Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova
kell és miért sietnem, erős  akaratom,
kitartó türelem  más alkalmat nem terem?
(Böszörményi Zoltán)

---

az elméd gyötröd s faggatod
a jelent mit jelent
a cél hogy megbecsüld mi van
a jelentéktelent
(Jónás Tamás)

 

 

Böszörményi Zoltán
A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.
A vers a Tér, melyben az Idő az Anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

 

 

Jónás Tamás
Haverom, Jézus

Tudom, hogy nem látsz, no para.
Talán még úton vagy haza.
Nincsen erő, mi kényszerít,
csak saját igényem szerint
fordulok hozzád, úgy talán,
mint római, tudod, a Golgotán,
közönyösen, te jól tudod,
hogy ezzel jóra gondolok,
megértve végre (nem ma, rég),
mitől vagy itt, és mégse még,
mondanám, töltök némi bort,
éjjel-nappali itt a bolt,
s hoznék neked mekis kaját,
hát, megfogott, mint az Ararát
Noé bácsit, a kor, a most,
láthatnál nálunk villamost,
épül a metró, van kütyünk,
érzelmeket küldözgetünk,
ilyen-olyan, min?, drótokon,
a fél világ lóg a fészbúkon,
sok a modern, a régi fogy,
unom. Én hozzád fordulok.
Nem az vagyok, ki rád kacsint.
Beteg lettem, s hát nem kicsit.
De ne hidd, hogy ezért írok, én,
engem csak zaklat a remény,
akarok tőled valamit.
Zavar azért, hogy nem vagy itt.
Figyelj: elég a bujdosás.
Szeretkezzünk, mint senki más.
Költői képet ne keress.
Csókolj, szívem, szájon, szeress.
Lépj velem túl határokon.
Ne számítson, hogy két rokon.
Valóság vagy. Tudom. Hiszem.
Mert nem valós itt senki sem.
Nem tudlak máshogy hívni, ím:
felajánlom az álmaim.

 

 

Böszörményi Zoltán
Kedves városnézők

ez itt a Haydn tér
gondolom felesleges megjegyeznem
a teret Haydnról nevezték el
bár a zeneszerző
soha nem járt errefelé
a városatyák mégis hallottak róla
s úgy döntöttek
legyen ennek a térnek Haydn a neve
hiszen előkelő a hangzása
az A-t
olyan kellemesen lehet elnyújtani
s mellette mindjárt a foszlós Jé
ezen ötven négyzetméternyi területre nem
azért mondom de sokkal kevesebb napfényt kell
külföldről behoznunk (sajnos a héten az
oxigén ára a duplájára emelkedett) kevesebb
üvegharang kell a virágoknak
de amint látják gyönyörű a panoráma
kérem
lejárt az engedélyezett egy perc
köszönöm kedves türelmüket
további kellemes szórakozást

 

 

Jónás Tamás
Miskolc, 1978

Itt ültem huszonöt éve a fák alatt.
Jaj, basszus, negyedévszázad ez. Elsuhant.
Miskolc, gyermekváros. Ötévesen
itt lettem szeretője egy

kis csávónak. Egész éjszaka nem hagyott
békén. Kis kukimat fogta kezébe, úgy
bújt hozzám, ahogy azt a szeretők teszik.
Gyengéden fenekembe nyúlt.

Nem volt csókja elég, sírva aludtam el.
Hol voltál, anyu, és drága Marim, te hol?
És hol volt apu? És Péntek, a kiskutyánk?
Csernely. S mind, aki elhagyott?

Péppé zúzta e hely bennem, amit lehet.
Nem bírok ma se vissza olyan... hogyan is?... szabadon, lazán...
nem... még írni se. Kell forma, mi összetart.
Cseszd meg, Berzsenyi Dániel!

 

 

Böszörményi Zoltán
Én, a lélek nyílt és őszinte partizánja

A vágy reggel ébred, megcsodálja a napkeltét.
Nos – jó reggelt mindenség,
kezdődik a nemtudomhányadik huszonnégyóra.
Ebből általában ennyit és ennyit utazom,
ennyit és ennyit dolgozom,
ennyit és ennyit érzem jól magam,
ennyien és ennyien szidnak, mert nem teljesülök,
ennyien és ennyien szeretnék, ha teljesülnék,
ennyinek és ennyinek hiányzom,
ennyinek és ennyinek soha,
pedig én a lélek nyílt és őszinte partizánja vagyok.
Amikor nagyon kellek, lehetetlen elbújnom,
mert igenis érdekel,
hányan halnak éhen valahol a világban,
hányan küszködnek azzal, félelem, terror,
önkény, gyász.
Mert tisztázzuk –
számomra nem ott kezdődik a világ,
hogy mindent csak nekem,
csak pénzt, pénzt, pééééénzt
hajszol agyam, kezem,
tisztázzuk –
teljesülni akarok,
vagy talán nem is ezt akarom, csak egyáltalán létezni,
figyelni, érezni szeretnék,
pedig hányszor alakult úgy,
hogy azt kellett mondanom –
vissza az egésszel, nem így gondoltam!

 

 

Jónás Tamás
A megkínzottak balladája

Én még büszkének ismertem Fecót,
közöttünk, verebek közt, ő a sólyom,
de apjára gyújtotta a retyót,
ki részegen bóbiskolt el a trónon.
Ha nem Fecó, megölte volna más,
ha más se, akkor megöli a mája.
Rá fenn a megbocsátás, de a rács
és sok fegyenc várt itt lenn a fiára.
Nem ismertünk rá, mikor hazatért,
alig beszélt, inkább csak motyogott.
Nem óvták bent a szép arcú legényt.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.

S a kis Feri, kit intézetbe vittek?
Harminc éves, híres író ma már.
Aludni nem bír, a haláltól retteg.
Félelmetes neki a fény, a nyár.
Tükörbe nem néz, és csak a sötétben
öleli szomorú szerelmesét.
Meséket ír, olvas, de a mesékben
hamisnak talál mindent, ami szép.
Vízből a klór, vaselméből az Isten,
eltűnnek hegek és ütésnyomok.
Jelentése, jelentősége nincsen:
kit megkínoztak, mind elátkozott.

Róza nenémet rákos sejtek rágták,
az ura meg lábát vesztette el,
anyám megfulladt, s egyik bátyám arcát
ügyetlen sebész csúfította el.
Zoli ül. De szabadul, félév múlva,
rokkantnyugdíja szelvényére kért
két nővére kölcsönt – ennivalóra.
Nem haragszik, hogy becsapták szegényt.
A legszebb lányt rémisztgeti a pap, hogy
csak széttett lábbal nyer bocsánatot,
mert megmérgezte szerelmét, a Lackót.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.

A sültbolond is gyorsan megtanulja,
kínozni bűn, de kínlódni nagyobb.
Az elsőből csak elsőbb lehet újra,
s az élőből előbb élőhalott.
Lásd, herceg, aki e sorokat írta,
nem bír örömódát írni, holott
szemében minden panasz olcsó firka.
Kínozták őt is, ő is átkozott.

 

 

Böszörményi Zoltán
Darabokra tépve

darabokra tépi a mezőt
nyakam köré tekeredik a szél
ujjaim a fagyban
hótól terhes faágak
dermedt mozdulatom
s a hancúrozó gondolat
örökíti meg
jeges pillanataimat
megpróbálom összerakni
e szertefújt képet
elillan minden előlem
(boglyában a Tél öröme-kínja)
ám felvillan, szikrázik a pára
csodaszarvas ered ifjúságom nyomába
körbe karikába
mint az álom
szél mögött
szél előtt óvatosan
ha kell le is térdel?
ezer éves vágy kúszik az égbolt
Testére
Liliomszínű ragyogásban
lépteimet írom
a darabokra tépett
TÁJRA

 

 

Jónás Tamás
Tönkretett kezek

A kezek tönkretétele viszonylag egyszerű.
Benőtt körmöket lerágni kíméletlenül,
mosás, hideg, cipekedés hosszú éveken át,
s a kézfej lassan elveszti formáját, illatát.
S hiába jön a szerelem, kenőcsök, jólét, unoka,
a tönkretett kezek nem fénylenek már fel soha.
Finomságuk, akár az elszánt cigánykaraván,
végül a szembe költözik, s meg is látszik talán.
De minden tönkretett kezet őriz egy mozdulat.
Kecses vagy lágy vagy hirtelen: a lényeg megmarad.
És vannak olyan éjszakák, és vannak reggelek,
mikor mozdulnak, s hozzád érnek ezek a kezek.
S te alszol tőlük, anyatejtől fáradt csecsemő.
A tönkretett kezeknek így vagy tanú, s temető.

 

 

Böszörményi Zoltán
Aranyvillamos

Az Aranyvillamos a köd ölében pihen.
Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen
kerekeiben a türelem az Opera
előtti téren. Mintha régmúltból jött posta-
kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen
meghúzza magát az acélszürke sínpáron,
reám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon,
ha majd elindul, legyen, kiért megálljon.
Sietek, rohanok feléje, le ne késsem,
a soha vissza nem térő pillanatot el
ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam,
mert ki tudja, lesz-e másik alkalom,
visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?
Ez soha – talán egy másik – súgja-susogja
bennem egy idegen. Felnézek reája,
szemében indulat-szikrák, habos és rumos
szagú a délután jól szabott kabátja.
Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova
kell és miért sietnem, erős  akaratom,
kitartó türelem  más alkalmat nem terem? –
Bennem az a másik, nem felel. Hirtelen
elfog a pánik, gyötör a kétség, hogy talán
ez az utolsó lehetőség, az utolsó
Aranyvillamos, enyém lehet, ha elérem
a világ legnagyobb kincse, a reményemet
éltető és békétlen lelkemre írt hozó
balzsam. Vibrál a gondolat agyamban,
imbolyog az aszfalt alattam.
Hát rohanok. Kapkodva szedem a levegőt,
az Aranyvillamos életre kel, a ködből
karcsú vörösarany teste lassan kiomlik,
de mint ki szökni akar, hirtelen megrándul,
ajtaját majdhogy kezemre csapja,  és sikolt.
Megdermedve, ijedten állok. Istenem, mit
is csinálok, miért késem le az Aranyvillamost?

