Deák Csillag: Legyünk fuzionisták! – Kölüs Lajos: Fuzionista koktélok?
KIÁLLÍTÁS
"Ázbej Kristóf kiállításának címére hagyatkozva azt várnám, hogy a nagy hősök (Hector, Herkules, Oroszlánszívű Richárd, Superman) portréival fogok találkozni. Nem csalatkozom, bár a képek alatt nincs név, nincs cím, mégis az az érzésem, hogy jelen vannak."
Deák Csillag
Legyünk fuzionisták!
Ázbej Kristóf kiállításának – Az ezerarcú hős fuzionista portréi – már a címe is kérdéseket vet fel. Fuzionista képek? Fuzionista, latin szó, jelentése ‘az egyesülés híve, egyesülő, az egyesülésben részt vevő’. Hogy mit takarhat ez esetben a kifejezés, a meghívóból kiolvasható. A digitális festészet már része a kortárs képzőművészetnek, ilyen eljárással készült portrékat fogunk látni.
A Tat Galériában tájékoztató anyagot kapunk a művészről és kiállított alkotásairól. A Budapesten született, sokoldalú képző- és projekttervező művész Párizsban és Budapesten dolgozik. Számítógépen létrehozott portréiból vászonra vagy speciális művészpapírra, zárt sorozatú, egyedi számozású, kiadói tanúsítvánnyal ellátott giclée művésznyomatokat készít. Alkotásai kizárólag festészettörténeti idézetekből épülnek fel, azaz az egyetemes művészettörténet ismert és kevésbé ismert, múltbéli és kortárs alkotóinak műveit, motívumait, figuráit használja fel. A digitális technikával egy alapvetően új formanyelv alapjait teremtette meg. Az alkotó a filmszakma felől érkezett, látásmódja, nyelvezete a montázstechnika alapjaiból táplálkozik. E szintézisre épülő képzőművészeti irányzatnak adta a fuzionizmus nevet, a fúziós dzsessz és a fúziós konyha után. 2011-ben The Winning Strategy (A győzelmi stratégia) címmel, angol nyelven megfogalmazta a Fuzionista Kiáltvány első változatát, megalapítva e nemzetközi művészeti irányzatot. A kiállítás látogatói magukhoz vehetik a Kiáltvány nyomtatott példányát.
Az elmúlt két évben több száz portrét készített modern digitális eljárásokkal. “Akár az utóbbi évtizedek zenéiben a DJ, aki szintén kész anyagmintákkal dolgozik, én a műveimben az egyetemes művészettörténet ismert és kevésbé ismert alkotóinak műveit, motívumait, figuráit, ecsetvonásait, vonalait, színeit, fényeit és árnyait használom fel, ezek végtelen rétegeit vegyítem, ötvözöm, ezekből építek szerves egészeket. Ezekből jön létre egy teljesen új valóság, absztrakció, formai világ” – mondja el a művész az általa teremtett új formanyelv lényegét. Nagyszerű művészeti kísérlet, egyben kaland az, amelynek eredményeit látjuk.
A falakról egyforma keretekből arcok néznek rám. Messziről még nem látom a Photoshop nyomát, a portrék inkább festményeknek hatnak. A Photoshop ma már életünk része, a nem művészeké is. Naponta látjuk a manipulált képeket, egyformára vasalt, kifejezéstelenre radírozott sztárok és celebek arcát az újságstandokon, óriásplakátokon. Amit a plasztikai sebész még nem tudott teljesen elrontani, azt a digitális technika győzelemre viszi, megszüntetve a legapróbb mimikai ráncocskát, egyedi arcszínt, kiölve az egyéniséget. De most jó kezekbe került a modern technika, nem elvesz, hanem hozzátesz, és nem is keveset, a kiválasztott portrékhoz. Nem lesznek jellegtelenek, vagy egy kaptafára húzottak a képek. Régen csak egymásra fényképezéssel lehetett elérni hasonló hatást, az új eljárással azonban a lehetőségek, kombinációk határtalanok, és mégis minden alkotáson ott van az eredeti kép sértetlensége. A digitálisan ráfestett újabb rétegek nem rejtenek el semmit, transzparensek, csak kiemelnek, kihangsúlyoznak. Eljátszanak gondolatokkal, emlékekkel, visszahívják azokat a múltból, talán egy kicsit a jövőt is előrevetítve. Életre kelnek az arcok, az új vonalak finoman épülnek az egészbe, ami sokkal több, komplexebb, mint a részek összessége. Nincs előzmény nélküli portré, magában hordozza, ha titkon is, egész életét, ezt próbálja a művész megjeleníteni, érzékenyen, érzékien. Megtanít olvasni az arcokból, új ábécéskönyvet kínál nekünk. Nem a pillanatot örökíti meg, mint a fényképek, ezért nem is keressük a konkrét személyt, a nevet a kép mögött, a történetét próbáljuk megfejteni, megérteni. És minél több ilyen portrét látunk, minél több ilyen alkotást készít a művész, annál inkább látjuk az összefüggéseket, fuzionálunk magunk is, gazdagodunk általa. Reméljük, hogy a művész sem áll meg sem ezer, sem tízezer festménynél. A végtelen variáció adja ki a vágyott, de nem megvalósítható tökéletes egészet. Mégis fuzionáljunk. Érdemes.
