésvonalakban gondolkodik, tisztán művészeti értékben: repertoárjukban jelenleg ugyanúgy szerepel Csurka István-dráma, mint klasszikus színmű. A beszélgetéskötetben egyébként az interjúalany Dutka Judit tabutémákat sem megkerülő, sőt épp azokat feszegető kérdéseire nyíltan vall magyarsághoz, Trianonhoz, zsidósághoz, hazaszeretethez való viszonyáról – s hogy miként, azt az est alatt a kötetbe belelesve „puskáztuk ki” egy-egy mondat alapján. „Minden embernek megvan a maga Trianonja”, mondja például az író a személyes történelem kapcsán, vagy hogy a címben felvetett gondolat üzenetére is fény derüljön: „Nem újabb tragédiák előidézésével, hanem a régiek lezárásával, a lelkünkben való elrendezésével lehet továbbjutni.” A sors megdöbbentő játéka volt egyébként, hogy Karinthy Frigyes a Trianont követő sokkban jegyezte le híressé lett, később jóslatként beigazolódott mondatát: "Úgy érzem, egy daganat növekszik agyamban".

A közönség soraiból a beszélgetés végén még számos hozzáfűznivaló érkezett, de elhangzott egy konkrét kérdés is: Karinthy Márton miben hisz? „Az emberi szóban, a gondolkodásban, a bölcs humorban, az életben és a játékban, azaz a színházban” – összegezte hitvallását az est vendége, és mi megállapíthattuk: ezúttal is igaz a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó:

Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára