„Hisztis alkat vagyok” – Szigethy Gábor a Hadikban

HELYSZÍNI

Szigethy Gábort nem kell sokáig nyaggatni, hogy mesélni kezdjen: a színháztörténész-rendező-íróból csak úgy dőlnek a történetek. Idén ő a POSZT-ra kerülő darabok egyik válogatója, és mint a Kortárs estjén megvallotta, nem vállalna semmilyen színház élén igazgatói posztot.

„Hisztis alkat vagyok”

– Szigethy Gábor a Hadikban

Thimár Attila nem csak mint irodalmár beszélgetett kollégájával a Hadik Kávéházban, hanem mint egykori ELTÉ-s tanítvány is, így bőven volt apropója a múlt részletesebb felidézésének.

Az estet szervező Kortárs folyóirat jelenleg is rendszeresen közli Szigethy Gábor „Végenincs történetek” című sorozatát, de ennek elődjeként, illetve néha párhuzamosan megjelentek az író „Kortársalgó” és „Főhajtás” cím alá rendezett cikkei is. „Nagyon jó, ha az embernek van egy olyan otthona, mint nekem a Kortárs, ahol tizenkét éve öncenzúra nélkül kiírhatom a dühömet” – mondta Szigethy, utalva saját temperamentumára és politikai vonatkozású írásai heves hangjára, melyet mintegy ellensúlyoz a „Főhajtás” „teremtő emberekre” emlékező, értékőrző cikkeivel.

„Hisztis alkat vagyok, jár a pofám” – jellemezte szókimondó, kompromisszumokat nem ismerő természetét Szigethy, aki – nyilván nem véletlenül – igen jó előadó is, és ezt, ha Thimár Attila nem is hívta volna fel rá a figyelmet, személyesen is megtapasztalhatta a hallgatóság. A kritikus szavakkal egyébként hajdani politikai tevékenységével kapcsolatban illette magát Szigethy, aki, mint mesélte, egyszerűen belesodródott a közéletbe a rendszerváltáskor, mint a legtöbb értelmiségi, és lett az MDF elnökségi szóvivője. De részben csalódva, részben alkalmatlannak találva magát a feladatra, ’91-ben „kiszállt”, bár többen is győzködték (így Horváth Balázs, az akkor belügyminiszter), hogy vállaljon miniszteri tisztséget.

„Most nem érzem, hogy napi szinten politizálni kellene” – mondta Szigethy, aki ugyan kötelezőnek tartja, hogy az értelmiségnek legyen véleménye, de úgy látja, manapság nem az utcára vonulás ideje van. A hajdani szakítás hátterében a kiábrándulás mellett azonban szerepet játszottak a színháztörténész egyéb feladatai is: ’89-ben nyitotta meg feleségével, Gábor Júliával a Ruttkai Éva-emlékszobát, amelyet mint magánmúzeumot működtetnek. (Gábor Júlia Gábor Miklós és Ruttkai Éva lánya.) Erről már sokkal lelkesebben és szenvedélyesebben beszélt, mint a politikáról: elmesélte többek között azt a történetet, amikor a hajdan nyaralóként funkcionáló Ruttkai-házban egy festménynek köszönhetően felfedezték, hogy az egyszerűbb berendezéshez egyáltalán nem illő ezüst gyertyatartó ugyanaz, mint amelyet a színésznő használt egyik szerepében, és különösen kötődött hozzá.

„A 60-as, 70-es évek színjátszása markánsan más, mint a mai színház” – felelte Szigethy Thimár Attila különbségekre vonatkozó kérdésére. A színháztörténész Ibsen Nóráját hozta fel példának, összehasonlítva egy ötvenes évekbeli, Tolnay Klári–Tímár József-féle előadást a Vígszínház mai produkciójával, Eszenyi Enikővel és Gálffi Lászlóval a főszerepekben. Szigethy számára nem kétséges, hogy a hatvan évvel ezelőtti rendezés hordozza a színház hiteles üzenetét, amely valódi konfliktust, valódi drámát jelent. „Ma a színészek jobbára »világítási felületek«, a látványosságon van a hangsúly, és rendezői koncepciók világát éljük, ahol a rendezőnek meg kell magyarázni egy darab üzenetét” – fogalmazta meg kritikáját Szigethy, aki egyébként a Ruttkai-, a Latinovits- és a Dajka-hagyaték gondozója, és számos színházi tárgyú könyvet is írt.

„Ezek alapján egy darab sem szerepel majd a POSZT-on” – humorizált Thimár Attila, hiszen idén Szigethy Gábor a pécsi fesztiválon bemutatandó darabok egyik válogató szakembere. Ám annak illusztrálására, hogy a művészeti értéket tartja az abszolút mércének, Szigethy – konkrét név említése nélkül – elmondta, hogy noha nemrég a Nemzeti Színházban felháborodva hagyta ott előadás közben egy rendező darabját, az egyetlen előadás, amelyet eddig a POSZT-ra beválogatott, épp ennek a művésznek egy másik rendezése.