Az elemzés körét az emberre szűkítve, megfigyelhető, hogy miközben gyakran fel szokás tenni a „mi végre van az ember”, „mi az emberi lét értelme” és hasonló kérdéseket, igen ritkán fogalmazódik meg a „milyen jogon létezik az ember” kérdés. Itt ugyanazt tapasztaljuk, mint amit minden létezővel kapcsolatban megállapíthattunk: a létezés joga a létezés visszavezethetetlenségéből, levezethetetlenségéből ered.

Szőcs Géza

ÖN HOGY KERÜLT IDE?

GONDOLATKÍSÉRLET a létjogról és a Zöld Városok Világszövetségéről

 (I. Köszöntő előadás az első világjogi konferencián)
– 2012. április 12-én, a budapesti Francia Kulturális Intézetben, majd a Föld Napja alkalmából tartott szakmai tanácskozáson –

(Mottó, 18 éven felülieknek, a konferencián nem hangzott el. Élt az 1980-as években Nagyváradon egy család, a K. család. A mama a két háború között született Kanadában, de kétéves korában szülei hazahozták Erdélybe. Életében ki sem mozdult onnan, ott született meg két fia is. L., a nagyobbik egyszer csak azt kérdezte az anyjától: Mama, vajon nem vagy te kanadai állampolgár? S ha igen, teutánad mi magunk is nem vagyunk-e kanadaiak? Mert ha így volna, bármikor szabadon távozhatnánk innen Kanadába.
     Történt ez azokban a legsötétebb években, amikor a légy se repülhetett ki az országból, s maga egy ilyen gondolat is felért egy hazaárulással.
     A., a kisebbik fiú képtelen abszurdnak nevezte a felvetést, és arra kérte a bátyját, hogy többet szóba se hozza neki ezt az őrületet. A báty azonban felkereste kérdésével a kanadai követséget is, ahol a derék diplomaták kis híján padlót fogtak a helyzetleírás hallatán. Elzavarták a fiút, de azért megírták az esetet feletteseiknek Kanadába.
     Teltek-múltak az esztendők, azok a sötét nyolcvanas évek, melyekről megszépítő volna még az a képzavar is, hogy ólomszárnyakon vánszorogtak. Közben szép csendesen elhunyt a mama is, ami ugyancsak nem használt az ügyintézés tempójának. Ám néhány év múlva mégiscsak megjött a kanadai hatóságok állásfoglalása: A két fiú kanadai, tessék nekik kiállítani a kanadai útlevelet. Így került sor a bukaresti követségen a Románia történetében egyedülállónak számító esetre: a két fiú –azaz csak a nagyobbik, hiszen öccse rég kiházasodott Budapestre – román személyi igazolvánnyal lépett be a követségre, de kanadai útlevéllel lépett ki onnan. Vadonatúj, szűz, érintetlen útlevéllel, amely nem látott még sem vízumot, sem pecsétet, sem vámost. Nem is csoda, hogy a román határőröket a szakmai rosszullét kerülgette, mikor a K. fiú kilépésre jelentkezett, felmutatva  teljesen üres útlevelét.
     Az hamar, nyolc-tíz óra alatt tisztázódott, hogy az útlevél nem hamis és tulajdonosa nem bűnöző. Ám a határőrség csak nem tágított. Csak az utazhat ki, aki bejött az országba – erősködtek. Ebben az útlevélben pedig nincs belépő pecsét, a vízumról nem is beszélve. Milyen jogon tartózkodott itt? L. csak mosolygott. Jöttem, ahogy jöttem. – Netán tiltott határátlépéssel? Esetleg beszökött az országba? (Romániába!) L. a fejét ingatta. De amikor századszorra üvöltöttek rá, hogy mondja meg, hogyan jött be az országba, elfogyott a türelme és visszaugatott. Am intrat prin pizda mamei mele. Az anyám picsáján keresztül jöttem ide.)

MILYEN JOGON LÉTEZÜNK?