Szívem gyorsuló ritmusára
kettőnk között a távolság egyre nő.
Lassan, mint az illanó álmok szele
viszi, söpri, magához öleli, 
előlem eltakarja
a köd, a makacs szürke köd.

 

 

Jónás Tamás
Fekete higany

Tisztább a bűne, mint bármelyikünk fénye.
És becsületes is: nem ad okot reményre.
Nyitott és vár rád, rád teríti fátylát,
ő a könnyű létezés végső nehezéke.
Fáradt vagy, és mennél. De még ne!
Maradj még. Talán kimondani kellesz.
A fél ország depressziós. A másik fele az lesz.
Kiolvad figyelmes szíved ezüstje.
Ugyan ki és mire büszke?

Kiárusítva a Balaton. Jó, ha tíz emberé.
A zajos létezés a csendes nincsbe lép.
Sétálnánk a parton, ha nem lenne lezárva.
Megvették, de az üzemnek már túl magas az ára.
Bérben a házak, a szívek, az emberi akarat.
Halállal, rossz költő, ne kíméld magadat.
A szegénység koravén, a hatalom daganat.
Kiesik dudoros homlokod gyémántja.
Ezt az országot ki látja, ki bántja?

Nekem kelljen szólnom? Sorsom, mint az ólom.
Vágyak nem zaklatnak, csak sok-sok-sok rossz álom.
Ma is egyedül, a bérelt, nagy francia ágyon.
Néhány éve már nem magamat sajnálom.
Az elhintett gonosz port felkapja a szép szél.
Nem fontos, hol voltál, hova mész. Hogy léptél?
Kimondom, bár baj lesz: a hatalom a kertben
dagadozó rózsa. A kert a miénk, ne mondjunk le róla!
Kicsorog két szemem fekete higanya.
Ébredj vagy aludj el, te, Haza!

 

 

Böszörményi Zoltán
Hajnal a torontói metrón

Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? –
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára.
Sikongó titkok iramlanak át a sötét-selyem
éjszakán, vetkőző fényreklámok leselkednek így

a vonat csattrazárt ablakán. Magány szimatol és rí
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.

Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta

a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!
Rám olvad a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.

 

 

Jónás Tamás
Út és erény könnye

van út s erő hát célba érsz
sok kis öröm a zsold
hazudnod kell-e majd ha szólsz:
ez férfimunka volt

az elméd gyötröd s faggatod
a jelent mit jelent
a cél hogy megbecsüld mi van
a jelentéktelent

elmélkedésnek nincs helye
marad a döbbenet
a mindenség nem romlandóbb
de nem is több veled

 

 

Böszörményi Zoltán
Mennyi minden elfér egy naplementében

„Sunset like the grasshopper flying.”
                    Ezra Pound –  Canto XIV

Mennyi minden elfér ebben a véres naplementében!
Látod, kedves, benne ott a rét, a felszedett reményen
fényezett búzakalász, a por súlya, mely odaragadt
arcomra, Európa, a nagyrohanva bebarangolt
fekete vonalas tarkálló tájak, kifestőkönyvnyi
emlék, hogy memóriámat alig tudom átrendezni.
Berlinben az Unter den Linden kivirágzott hársfái
csak dekor volt akkor, s a Fal színes maradványai
riasztó, hiátusos taktus, méhedben egy új élet
csírája, megfogamzott gyermekünk rakott meleg fészket,
mindhiába. Nem mi, a vonagló izgalom járta  be
helyettünk a várost, a Brandenburg kapu alatt ívbe
hajlott, késéles háborús emlék, a holtak és élők
fekete szivárványa feszült fejünk fölé, török
vendégmunkások kis csoportja, mint akik veszekszenek,
tárgyalták a tévében is közvetített  futballmeccset.

A naplemente vizében tűnődve látom, mint úszik
el maréknyi gondom, vele együtt sok színezett fecni,
és nem, nem szeretnélek, kedves, újra felidézni.

Mennyi minden elfér ebben a véres naplementében!
Még  a cukrászda is, mely elé parkoltunk. Míg kezedben
ujjaim pihentek, közénk szorongás ült az asztalhoz.
Nem tudom, miért, magyarul szóltam a felszolgálóhoz.
ezt észre sem vetted, kértél, hogy rendeljek földiepret,
most, itt, Berlinben, a csonttá fagyott, beteg decemberben.
Mikor hozták, mosolyogtál, nem te, méhedben a gyermek
kívánta, tejszínhab  keveredett össze az eperrel.
Nem tudom, mitől féltél, miért ütött ki a láz rajtad,
ha szerelmem szerelmeddel elcserélni nem akartad.
Nem is beszéltünk erről, az autópályán, München felé,
ömlött a rádióból a repdal, az ablaktörlő elé
ült és kérdőn nézett rám, majd halára fagyott a kedvem.
Fényszóróim előtt csak az est táncolt önfeledten.
Fejemben szavak építkeztek, terveim bábeltornyán
tűzszünetet jelző fehér zászló lengedezett árván.

A naplemente vizében, tűnődve nézem, mint úszik
el maréknyi gondom, vele együtt sok színezett fecni,
és nem, nem szeretnélek, kedves, újra felidézni.

