HELYSZÍNI

„Minden zenei tevékenység alapja a kamarazene, mely valójában kommunikációt jelent. Az életben két dologban nem létezik kompromisszum, a zenében és a szerelemben” – vallotta Végh Sándor, a száz éve született, nemzetközileg elismert muzsikus és karmester, akinek szellemi és művészi nagyságát hangversennyel és szoboravatással ünnepelték a Kolozsvári Magyar Operában.

Végh Sándor centenáriumi ünnepség Kolozsvárott

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium és Szőcs Géza kulturális államtitkár kezdeményezésére létrejött ünnepi hangverseny és szoboravató tisztelegni kívánt a magyar nyelvterületen kevésbé, ám külföldön annál inkább ismert, kolozsvári születésű zenei nagyság előtt.
Elöljáróban Szép Gyula, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója köszönetet mondott a NEFMI-nek, illetve Szőcs Gézának a Végh-projekt felkarolásáért. „A kolozsvári születésű művész munkássága és emlékezete túl könnyen merült feledésbe, ezért ezzel a szoboravatással nagy űrt sikerült betölteniük”. Hangsúlyozta továbbá: a budapesti Végh Sándor Kamarazenei Központ januárban meghirdetett szobrászati pályázatára mintegy negyven képzőművész küldte be munkáját, amelyek közül Makkai István mellszobra bizonyult a legjobbnak.
A szoborpályázat terveiből egyébként Végh Sándor 28 arca címmel az Irodalmi Jelen gondozásában jelent meg kiadvány, amely kapható volt az ünnepségen, akárcsak Löwenberg Dániel Végh Sándor emlékére című monográfiája és a Végh Sándor magyarországi koncertfelvételeit tartalmazó CD-k.
Szőcs Géza a zeneművésszel kapcsolatos személyes emlékeit is megosztva kifejtette: valamikor a hetvenes években, egy zürichi lemezboltban „találkozott” először egy Végh Sándor-hanglemezzel.  A hegedűjáték egyedi, kozmikus jellege mellett a szuggesztív arc is megragadta a kulturális államtitkárt.
„Végh Sándor Nagy-Magyarországon született, Csonka-Magyarországon tanult és a nagyvilágban vált a nemzetközileg legmagasabban jegyzett előadóművészek kasztjának büszkeségévé. Be kell férkőznie minden magyar ember tudatába, művészetről való ismeretének fundamentumába. Nem fogadhatjuk el, hogy Erdélyben, főleg pedig Kolozsváron olyan gyerekek nőjenek fel, akik nem tudják, hogy városukban nem csak Mátyás király, nem csak Bolyai János született, hanem Végh Sándor, a hegedűművészet állócsillaga is” – jelentette ki Szőcs Géza, majd hangsúlyozta: az ünnepre megjelent több kiadvány és a tízrészesre tervezett Végh-lemezsorozat első két darabja máris több, mint ami eddig történt a művész megismertetése érdekében. Remélhetőleg állandó keretet szolgáltat majd a Végh-kultusznak az idén induló, nevét viselő vonósnégyes-verseny, amelyen minden magyar együttesnek szellemi kötelessége részt venni. Ahogy nem volt helyes, hogy eddig nem tudtunk Végh Sándorról, az sem elegendő önmagában, ha büszkék vagyunk a magyar hegedű zsenijére. Akkor lehetünk elégedettek, ha lehetővé tesszük, hogy a művész alkotásait szívesen játsszák a jövendő zenészei, hallgassa a majdani publikum.
Kelemen Hunor volt kulturális és örökségvédelmi miniszter, a RMDSZ elnöke köszöntőbeszédében kifejtette: az idők változnak, a tisztségek, tisztségviselők is, egy dolog azonban nem változik az idők múlásával sem: a szervezet jó ügyekhez való viszonya. Végh Sándort méltatlanul feledtük el és méltatlanul hiányzik a köztudatból. Szőcs Géza kulturális államtitkár kezdeményezésére, a Kolozsvári Magyar Opera közreműködésével Erdélyben, Magyarországon, a Kárpát-medencében – ahol magyar emberek élnek – Végh Sándor száz évvel születése után ismét visszakerül a kulturális köztudatba. Ezt a lendületes kezdetet remélhetőleg olyan rendezvények fogják követni, amelyekből tradíció születik.
A köszöntőbeszédek után Végh által kedvelt zeneszerzők művei csendültek fel: Mozart Figaro házasságának nyitánya, Szabó Csaba Kis erdélyi szvitje, Bartók Béla I. rapszódiája szólóhegedűre és zenekarra, valamint Schubert V. B-dúr szimfóniája – Jankó Zsolt karmester vezényletével és Béres Melinda hegedűművész közreműködésével.
Véghnek a kortárs zeneművészetben betöltött szerepéről Szőcs Géza az Irodalmi Jelen kérdésére elmondta: „Utolsó mohikánja annak a felfogásnak, amelyet a huszadik században megjelenő stílus és az úgynevezett zenei robotok teljesen háttérbe szorítottak. A Végh Sándor művészetére leginkább érvényes jelző az, hogy természetes. Az aranykor romlatlansága szólal meg az ő hegedűjén. Ez ragadott meg, és ezt követően kezdtem el vele foglalkozni. Ennek megkoronázása ez a centenárium, a Kolozsvárott fölállított Végh-szobortól kezdve a Budapesten lezajló Végh Sándor vonósnégyes-versenyeken át a vele foglalkozó monográfiákig és a Magyarországon most először megjelenő lemezsorozatig. Univerzális figura volt, olyan barátokkal, mint Arturo Toscanini vagy Pablo Casals, akikről elmondható, hogy anakronisztikus, ha úgy tetszik, archaikus felfogás követői voltak a zenében. A zenei előadóművészet – és itt elsősorban a hegedűre gondolok  –, a huszadik század olykor nagyon vonzó, nagyon intellektuális kísérletei után valahol ott fogja folytatni, ahol az Végh Sándor halálával félbeszakadt”.
Végh a szakmai közvélemény szerint képes volt megszemélyesíteni a zenét, sokat improvizált, nagyfokú impulzitás, energia, természetesség jellemezte. Gyűlölte a lapos és kivasalt előadásokat, ugyanakkor vallotta: a zenei mű csak akkor születhet meg, ha a közönség részt vesz a produkcióban.  Hogy munkássága egykori szűkebb hazájában kevéssé ismert, azt – sajnos – az is bizonyítja, hogy csak közel kétszázan voltak kíváncsiak a hangversenyre.  A centenáriumi kezdeményezések jóvoltából remélhetőleg az erdélyi közönség is felfigyel e szellemi örökségére.
                                   

Varga Melinda