Ha a létezéshez való jog bölcseleti alapjait keressük, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy a léthez való jog elsősorban magára a létezés tényére támaszkodik, mint jogforrásra. Még annak sincs különösebb jelentősége, hogy magához a létezéshez milyen lételméleti, milyen szakrális, milyen teológiai, milyen természettudományos magyarázatot fűzünk.
Az elemzés körét az emberre szűkítve, megfigyelhető, hogy miközben gyakran fel szokás tenni a „mi végre van az ember”, „mi az emberi lét értelme” és hasonló kérdéseket, igen ritkán fogalmazódik meg a „milyen jogon létezik az ember” kérdés. Itt ugyanazt tapasztaljuk, mint amit minden létezővel kapcsolatban megállapíthattunk: a létezés joga a létezés visszavezethetetlenségéből, levezethetetlenségéből ered. Akár teremtett lény az ember, némelyik világmagyarázat szerint, akár az evolúciónak (illetve önerejének) köszönheti felemelkedését, konkrét létének – fogalmazzunk így: meglétének – jogcíme és létindoka nem más, mint magának a jelenlétének a puszta ténye. Ez a sui generis bizonyítás a „létezem, mert jogom van létezni” feltevésből kiindulva jut el szillogisztikusan addig a következtetésig, hogy ”jogom van létezni, mert létezem”. Ez az önmagából fakadó érvelés sem jogilag, sem logikailag nem kielégítő, főként, ha arra a nem antropomorf felvetésre keressük a választ, hogy van-e joga a létezéshez egy bolygónak.

„MICSODA” VAGY PEDIG „KICSODA” A BOLYGÓ?

Mindenki egyetérteni látszik azzal az állítással, hogy „a bolygó életet hordoz” és azzal a konklúzióval, hogy „…tehát a megóvandó életre való tekintettel a bolygót is kötelességünk megvédeni”, legalábbis , amit képesek vagyunk megvédeni belőle, mondjuk a bioszférát. Bonyolultabb gondolatmenet, ha abból indulunk ki: lehet, hogy maga a bolygó is személyiség, szuverén jogi alany, talán még lelke és tudata is van, mint Lem Solaris című regényében a rejtélyes planétának. Bármelyik gondolatmenetet választjuk, ismét beleütközünk a „(személyiség-e vagy sem, életet hordoz-e vagy sem, ámde:) milyen jogon létezik a bolygó? ” kérdésbe. Akár eljutunk egy meggyőző (vagy akármilyen) válaszig, akár nem, nevezzük nevén azt a cselekményt, amely egy ember életét kioltja, vagy egy sok ember életét hordozó bolygó életét kioltja: ez a bűncselekmény a

GYILKOSSÁG.