Mennyi minden elfér ebben a véres naplementében!
Melbourne mellől néhány krokodilt képzeletem elcipel,
de nem fér ide el. Sem a folytatás, hogy Passau után
nem nevetett rám a szerencse,   – csoda? –, nem volt sohasem
az ingem – ezt ott tudtam meg, kedves –,  mi előttem a fán
reszketett, nem volt álom,  sem délibáb, hanem törpe vágy.
És így lesz ezután is – mondtad –, mint akinek a mondat,
jég és hóbucka –, s lefejezve maradt a gondolat,
ott zakatolt mellemben, mint búgócsiga, melyről ember
inkább nem beszél, ha szemében a vér és a sok teher
világot nem emel köbre, négyzetre vagy a semmire,
legfeljebb azt motyogja maga elé: elég volt vele!
Elég volt veled!  – régi dal röppent fel a rádióból,
s kóstoltam a hírt, hogy milyen lesz nélküled a sorsom,
képzeltem magamnak új naplementét, másik gyermeket,
mely, ha verset írok, rád egyáltalán nem emlékeztet.

A naplemente vizében, tűnődve nézem, mint úszik
el maréknyi gondom, vele együtt sok színezett fecni,
és nem, nem  szeretnélek kedves, újra felidézni.

 

 

Jónás Tamás
Kisírt szemek Atlantisza

ideje van a költészetnek
ideje lejárt a túltudásnak
repülésük van a fészkeknek
repedése van minden tojásnak
aki most hallgat belehalhat
aki nem táncol az pórul járhat
ürülése van a szívnek és 
a borral teletöltött pohárnak
szabad most ostyát tépni az égből
tüzet vizet ki szabadon enged
koronát kap az kőből és kénből
megdicsőül most aki szenved
aki az időt most leállítja
aki a múltjának lombot enged
megnyílik annak majd a sírja
s atlantisza a kisírt szemnek
kitüremkedik homlokára
gondolatai szétrebbennek
kezében megáll a homokóra
s kitüntetik azt ma szép embernek
aki az időt most felgyorsítja
szörnyek ölében megpihenhet
vaskapuit a földnek nyitja
nyugalma sebe lesz ő a csendnek
akinek torkából kígyó csusszan
ő lesz az áldozó s áldozat egyben
szeretni fog az szépen hosszan
s telvén az idő egyre szebben
ideje van a pusztulásnak
sírásnak rívásnak nincsen semmi
lehajtott fejű tátikákon
érdemes most még elmerengni
halakat vetnek partra a habok
s partokon ágyat vetnek a halak
arcukat tépik a hallgatagok
de alatta újabb arcuk marad
ideje van a szerelemnek
ideje nedves szűk barlangnak
ideje van minden háznak
bezárt ajtónak reteszelt ablaknak
ideje gátnak és szakadásnak
ideje van hogy a régen vének
meghaljanak végre és suhancok
örüljenek a vérörvénynek
ideje van az imádkozásnak
adni egymásnak sorsot kulcsot
ideje van a pazarlásnak
hitből és istenből van most túl sok
ideje térdnek és harangozásnak
de legfőképpen a büszkeségnek:
láng van! meleg van! mert a máglyán
büdösen bár de testeink égnek!

 

 

Böszörményi Zoltán
A lugasban hull a hó

Ülök a lugasban,
Torkomon a csend
Szorító keze.
A perc nyugtalan
Mókus. Ugrálna,
De nem lehet,
Nagy a hó.

Ülök a lugasban,
Mint akit a magány,
Lámpaoltás után,
A kertben felejtett.
Bemennék a szobába,
De nem lehet,
Nagy a hó.

 

 

Jónás Tamás
Kiszámítható józanság

Egy varjút öltem meg kamaszkoromban.
Véres havon vinnyogva tátogott.
Egy féltéglával vertem szét fejét.
Városhatárban bóklásztam napestig.

Ügyeltem rá, hogy józan ésszel öljek.
Kegyetlenségről szó sem lehetett.
Fiókodban rakhatsz talán így rendet.
Vagy újságot dobsz félre, tegnapit.

Majd holdat bámultam a nagy hidegben.
Úgy láttam, minden értelmes, merev.
Rajongtam éppen egy lányért, de tudtam,
nem jó ez a rajongás senkinek.

Elmúlt a tél. A nyár. És sok tavasz jött.
Most tél van, és most épp én vinnyogok.
A féltéglák szavakká ravaszodtak.
De nincs, aki szétverje fejemet.

 

 

Böszörményi Zoltán
Francesco Petrarca

Az arquai dombok nem a hazám,
Itt és mindenütt idegen vagyok.
Jogot tanulni küldött jó apám,
Cicerót, Vergiliust olvasok.

Míg itt e táj szívemben ragyog,
Kísértettek ördögök, angyalok,
Átvészeltem Firenzét, Avignont,
Szonettnek apja mégsem én vagyok.

Mint ki mindezt már eleve érti
A nyelvem alatt latin szótagok,
Laura tekintete kísért végig,

Hol nincsenek vének, sem fiatalok.
Ulisszeszi sors sorsomat kíséri,
Pádua felhőtlen egén ragyogok.

