Mivé lett a szociográfia?
HELYSZÍNI
A Litera estjén egy valaha nagy hírű műfaj radikális átalakulását vizsgálták a meghívott vendégek: Bódis Kriszta, Szűcs Teri, Tódor János és Závada Pál. Az írókat Munk Veronika, az Index újságírója kérdezte.
Mivé lett a szociográfia?
Az „Egy világnézeti klub” című sorozat aktuális estjére meghívott vendégek így vagy úgy, de valamennyien szoros kapcsolatban vannak vagy voltak egykor a szociografikus műfajokkal, így az est alapkérdéséhez – azaz, hogy létezik-e ma szociográfia, s ha igen, mennyiben más a klasszikus hagyományhoz képest – mindenki saját életéből és tapasztalataiból merítve tudott hozzászólni.
A hagyományos szociográfia létét leginkább Szűcs Teri hiányolta, aki több társadalomtudományi munka szerzője és mediátori programok résztvevője. Meglátása szerint óriási hiány a műfaj, különösen a társadalmi felelősségvállalás ébrentartása miatt. Tódor János író, aki maga is gazdasági oknyomozó újságírásból él, radikálisabban nyúlt a témához (s általában a radikalizmust képviselte az esten). Szerinte ugyanis sajátosan magyar „fejlesztésű” műfajról beszélhetünk, külföldön sehol nem lehet találkozni vele. Tódor szerint ma változatlanul működik a szociográfia, csak más jellegű, mint a hőskorszaknak tekinthető 30-as, 60-as években, valamint ’89 körül, illetve a műfaj fénykorában, a Berkovits György fémjelezte Mozgó Világ idején. Ma inkább afféle tényirodalomról beszélhetünk a riport, az investigation újságírás és a tárcanovella közötti, elmosódó határterületen.
Bódis Kriszta író és dokumentumfilmes rendező, aki a Hétes-telepen él, alkot, dolgozik együtt évek óta a legnagyobb nyomorban élő romákkal, egy harmadik nézőpontot képviselt: a problémát tartósan „belülről” megélő szemlélőként egyedül az esten. Nézete szerint ideje lenne végre a szociográfiák tárgyait megszólaló alanyokká tenni: a valóság érintett szeleteiről azoknak kellene beszélniük, akik benne vannak. A feladatunk az lenne, hogy tapasztalati szakértőként kapcsoljuk be őket a diskurzusba – mondta Bódis, aki a beszélgetés során többször élesen ellenezte azt az attitűdöt, amely „bemutatja”, „tanulmányozza”, fényképezi stb. a szociográfia tárgyainak tekintett embereket.
„Melegen üdvözlöm, ahogy Bódis Kriszta újradefiniálja a szociográfiát” – fogalmazott Závada Pál, aki szerint ma már lehetetlen a 30-as évek műfaját űzni. Akkor ugyanis a tudósítás, a híradás volt a cél, arról, hogy „mi van a végeken”, amit az emberek nem tudtak. Ezt a műfajt természetesen az írók művelték a legmagasabb szinten, így lett Illyés a Puszták népével a legkiemelkedőbb. Ma már mindent azonnal akarunk tudni, nincs idő évekig készülő könyvekre várni. Ami nem kerül fel rögtön az internetre, az szinte nincs is. Závada szerint a másik lényegi kérdés a hitelességé: amiben nem vagyunk benne, arról nem tudunk hitelesen szólni. „Én mindig a történeti szociográfiát műveltem, mert a jelenkoriban nem voltam benne” – összegezte nézőpontját az első kérdéskör végén Závada.
Munk Veronika pozitív példákat firtató kérdésére Szűcs Teri Ritoók Nóra műveit említette, mert úgy ír, hogy „minden mondatából süt a személyes átélés”. Tódor János Truman Capote-t nevezte meg, s inverz példával magyarázta meg, miért tartja a Hidegvérrel szerzőjét az etalonnak. Amikor az újságíró egyfajta „besurranóként” jelenik meg egy közösség életében – s ezt szakmai körökben „hiénázásnak”, vagy még durvábban „cigányszafarinak” nevezik –, amikor nem vegyül el, nem él együtt bizonyos ideig alanyaival, akkor nem lehet hiteles. Csakhogy az igazi szociográfia / oknyomozó újságírás épp ezért rendkívül idő- és energiaigényes, nem is térül meg, csak megszállottságból lehet csinálni. „Gyakorlatilag fel kell hozzá adni a civil egzisztenciát” – fogalmazott Tódor, hozzátéve, hogy természetesen megérti a napilapos kollégákat is, akiknek határidőre, gyorsan kell szállítaniuk az anyagokat, nincs is lehetőségük elmélyedni egy-egy problémakörben. Ennek mintegy továbbgondolása volt Závada Pál észrevétele, aki a fedezethiányra hívta fel a figyelmet: pályázatok kellenének, finanszírozott projektek, amelyek a legméltóbb alkotókat támogatják. Pozitív példaként ő is a régi Mozgót emelte ki.
Bódis Kriszta ezzel ellentétben egyáltalán nem volt sem pályázat-, sem projektpárti: az ő általa képviselt iránynak ugyanis ellentmond az a magatartás, amikor például egy filmes csoport megjelenik, forgat egyet, majd bemutatják valami fesztiválon, és le van tudva a projekt. „Amit én akarok a könyveimmel, filmjeimmel elérni, az a ráébresztés, hogy egy világban élünk, hogy felelősek vagyunk egymásért”, mondta Bódis, aki Csalog Zsolt nevét említette elsőként a szívesen olvasott szerzők között.
A „zárókörben” Munk Veronika arra volt kíváncsi: ki hogyan folytatná a jelent? Alapvetően minden meghívott azt folytatná, amit elkezdett, de az ellentétes nézetek mégiscsak ennek a kérdésnek a mentén bontakoztak ki igazán. Mert míg a hétesi munkát paradigmának tekintő Bódis Kriszta csak az ehhez hasonló együtt-alkotás mentén tudja elképzelni a szociográfiát, azaz nála az alkotás – a közös munka eredményeként – maguknak a romáknak a műveit jelenti, addig Závada Pál őszintétlennek érezné, ha nem a készülő regénye befejezését helyezné most előtérbe, hanem belevetné magát valamely égető társadalmi probléma megoldásába. Tódor János hangsúlyozottan radikalizálná a kisebbségeket, hogy képesek legyenek az önképviseletre a többségi attrocitások ellenében (erre több aktuális közéleti problémát is felhozott az est során), Szűcs Teri pedig a művészet és a társadalmi szolidaritás kapcsolatát javítaná.
Ez utóbbi kérdés, vagyis a szolidaritás hiánya (amely a kutatónő meglátása szerint a harmincas években még messze nem öltött ilyen méreteket) csak a vita végén került előtérbe, és arra is Szűcs Teri hívta fel a figyelmet, hogy bár az est mindvégig elsősorban a romaproblémára fókuszált, ne feledjük el, a mélyszegénység Magyarországon nem csak a cigány társadalmat érinti. A beszélgetés innen olyan konkrét, ellentmondásos gyakorlatok felé terelődött, mint az adománygyűjtés vagy a felülről működtetett integráció kétes értéke, és a közönségkérdésekre adott válaszokkal kiegészülve világossá lett: a szociográfia mára tökéletesen megváltozott műfaja csupán egyetlen szála egy nehezen (vagy sehogy sem) megoldható társadalmi problémaszövevénynek.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