A gyilkosság: megfosztani valakit létezéshez való jogának gyakorlásától. Élőlényt, közösséget, tájat, patakot, klímát, bolygót.
Miért vannak gyilkosságok?
Mert a gyilkosok nem ismerik el áldozatuk élethez való jogát – különösen nem, mint felülírhatatlan parancsot.
Talán azért nem, mert nincs elfogadott magyarázat arra, mi a létezés jogforrása. Leginkább még az „ő élete, ő rendelkezik vele”, esetleg a „Jóistenke adta neki, Jóistenke veszi el tőle” meggyőződés és hivatkozás szolgál közkeletű elrettentésül, tulajdonjogi kérdéssé, birtokviszony-problémává alakítva át a létjogi kérdést – kétségkívül erőteljes morális fedezet védőernyője alá helyezve a mások életét. De legyen bármennyire isteni eredetű parancs a Ne ölj! tiltása, a gyilkosok magukban azt kérdezik, és nemcsak az ateisták: már miért ne ölnék. Isten nincs is, vagy ha van, úgysem néz ide. Stb.
Persze kérdés, ha a morális-szakrális tiltóparancs nem bizonyult elégségesnek, egy lételméleti-létjogi megalapozás visszatarthatja-e a gyilkosokat attól, hogy gyilkoljanak. Szerintem egyébként nem – de ez nem ok rá, hogy tovább halogassuk annak a megvizsgálását:
KIÉ ITT A TÉR? (a parkolástól a honfoglalásig)
Milyen megszokott udvariassági gyakorlat: Foglaljanak helyet, kérem! – vagy: Tessék helyet foglalni! És milyen drámai mélységek nyílnak ezek mögött a protokolláris szavak mögött!
Hadd idézzek egy régebbi esszémből: „…itt van például a közterület-foglalás kérdése. Egyszer a Kecskeméti utcai rendőrkapitányság mondhatatlanul nyegle, undok és öntelt főhadnagya tilosban parkolt autómról kijelentette, hogy közterületet foglaltam el vele. „Az autóm én vagyok” – vágtam oda neki [mintegy rávilágítva, hogy ha nekem szabad a járdán tartózkodnom, akkor ugyan miért volna tilos a hozzám tartozó autónak], és nem lepődtem volna meg, ha azt feleli: Ön is közterületet foglal el, és ezért nemcsak az autóját, hanem Önt is megbüntetem.”
Vajon születésünktől kezdve nem „foglalunk”-e közterületet? Vajon születésünk puszta tényével jogot szerzünk-e hogy elfoglaljuk a világ egy bizonyos pontegyüttesét? Hova van jogunk elhelyezni – és hova nincs – a testünket, saját magunkat? A közterület-foglalástól a honfoglalásig számos ontológiai és állambölcseleti kérdésre (kinek van joga államot alapítani és hol? stb.) volna érdemes válaszokat fogalmaznunk, különösen, ha figyelembe veszünk néhány nagyon is fenyegető 21. századi kihívást.
Vajon mikor dolgozzuk ki testünknek, mint a tér saját tulajdonként felfogott ponthalmazának a jogelméletét? Amikor ez megtörtént, akkor majd beszélhetünk arról is, hogy egy olyan autonóm szubjektummal szemben, mint amilyen a Föld, meddig mehetünk el jogsértésben, ennek szankcionálása nélkül?
E gondolatmenet igen messzire visz, és nem áll szándékomban sem minden leágazását végigkövetni, sem azt nem kívánom, hogy egyetértsenek vele. De ha a bolygó haldoklásának s vele az emberiség eltűnésének folyamatán lassítani akarunk valamennyit, megfontolásra ajánlom a következőket, már csak azért is, hogy legalább egy apró szimbolikus sikert felmutathassunk. Az emberiség területfoglalásának, földi honfoglalásának legitim jogi kereteit nyilván valamilyen világjog fogalmazhatná meg a többi élővel való békés egymás mellett éléshez szükséges korlátozások meghatározásával.
A világ jogainak egyetemes nyilatkozatán túl, illetve ezen belül nyilván számos területen sok konkrét alkalmazást el lehet képzelni, ilyen lenne a Zöld Városok Szövetsége is, hogy konkrét példán illusztráljuk a világjogi szemléletváltást, ha már itt vagyunk egy nagyváros kellős közepén.

A ZÖLD VÁROSOK (VILÁG) SZÖVETSÉGÉRŐL

Talán eljött az ideje megalapítani a Zöld Városok Szövetségét. Túlélésünk szempontjából nem megoldás ugyan, de legalább lépésnek mondható – figyelembe véve, hogy a nagyvárosok jelentik a környezetre a legnagyobb megterhelést, hallottam olyan véleményt is, hogy fűvel kellene bevetni a helyüket. Meg olyant is, hogy a városok kívánatos fejlődési irányát a falu jelenti.
Zöld városok (vagy kerületek) lehetnének azok, amelyeknek meghatározott (szerintem: 51) %-a kötelezően zöld felület, kert vagy park. Ezekben kisállat-populációknak is kell létezniük.
E zöld városokban a levegő tisztaságát meghatározott értékek át nem lépése garantálja.
E zöld városokban a zajterhelésnek és a rezgésterhelésnek meghatározott értékek alatt kell maradnia.
A lakossági és az ipari-szolgáltatói-intézményi felhasznált energia mintegy egyharmadának megújuló energiaforrásokból kell származnia.
Szükséges feltétel a lakossági hulladék szelektált formában történő összegyűjtése.
A szennyvizet környezetet nem károsító technológiával kell eltávolítani.
Meggyőződésem, hogy e kérdésekre, s a hasonlóan súlyos és aktuális egyéb kérdésekre tanácskozásunk hozzá fog segíteni ahhoz, hogy értelmes válaszokat tudjunk megfogalmazni. Amire ez a konferencia nem elég, azt még mindig tovább viheti vagy akár meg is oldhatja a folytatás.
Ehhez kívánok jó munkát és sok szerencsét. Isten hozta Önöket körünkben itt Budapesten.