 

 

Jónás Tamás
Odüsszeusz éneke Pénelopénak

Próbáim kiálltam, halkabban kiáltom,
miféle szörnyekkel, terhekkel görnyedtem.
Virág ez a világ, terpedt szirmok, igák
mögül mosolyogva ülök új sarokba.
Bal zsebemben Jézus, félek tőle mégis,
csiklandozza hasam, tudja, hamarosan
lemondok majd róla, kosz-kozmosz-metróra
ülök át, az Egyhez szívem igyekez, nesz-
szeretetben, robban vérem, a boromban
kavalkád van, ünnep, már minden nap szünnap,
minden terv tévedett, mégsemek, ténylegek,
érvénytelen minden, felesleges hinnem,
pontatlan szavakkal a költő, ha vakkant,
szelíd gyereket lő, nem csörtető vadkant,
érdemes engedni, zászlót nem lengetni,
mint egy papírlapot, karod, ha szétrakod,
elrepít egy szellő, szép, semmirekellő.

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana Eumólész dalát dúdolja

Hős katona voltam egykor,
Acélsisak csillant fejemen.
Halált mértem, halált láttam,
Felperzselt búzaföldeket.
A győzelemről daloltam.
Reméltem, még megérhetem.
Szabadságot ígértem a helótáknak,
S végül kardom által vesztek el.
Világot becéztem, világot védtem,
Rám bízták, építettem a végeket.
A hatalmat úgy hozsannáztam:
Harcoltam hozzá érveket.

Most az örökkévalóság küszöbén ülök,
Itt már csendes a történelem.
Leheletem résein lassan szivárog át a végtelen.

 

 

Jónás Tamás
Meglepetés   

jaj béke van jaj béke van jaj béke
hiába hull levél tör ki tavasz
jaj elkezdődött jaj mindennek vége
hiába győztél mert vesztes maradsz

jaj jéghideg jaj jéghideg a béke
atomban máglya jaj hiába ég
a földről nézhetsz fel csupán az égre
lángos szemed mögött elméd a jég

jaj béke van jaj béke lesz a harcok
kitörnek és szűnnek törvény szerint
okozhatnál valami meglepetést
hogy feltámadsz vagy ilyesmi megint

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana semmi verse

A semmi bőre bőrömön pihen.
Semmi érzés, talán a képzelet.
Tovapörög fürgén és hangtalan,
mikor moccan az ájult pillanat.

Jókora lelke van a semminek,
otthon vagyok én is valakiben.
Hiteget, csuda jó, hogy létezem,
velem gördülő színes perceken.

A semmi arca ódon tükrökön,
míg magam bennük fel nem ismerem,
a sárga foltok: múló életem.

A mindenséget megjárt időtől
égek, fény leszek. Arra ébredek:
mindenség születik a semmiből.

 

 

Jónás Tamás
Zokogás közben

már nem szeretni kéne ami elmúlt
már elhagyni a régit ami holt
a szemet azért nyitva hagyni mégis
a szívet zárni mégse valami bolt
mert nem szabad a non stop nyitva tartás
mert nem szabad az állandóan fáj
az eltelt idő lassan halmozódik
és elfogy a szív a vese vagy a máj
jaj édesanyám olyan egyedül vagy
olyan egyedül vagyok hogy jaj
a térdemért az alázatosságért
folyik valami háború vagy harc
de nem tudok más lenni csak az apu
az ő tartása tart az igaza
már nem tudom hogy hol laktok de kérlek
még utoljára hadd menjek haza

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana: Desirdesarts

Ez a Desirdesarts:
a bohóc élettere. A tragikus társadalom
színpadán ő a jókedv, a nevetés, a lehetőség
arra, hogy megváltozzanak az indulatok.
Netán komédia lesz a tragédiából.
A kettősség ontogenézise: a kudarc többszöri megélése.
A bohóc kettős életet él, tehát dupla a felelőssége.
Egyik alakítása drámai, a másik vígjátékba illik.
Észre sem venni, ha a szerepeit felcseréli.
Az egyik a bambaság, a másik hipokrízis
javára írható, döntse el a nézősereg, melyik átélt,
melyik csak színlelt, kísérlet, kaland,
vagy egyszerűen: játék.
Csupa lágy mozdulat.
A Desirdesarts legyen misztika.
Beletörődés
az örökké mozgó megváltoztathatatlanba.
A kettős én felcserélhető szerepben tetszelgő
delíriuma,
a tánc,
melyet csak ezután kell eltáncolni.
Ez a Desirdesarts:
az elkerülhetetlen.
Kettős életünk odakint és idebent.
A mágia: eldönteni: lenni kinn, vagy odabent,
Vagy egyszerűen csak létezni,
mint őrület,
magány,
vakvágányra vontatott rögeszme,
amiről későn derül ki,
hogy tévedés volt,
vissza mindent,
a játékot elölről kell kezdeni.

Da capo al fine.
Csupa lágy mozdulat.

