„Mit tudnék én regényélményként megírni?”

HELYSZÍNI

A FISZ és a Púder Bárszínház közös, Prózarázás nevű programsorozatának ötödik „csendesülésén” Darvasi Ferenc volt a meghívott, akivel a rendezvény immár állandó moderátorának számító Falvai Mátyás beszélgetett.

„Mit tudnék én

regényélményként megírni?”

Az est aktualitását a Palatinus Kiadó gondozásában az idei Könyvfesztiválon megjelenő, Elválik című novelláskötet adta, jóllehet, a találkozó során számos más, általánosabb probléma és hasznos kérdés merült föl a csekély számú, ám annál figyelmesebb hallgatóság körében.

Rögtön az est elején szóba került Darvasi Ferencnek a Bárka folyóirathoz való kötődése, szerkesztői munkássága. Falvai Mátyás ennek kapcsán a „bárkás” jelenségről tett említést: mintha észlelhető volna egyfajta erőtér, amelybe a lap úgy tudta bevonni jeles szerzőit, hogy azok a csoportosulás (hangsúlyozottan nem zárványszerű) benyomását keltik. (Elhangzott többek között Grecsó Krisztián, Kiss Ottó és Szabó Tibor Benjámin neve.) Darvasi elfogadta a fölvetést, ugyanakkor jelezte, hogy egymás között, a szerkesztőségben ők ezt a „rokonságot” nem annyira érzékelik. Viszont a prózavilág kialakításában tényleg meghatározó lehet a hely „szellemisége”: a Békés megyében tapasztalható általános létbizonytalanság, a szegénység, a nyomor, a kilátástalanság. Darvasi a beszélgetésnek ezen a pontján olyan, számára alapélményt nyújtó szerzőkre tért ki, mint Tar Sándor (a későbbiekben A mi utcánkat a magyar irodalom talán legnagyobb novellateljesítményeként aposztrofálva), Mándy Iván vagy  Krasznahorkai László (Békés megyéhez való kötődését szintén megemlítve), akik az évek során megkerülhetetlenné „nyilváníttattak”.

Falvai rákérdezett, hogy mennyire egyeztethető össze Darvasi szépírói tevékenysége kritikusi működésével. Darvasi szerint a feszültség érezhető, sőt, abban sem biztos, hogy fel lehet oldani, mindenesetre jelenleg inkább a prózaírás foglalkoztatja.

Aztán a volt és jelenlegi munkahelyeiről esett szó. Darvasi nosztalgiával elevenítette föl az Országos Széchenyi Könyvtárat, ahol remek és értelmes emberekkel ismerkedhetett össze, de egy idő után váltania kellett a monotónia miatt. Mostani, szerkesztői állása is gyakran fárasztó, ezért néha szüksége van a kimozdulásra, hogy a napi penzumot megszakítva feltöltődjék energiával.

„Ebben találtam meg magamat, kiragadni egy részletet az életből” – válaszolta az író Falvai felvetésére, miszerint van-e eltérés a regényes és novellisztikus gondolkodásmód közt. Ő az utóbbi mellett tette le a voksát. Hogy csak egyelőre, vagy véglegesen? Alkotóként Darvasi magát a nagy koncepcióra még alkalmatlannak, éretlennek tartja: „Mit tudnék én regényélményként megírni? Van a foci és a vonat.”

A vonat kapcsán szóba kerül a kötet borítója, a Darvasi Andrea – a szerző testvére – által rögzített, a sínek összefutását és elválását megjelenítő, diszkrét téli táj. A szerző a gyermekkorról, a vidékről, a kisvárosról, a panelházakról, a nyitott ablakokról, a szerelvényeket fürkésző tekintetekről mesélt. Ilyenkor még a focit is megszakították. Ez a környezet inspirálhatta, hogy prózájában a társadalom perifériáján élők sorsáról szóljon. Persze, tette hozzá, ehhez nem szükséges vidéken eltölteni az életet, hiszen ott van például Mándy, aki tősgyökeres pestiként képviseli ezt az érzékenységet.

A beszélgetés ezután ismét a hagyománykeresésre terelődött. Elhangzott, hogy a középgenerációnak Ottlik lehet a kiindulási pont, de akkor a következő generációnak ki lesz az emblematikus szerzője, műve? „Esetleg a Sátántangó, nekünk, békésieknek biztosan” – jött a válasz, mire Falvai beismerte, hogy ő ezt a regényt még nem olvasta.

A magyarországi íróiskolákról Darvasi úgy vélte: az írni tudást, a színészet analógiájára, nem lehet igazából eltanulni, legföljebb csiszolgatni, javítgatni a felszínen. Majd felolvasta kötete címadó novelláját. „Nem az alakjára figyeltem fel, esküszöm, hanem, hogy milyen intelligens. (…) Valahogy én is a legjobb arcomat mutattam.” – ez a magyarázkodó hangnem uralja a szöveget, amely szerelmi történetet mesél el egy évek óta nem látott barátnak, ahol a másik fél meg sem tud szólalni. Végezetül Falvai feltette már-már kötelező kérdését, hogy mitől jó egy prózai szöveg, vagy mitől „tutira” nem az.

„A próza szuperjó, ha tehetem, ezt olvasom, vagy drámát, vagy lírát, mindamellett erős karakterekre és atmoszférára van szükség, rátalálva arra az elbeszélői pozícióra, amely a személyesség hangján mond valamit a valóságról – válaszolta Darvasi, és ezzel lezárult a Prózarázás ötödik felvonása.

Tinkó Máté

Fotók: Szabó Tibor Banjámin