Utcán szedett minimalizmus?

Berta Ádám Egon nem fáradt című kötetéről nehéz eldönteni, hogy a kísérletező realizmus vagy a dilettantizmus jellemzi-e leginkább. Vincze Ildikó megpróbálta.

Utcán szedett minimalizmus?

Az Egon nem fáradt lendületes, szórakoztató novelláskötet, de nem ahhoz a vonulathoz tartozik, amely széles körben képes lenyűgözni az olvasóközönséget. Sokan valószínűleg fel is háborodnának, esetleg hitetlenkedve forgatnák kezükben a felnagyított távirányítóra emlékeztető könyvet, amelynek rövidke történetei leggyakrabban olyanok, mintha csak a csatornák közt váltogató néző szeme előtt felvillanó jelenetek naiv papírra vetései lennének. Hétköznapi emberek hétköznapi történetei, bevezetés és csattanós végkifejletek nélkül.

Berta Ádámot látszólag nem a nagy témák, és nem a klasszikus irodalmi eljárások izgatják. Nem nagy mesélő vagy szemkápráztató mondatbűvész, nincsenek szépen munkált metaforái vagy kötetet egybetartó motívumai. Az élet banalitásai, közhelyei érdeklik. Egy giroszosfiú randevúja, szomszédját leső házaspár, találka egy plázában, két tini délutánja, effélék. Különlegessé teszi szövegeit, hogy az olvasóban olyan érzést keltenek, bepillantást nyertek a szövegalkotási folyamatokba. Mintha e sztorik újságcikkből, utcán, kávézóban, szomszéd házban el-elkapott beszélgetés-töredékek lennének, amelyek általában arra várnak, hogy továbbírják, kiegészítsék őket. Berta azonban épp csak hozzányúl ezekhez a talált szövegrészletekhez. Amit más jobbára eszközként használ, azt ő pimaszul eredményként mutatja fel.

Legjobban a Világoskék elefántok pirulákon című elbeszélés egy részletén keresztül érthetjük meg módszerét:

„(...) Visszaültek az asztalhoz. Marcel a tablettákra bámult, aztán a távolba veszett a tekintete. A jamaikai hol Marcelt nézte, hol csak bámult maga elé.
  Szóval, ha belátnád, mondta, hogy nem akarom, hogy olyasmit csinálj, amit nem akarsz. De végigcsinálom, ha neked se mindegy.
  Mert, neked mindegy? Ettől fogunk rendbe jönni egymással.
  Tudod, hogy nekem se mindegy. De nem akarok senki mást. Csak téged akarlak. Tök egyszerű az egész.
  Tudod, hogy tök egyszerű az egész.
  Értem, miért mondod ezt, de történetesen tudom, milyen egyszerű.
  Megtennél nekem valamit?
  Bármit megteszek neked.
  Légyszi-légyszi- légyszi- légyszi- légyszi- légyszi- légyszi ne beszélgessünk.”

Azáltal, hogy a narrátori szólam csupán a megalkotott teret (egy állomás restije) és a karakterek elnagyolt körvonalait (Marcel és egy jamaikai) határozza meg, a se eleje, se vége dialógusrészletből kiindulva magának az olvasónak kell megteremtenie a történetet. Tetszetős elméleti elképzelés, még ha nem is a fenti idézet radikalizmusával működteti a szerző a kötet egészében.

Néhány elbeszéléstől eltekintve – például a hagyományos formákat követő Adrián az Adrián – inkább csak a töredékes forma, az alakulásban levés imitációja, a talált szövegrész kendőzetlen felhasználása mentén szerveződnek a novellák. Izgalmasak a kevés eszközzel dolgozó, köznapi beszédet követő nyelvi és elbeszélői megoldások, amelyek, ha nem minden esetben sikerülnek is túl jól, legalábbis mindig hitelesek és jól illeszkednek a témához.

Átlagos kispolgári család mindennapjaiból ragad ki egy részletet a minimalista stílusra törekvő, Sára kórházba kerül című elbeszélés, amely a kötet egyik legjobb darabjaként remekül hordozza a szerzőre általában jellemző, fanyar humorral megfogalmazott társadalomkritika kimondásának igényét:

„(...) – Halló tessék! – mondta Sára. 2017-ben, hosszú bentlakásos terápia után szólalt meg legközelebb, és végül 2019-ben hagyhatta el a kórházat. Gusztávban egy darabig még nőtt az ingerültség, hogy miért nyüszít a felesége ahelyett, hogy szép csendben telefonálna, aztán észrevette, hogy Sára epilepsziás görcsben ráng a kagylóval a kezében, félig a kanapé alatt.
Halló – mondta, miután kicsavarta neje kezéből a kagylót, de senki ne szólt bele. Lenyomta a villát, és mentőt hívott.  (…) Nagyon jól aludt, először nem is értette, miről van szó (…) Kényelmesen feküdt az ágyban. Lehalkította a rádiót és a távkapcsolóért nyúlt.”

Berta Ádám talán az írás legingoványosabb talaját választotta, amikor ezt az irodalmi stíluselemeket a lehető legkevesebbre redukáló, személytelen, főként elbeszélői technikákkal kísérletező megszólalásformát határozta meg magának. Olykor sajnos el is veszti egyensúlyát rajta, és nem mindig képes meggyőzni arról, hogy elbeszélése kísérletező jelleggel, szántszándékkal közelít a naiv, dilettáns irodalomhoz. Egy-két novelláját (például az iskolás írógyakorlatra emlékeztető, más szerzőktől beemelt szövegrészekkel játszó Barit) tényleg nyersnek, kiforratlannak tarthatjuk, amelyeken nem segít az amúgy szépen kinyilatkoztatott ideológia sem. „Félkész, elszállt, de rugalmasan nyitott” – hangzik el a narrátori vélemény egy, a fikció részét képező könyvről, amely mintha csak a szerző, Berta Ádám önkritikát gyakorló reflexiója lenne saját kötetére. Irodalmi törekvései rokonszenvesek, megoldásai olykor bravúrosak, így lesz élvezetes, gördülékeny, de az olvasóközönséget megosztó kötet az Egon nem fáradt.

A szöveget Szuharevszki Mihály festményeivel illusztráltuk.

Berta Ádám: Egon nem fáradt. Kalligram, 2012.

Vincze Ildikó