 

 

Jónás Tamás
Szerelmes hexameterek

Mennyire fárasztó úton kellett csavarogni,
szádtól alhasadig, s fiatalságom zavarától
mélybarnán ragyogó szemeid kérdő-felelő, zűrt
nem viselő pillantásod szigorú gyönyöréig.
Harmincnyolc labirintuson át vezetett ez az út, s most
van még egy, ami rád vár, hogy szerelembe vezethess.
Könnyű, szép út ez, mosolyogva lehet gyalogolni:
azt kell tenned, amit mindig tettél, ha kivántál:
múltamat ősi erőddel a szívemből kiölelni.
Nem láttam még ennyire gondos mérnöki munkát:
köldököd úgy ragyog ott a hasad közepén, ahogyan Hold
sem tud az égen, este, se nappal, sem teli, sem fél.
S mennyire huncut a két szem a csókod után. S az a vad csók!
Nincsen rózsa vadabb, és nincs kert elhanyagoltabb.
Mért szoritod meg a torkom, hogyha a szád szeliden mar?
Mért harapod meg a fülcimpám, ha simítod az arcom?
Mit keres új szerelemmel a két tenyered hasamon, s két
lábam nyugtalan ollóját minek is nyitogatja?
Rossz kérdésre a válasz rosszabb, mint a betegség.
Zaklass úgy, ahogy eddig! Nyugtass úgy, ahogy eddig!
*
Nem vagy ajándék. Nem lehet ennyire pontos a vak sors.
Megdolgoztam az illatodért, munkám fizetése az arcod.
Önzetlen szeretetre a két gyerekem szelidített.
Bátorságra a rossz intézeti évek aláztak.
Tudtom nélkül készültem neked éveken át, mint
évmilliókon készül a kozmoszi nagy kő Földbe csapódni.
*
Szélben hajladozó pipacsokról jut ma eszembe
érzékeny, remegő combok közt felfeketéllő
csiklód, alhasad, és mint hajnali ködben a szirmon
szégyenkezve lecsorgó harmat: öledben a nedvek.
Szám szélére ragadt mézként nyalom ezt le, ha alszol.

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana repülni tanul

csak a suhanó öröm, a kétkedés,
a felberregő gépzaj monoton
kattogása, a repülés vászon-
súlytalansága, a lebegés-vércse,
a lendület felszabadult érzete,
a kikapcsolódás öl-izgalma,
a felhevült véges lélek benne,
a nem várt szárnyalás tapasztalata,
amikor sem föld, sem ég nincs alattad,
csak kósza föld lenn, tenyér-ég fölötted,
és már szétválasztani nem tudod,
a pillanatföldtől a pillanateget

 

 

Jónás Tamás
Címtelen

Az ablakunk alatt még sok-sok ablak van.
A lapos háztetőn műsorra les az an.
A konyhaablakon más konyhák szaga jön.
Nagy út mellett lakunk, itt nincsen soha csön.

Itt béke van. Derűs. A szomszédunk szuszog.
S hogy én is szuszogok, melegedik a szob.
A sarokban az ágy, lemosható a ta.
Kis fészek a lakás, így könnyű kitaka.

Erkély és pince van, meg bolt és rendelő,
és buszmegálló is, közel, a ház elő.
A legjobb mégis az, hogy másé a lakás,
és elköltözhetünk, ha lesz helyette más.

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana menekül

Kínokat mértél, nem szerelmet,
álmodtál, hogy védekezhess,
szavaidat úgy terelted,
mint ki már sosem menekül,

s mint foglyát öleli át a rossz,
(így vigyáz, ha rád vigyáz a sors),
és mindenedből úgyis kifoszt,
gúzsban az ábránd sem szenderül.

Győzelmeket másnak reméltél,
a gondolatnak éles kését
fented, jobb jövőt másnak éltél,
s a világ most rajtad derül.

Magad mindig magadra zártad,
nedveidet apasztotta lázad,
mint aki hiszi, hogyha lázad,
nem motozza újra gondra gond.

Vezekeltél? Ki követelte?
Jót tettél? Kérték, minek kellett?
Szórjad, ameddig szórhatod,
nem maradt más, mint pőre lelked.

És az út másik útra tárva,
futja még újabb délibábra,
futja egy álmos nyugovóra,
feszítsd keresztre szívedet.

 

 

Jónás Tamás
Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana San Fransisco-i reggele

Nézz vissza arra a napra,
Akropoliszát a fénynek titokba öntsd,
vázát az időnek ne zörgesd,
tapintásod alól menekül a révület-falka,
izmaidat látva remeg a kamasz köd.

Vörös uszály a reggel.
Lépéseid elől fut, illan,
fél,
nehogy rátaposs,
világértelmezésed és a kedved –
köztünk maradjon – másnapos.
A Golden Gate bíbora a tengerbe
oldja acélsejtjeit,
szürke felhőbe szúrt árboccal
az unalom húsába hasít.

Vetkőzik a táj.
Amerre nézek
díszbe öltőzött házak között
autók,
mint partra vetett fémhalak,
csillogó ősz köröz.
S a járdán, lépteim előtt,
szolgálatos szél söpör.

Vissza a szállodába,
a hűvös árkádok alá,
halk monológ a vendégek ajkán,
a felvonó előtt gyerek toporog.
Szézám nyílik,
villan a fénycső,
mennyire más itt a légkör:
vattaing.