(II. Néhány nappal később, a Construma építőművészeti konferencián)

Tisztelt résztvevők!

Nemrégiben egy úgynevezett világjogi konferencián vettem részt, e nemben az elsőn. Néhány létjogi eszmefuttatást követően – a világjogi szemléletváltás egyik példájaként, illetve egyik első lehetséges apró lépéseként – bátorkodtam megfogalmazni egy javaslatot az ún. Zöld Városok Szövetségének (jobb esetben Világszövetségének) megalapítására. Sem az a konferencia, sem e mai erre a feladatra nyilvánvalóan nem alkalmas – mégis, úgy gondolom, nem árt, ha minél többen megismerkednek egy szerény gondolattal, amely a városok fejlesztésének kívánatos iránya fele vázol fel lehetséges távlatokat. Azért, hogy a nagyvárosokra ne úgy tekintsenek az öntudatosabb környezetvédők, mint a bolygót veszélyeztető valamiféle leprára. Úgy vélem, ha e néhány nagyon egyszerű és szándékoltan egyszerűen megfogalmazott princípiumot a városatyák mindenhol a földön elfogadnák, ez jelentős lépéssel volna egyenértékű az urbánus civilizáció kollapszusának elkerülésének irányába.
És noha tisztában vagyok azzal, hogy a szervezők a kulturális városnegyedek, a kulturális irányú városfejlesztés kérdéseiről szerették volna hallani a véleményemet, engedjék meg, hogy mielőtt egy ilyen értelemben reprezentatív – már többször ismertetett – koncepcióról beszélnék, ismertessem a zöld városok említett szövetségével kapcsolatos elképzelésem.  Bármennyire közel áll szívemhez az Andrássy negyed – hiszen el fogunk jutni oda is –, hadd részletezzek előbb néhány elvet, amelyek a városok, és egyáltalán, az urbánus civilizáció további létezése szempontjából döntőnek bizonyulhatnak.
Igyekeztem a legáltalánosabb elvárás-horizonton belül maradni, anélkül, hogy részletekre kitértem volna. De szívesen beszélek részletekről is, akár az Andrássy negyed összefüggésében is. Itt van például egy olyan téralakítási forma, amely úgyszólván teljesen hiányzik a magyar nagyvárosi építészeti gondolkodásból – és a kisvárosiból is, és egyáltalán, a magyar architekturális tudatból. Aki ellenpéldákat ismer, nagy szolgálatot tenne ezek ismertetésével, mint olyan előzményekével, amelyek saját hagyományt jelentenek.
A térforma, amelyről beszélek, egyébként elsősorban a mediterrán építészet nagy kincse, de megszületése a folyamközi kultúrák idejére tehető, Szemiramisz királynő és elődei idejére. Már ki is találták: a függőkertekről van szó, illetve azokról a zöldtömegekről, amelyek teraszokra, tetőterekre, erkélyekre, megfelelően kialakított homlokzati tömbökre vagy pillérekre helyezhetőek el. (Akár pusztán csak kiakasztható virágládák vagy kosarak formájában is.) Olyan lehetőségnek látom ezt, amely nemcsak egy ház, nemcsak egy utca, nemcsak egy város kinézetét és hangulatát változtathatja meg, hanem a benne lakók érzületét is. Az épületekbe belekomponált vagy épületekre rákomponált kertek, illetve kertrészletek, a futónövények bátrabb használata, az ablakokba kötelezően beletervezett virágok látványa véget vethetnének a por, a szürkeség, a málladozás, a cement, a guanó, a lerakódások, a tömegesség, a krematórium- és kolumbárium-atmoszféra, a sivárbeton és az általuk hordozott lakossági depresszió korszakának a magyar építészetben.
Nem vitás, hogy ennek a szemléletnek a térhódítása – akár régebbi épületek kinézetének átalakítására gondolunk, akár újak tervezésére – pluszköltséget jelentene. E teher azonban elhanyagolható, különösen, ha a pozitív hatásokat mérlegeljük.