Kölüs Lajos
Fuzionista koktélok?
Ázbej Kristóf kiállításának címére hagyatkozva azt várnám, hogy a nagy hősök (Hector, Herkules, Oroszlánszívű Richárd, Superman) portréival fogok találkozni. Nem csalatkozom, bár a képek alatt nincs név, nincs cím, mégis az az érzésem, hogy jelen vannak.
A kortalanság portréit látom. Árnyékok és színek mázolódnak el, rá- és felismerhetően. Régen a király festményen keresztül ismerte meg leendő kedvesét. Ázbej nem készült arra, hogy valaki a portréi alapján választ arát, vagy vőlegényt. Szellemesednek a képek, eltorzulnak, akár régen a tetőantennával fogott tv-műsorok, megkettőződtek az alakok, árnyalakok jöttek létre, léptek a nézőterünkbe. Itt nem dühödünk fel, csak elcsodálkozunk, hogy a képalkotás új technikái milyen élesen hozzák be egy-egy személy vonását, egyediségét. Egyúttal valami időtlenség lebegi át a képeket, vissza az ókorba, távol és ezzel hozza közelebb hozzánk a megfestett alanyt, legyen akár nő, vagy férfi.
Kutakodunk, ki is lehet a képen. Egy idő után már nem fontos, kinek a portréját látjuk. Ázbej művére koncentrálunk, amit elénk tár, amit felfedez velünk, a mi szemünkkel. Nincsenek szimmetriák, csak jól felismerhető alakzatok, arcok. Bohócokat látnánk, akik örömmel járják a kórházakat és felvidítják a betegeket? Melyik portréra nevetnénk rá? A pöttyös ingű, enyhén szálkásodó hajú férfira? Most szabadult, vagy most írta meg Beethoven helyett a tizedik szimfóniát? Megbocsátón és egyszerre megrovóan néz ránk, mint akik nem értjük a portréban lakozó szellemet. A vágyódást arra, hogy valaki rá is figyeljen. A méltóság özvegye, ajkának pirosságával is jelzi, nem halott személyt látunk, aki bár gyászol valamit vagy valakit, veszteségében is úgy néz a világba, hogy látszik, arcának megmutatásával, milyen értékek lakoznak benne. Szigorú és zárt, önmagába mélyedt tekintetet látunk, karcosan, mert a belső szomorúság nem adható ki, nem lehet úrrá a testen és a lelken. A tárgyiasság oldódik, az ismeretlen felé tolódik.
Sok a nyakatlanság, nincs karcsú és vékony nyak, többnyire mindjárt a vállon ül meg az áll, az arc. Tagbaszakadtság van, néhol a megfáradtság látszik, a holnaptól való félelem. Ami feltűnő, hogy a tekintetek jobbára felénk, a néző felé irányulnak, mintha keresnék a mi tekintetünket, ahogy mi is igyekszünk a portrék szemébe nézni, vagy nyomon követni pillantásukat. Ázbej nem egy portréban keresi a választ, hanem ismételten, újra és újra, sok-sok portréban, a klasszicitást, a “szépségideált” hozva be alkotásaiba. A vonások szabadok és szabálytalanok. Valami ismeretlen rendezői elv összetartja őket, bár látunk tésztaképű arcokat, azok nem esnek szét darabokra, éppen megformálásuk okán.
Az egész embert látjuk, az ember egésze állapotában, érdekeinek szövevényében, láthatatlanságában is láthatóan. Nem egy karakter uralkodik a képen, hanem az egész arc, jellemző arcvonás. Groteszkjében is harmóniát sugall a zöld szem és sárgás haj. Hableány, vagy szirén? Ártatlanság és bűnre csábítás? Ez is, az is. Antikvitás, modern eszközökkel. Olyan nyomat, amely agyunkba ivódik. Nincs paradicsom, de van istenség, és talán akaratunk is, hogy jóságosak legyünk, ha nem is másokkal, legalább önmagunkkal. Ázbej portréi is tiszták és odaadóak, a hőst hőstelenítik, közben nem engedik el tekintetünket. Képmás és látszat, szofisták leszünk. Apokrif képekkel.