A folyosó békéje rebben,
a falakon fekete-fehérben
korabeli fotók,
a természet rémtettei:
fájdalomba dőlt házak
ezerkilencszázhatból,
a tekintet a földet rengeti.

A szobába lépve,
a jövő kulcsát keresem,
tegnap még ott volt
a karosszékre terített zakóm zsebe mélyén,
a misztikumba süllyedt tengeralattjáró,
kallódó submarin.

 

 

Jónás Tamás
Nagy dolgok

Úgy szokott lenni, hogy amikor éppen fürdeni kezdek,
te bekéredzkedsz hozzám a fürdőszobába, hogy neked most kell,
nem tehetsz róla, s már ülsz is a kávára.
Illedelmesen végigvárom (esetleg diszkréten pancsikolva) a folyamatot,
észrevétlenül bele-beleszagolok a levegőbe,
te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan, sokáig ne zavarj
(ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a fürdőszobák).
Eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda őszinteség virágzik itten közöttünk,
szép dolog, ilyen vagyok, előttem ezt is lehet, semmi sem idegen tőlem sem, ami emberi,
de legközelebb “már megint most?”-tal fogadtam szégyenlős mosollyal előadott, sürgető kérésedet.
„Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök?” – kiáltottam végül, idáig jutottunk,
de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is adtam elő mindezt,
tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy miért nincs külön a vécé (nyomorult világ),
de már ezen is túl vagyok.
Örülök ennek az egésznek – ugye, elhiszed?
Ma már nem nézem, hogyan kap kezed a papír után, hogyan nyúlsz hátra és babrálsz egy ideig,
félrenézek, a csempét bámulom (s nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rád),
ma már nem faggatlak, megcsókolt-e X. vagy csak soha nem akarod bevallani,
hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbről nézve rád, tisztább alakodban csodállak,
te emberebb, távolibb, nőbb lettél szememben, persze nem csak a vécé miatt,
de valahogy akkor rémlett fel előttem annak az értelme is, hogy bármi lesz is, és bármi volt,
és ha mindent megunva én egyszer téged, te engem, fűvel, fával,
szóval még akkor is, valami időtlenség van már közöttünk,
és én már, mint valami mániákus költő, mindenből, mindenedből újra- és újraköltelek.

 

Böszörményi Zoltán
Majorana ezerhetedik szobája

Lábam előtt halott madár a tested,
mit úgy öleltem, s kívántam egyszer.
Cirógatom, becézem, nem felel.
Márvány és hideg és élettelen,
az ezerhetedik szobában hever.

A régi nyarak elégnek sorra mind,
újabb pátosz nem gyúl odakint,
emlékeim se keresnek újra meg.

A fáradt gondolat, ki őrzi még,
bőröd illatát, szavad melegét,
bezárta az ezerhetedik szobát.

S vette lépcsők meredek fokait,
a conciérge-nek némán adta át,
e halott vers rozsdafoltos kulcsait.

 

 

Jónás Tamás
Elvileg

Négy ember összetöri a napot.
Kettő közülük még kisgyerek.
Az egyik hátat fordít. Én vagyok.
S a másik kettő is én leszek.

Egy ember rám se néz. A csendje fáj.
Ruháim szégyenlem. Meztelen
állok elébe, mint az őszi táj.
De nem, de nem törődik velem.

Házunk falához csontot vág a hold.
Aludni kéne. Mindegy, kinek.
Csillagot számol, ma mennyit rabolt.
Eltelt ez a nap. El. Elvileg.

 

 

Böszörményi Zoltán
Majorana írja Szilágyi Domokosról

Csillaghullás volt!
Csillaghullás van ma is!
Az Allianz nemzetközi biztosító társaság jóslata szerint
Csillaghullás a jövőben is lesz!
A Csillaghullás ideje mérhető stopperen
vagy akár egy jobb fajta karórán.
Ez másodpercnyi.
Vagy ennek töredéke.
A Csillaghullás azonban nem jelent,
nem jelenthet lemerülést a semmibe.
A semmi is csak a van-ban van.
Ahol megtörténhet, hogy „múltunk sincsen, jövőnk se lesz”. 
Ez is, ugye, az időhöz kapcsolódik,
mint annyi minden, biztos minden.
Ez az éppen borostás arcú idő
most éppen megpihen bennünk,
 „mert képzeletünk valahol botlott”.
Vagy te pihensz meg benne, ott,
ahol a minden van, és a minden nincs?
Ott ahol, ha leülsz a köröndre,
nem kívánsz már „se kéjt, sekélyt. / szeszéjt, se jajt - /
 csak egy zugot, ott ni, ahajt,”.
Ahajt, ahol csak játék van, ugye?
Játék a mindenséggel.
Csak éppen azt nem tudni, ki kivel játszik.
Te a mindenséggel, vagy a mindenség veled.
Játék a szimbólumokkal.
Ez olyan, mint amikor az ember torkán akad a nyers reggel.
Lenyelni nem tudja, kiokádni sem.
Csak ül ott a minden az ember torkában.
Ez az abszolút patthelyzet.
Kicsit abszurd.
Didereg az abszurd a gondolat méhében.
Fázik.
De legalább ott van.
S ez „ha nem is öröm, / de szoktat a nincshez – /
 megbecsülhetetlen kincs ez.” 
Mint a gyermeksírás.
Apropó, „olvastál-e már gyermeksírást, /
 gőgicsélést, pelenkás gőgöt?”
Ez is a játék kelléke, mint a könyv vagy a szöveg?
Olyan, mint a napsütés?
Átvilágít naprendszereken.
S egyszer csak itt van, a szívünkben, az agyunkban.
Lüktet.
Olyan nagy, mint egy dinoszaurusz, csak fényben. 
A semmiben.
Kapaszkodj meg benne! Kapaszkodj a fénykorlátba!
Mély-e alatta a mélység?
Sötét.
Semmilyen.
„Őrizkedjünk a lelki molytól!”
Ha van ilyened, bele is halhat a lelked.
Használd a leghatásosabb lelki molyirtót.
Grüber Ernő szabadalma.
Gyártja a Vokália spray-, szappan-, és gyomirtószer-vállalat.
Monacóban már kapható. A múlt hét óta.
Itt most ezt az újfajta tintát is forgalmazzák.
Formás üvegben kapható.
De vigyázz, mert tintás lesz a kezed, ha kicsavarod a fedelét. 
Az enyém mindig az lett.
Ne légy dühös.
Az indulatot hagyd inkább otthon!
Erre most nem lesz szükséged.
 „Eljön majd az ideje: / haza lesz az odale, / lakásunk örök fele.”
Melyik fele?
Lászlóffy Ali haját lobogtatja a szél.
Közeledik. Már mellettem áll. Nagyon szomorú a szeme.
Ma találtuk meg – mondja. Sziszt, az erdőben.
Értem, s nem értem.
Hogyan, miért, mikor? Jaj, Istenem!
Hány éve annak?
Milyen fiatal volt! – mondták a szomszédok.
Ó, Uram!
„Ó, mennyi celecula alatt / tud pucér lenni az ember!”
Hogy is mondtad? Mit csinált az altató?
Alszik a világ.
Valaki biztosan vigyázza pulzusát.
Közben azt figyeli, hogy egyenletesen szusszan-e.
Szusszan a képzelet.
Fáj ez a végtelen szusszanás.
A végtelen úgysem ereszt el.
 S bár rövid az út, „kopik az ember, / önmagából kikopik.”
Rá sem eszmél erre, csak réved, míg
„ha az étel nem is, / az élet odaégett.”
S ebben a kódolt létben, egyszer csak azon kapod,
kapjuk magunk, hogy „pihenhetünk, / élettől-, bűntől-, örömtől- szabadultak / föld alatti súlytalanságban / feledve jövőt, jelent, múltat.”
Immár szabadon.

 

 

Jónás Tamás
Borzadás

Szeretkezéseinkről készített fotók.
Hajamban nyolc év hullámai, őszek.
Lelkemnek mondott durcás, véletlen bozót.
Kezeink még egymás testén kergetőztek.
Nem múlt el. Két fiunk őrzi ezt az álmot.
Kiégett kamaszkorunk minden csillaga.
Ne aggódj, nem kell hozzám visszatalálnod.
És már én sem találok sohasem haza.
A szivacson. A kádban. Széles terpeszed.
Szememben még zajlott bátor ásatásod.
Elszaladgált perceink, bolond termeszek,
belakják a szemem, fájó villanások.
Szerelmes harcaink képeit míg nézem,
hálát borzadok, hogy voltál feleségem.

 

 

Böszörményi Zoltán
Ars pragmatica

Itt van a költő! Mit érdekelne
akkor a költészet tana?
Éledjen, édesedjen benne
illúzióink sóhaja.

A többi képlékeny, malaszt.
Kísért ezer vak ablaka.
Lelkek tükrén véres tavasz:
így készül minden ballada.

Kétségbeesés? Micsoda éj!
Viruljanak ki ráncaink,
jöjjön kábulat, tömény kéj,
nézzünk túl a kor átkain.

Szorgoskodhatsz, igyekezhetsz,
tömjed vagy ringasd el magad
szike-éles tekintettel:
a semmi semmivel takar.

Túlélni nincs mit, a kór marad.
Méretkezzél meg a szóval,
tán kevés, de ez a kaland.
Hadakozz, ne térj nyugovóra.

Ha az eszmét újjal toldod,
a képzelet épít rá bazárt.
Érzéseid bennük oldod,
amit a lét magába zárt.

Nem állítom: jó itt a jó,
s az ember ennyire parány.
Vidd lélek-közelbe a szót,              
ne kísértsen ármány, se magány!

 

 

Jónás Tamás
Hajnal volt

Ma elfelejtek mindent. A szavakat. A szádat.
Átadom a színeid a szöszmötölő nyárnak.
Elfelejtem, hogyan mozdulsz, mit hazudsz és kinek.
Nem maradnak belőled se hajnalok, se színek.
Ma elfelejtek mindent. A hajszárító csobban,
néma tudok maradni a szenvedéshabokban.
Elhagyom az időt, mint szandálját a gyermek.
Így tesz, akit gyűlölni, szeretni se mernek.