HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA

---

ahogy érkeztem úgy megyek haza
lehajtott fejű napraforgó
mindkét szemem kipereg
kiszáradt kút szomjat sem oltó

 

 

 

MADÁRNAK ÁLMODTA MAGÁT

HERVAY GIZELLA VERSEI

 

 

 

 

 

 

A haldokló repülőgép
madárnak álmodta magát...

 

A leckét megtanultam

bármilyen nyelven
fel tudom mondani
a nyomort

ha már senki sem érti
meghalhatok

 

A kékiringó kihallgatása

kihallgatták
a kékiringót

a halántékuk lüktetett

és mosolygott
a tövis

 

A piszkoszöld paradicsomban

az önmagára görnyedt
ember
a fa alatt

aztán
nyolckézláb
egy patak
két oldalán
a kettőjükre hajló
fa alatt

végül
a kiűzetést
kitalálva

bűntelenül
a távolodó
fa alatt

 

Szögesdrótkerítés

egy krumpliágyás
és egy napraforgótábla
között

megperzselt
kukoricalevél

nem merek átlépni
a kerítésen

látom magam
a közös gödörben
Európa mélyén

ahol ott se voltam

 

Zsoltár

én ember vagyok magyar és Európa
hiába szaggatták szét szilánkokra
hiába tiltjátok meg hogy szeressek
siratót kiáltok hogy belereszket
az ég s a föld kettéhasad a tányér
a vasárnapi asztalon - mindenki igazáért
jöttem és addig élek míg szabadon szerethetek
értem jönnek a havasok kékszemű tengerek
szemem helyén szilva szájam helyén szőlő
amíg az igazság otthonunkban felnő
addig tanulunk járni amíg hazaérünk
velünk jár a gyermek aki meghalt értünk
aki nincs de élő mert akarjuk mert gyermek
nélküle nem lehet szeretni a szerelmet
nélküle hazátlan minden vár minden város
árva a falevél a lelkünk is sáros
érte támadunk fel minden hétfőn újra
övé az ég s a föld minden országútja
minden vizespohár a kezében koccan
minden boldog magzat rá gondol ha moccan
kezéből támad a szél szeméből hull az eső
lábnyomában virág világ árvája ő
a dagasztóteknő neki szül kenyeret
szemével szeressen az aki megszeret

 

Űrlap

Felnőttem, ugye. Vagyis írjuk csak át
a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve, és
kevés volt az egy főre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.

 

Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

 

Emberi hangon

Gyermekkoromban nem hittem el,
hogy beszélgetnek az állatok,
s most emberi hangon szól hozzám
a heverő kő, vízparti kagyló, homok,
ha testem kő-, víz-, kagyló-
és homokkorszakára gondolok,
a lélekben leülepedett
pliocén rétegek felett
súlyos léptekkel rohan
szörnyű pikkelyeivel
a brontoszaurusz-rettegés-roham.
Szelíden nézem szívemet
kihaló állataival

 

Nagyanyám

Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek
körülötte,
megszólította a vasaló, a kimosott ruha,
lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen,
vele együtt ő is,
bólogattak a bolygók,
szép volt, szerették a tárgyak,
körülölelte a víz, az ég;
csak akkor volt szomorú,
ha üresen körülzárta a konyha;
az abrosz kockái határolták napjait,
ellenségesen sorakoztak a polcon
az üres lábosok, üvegek;
csöndben elmosogatott,
s a tiszta tányérokkal
loborította fájdalmait.

Két összeborított tányér közé
egész élete belefért.

 

Kérlelhetetlenül

Olyan élesen látom a fölperzselt századokat,
mint haldokló a halála előtti perceket.
Úgy írom minden soromat,
mint utolsó számadást a múltról.
Idegeimben még ott vibrál a rettenet,
szememben haldoklik a múlt; nézzétek:
az emlékek szétrombolják idegeimet,
minden mosolyom egy egész forradalom.
Szégyellem öröklött félelmeimet,
szégyellek minden alázatos mozdulatot,
imát, előítéletet, önámítást,
szégyellem mindazt, amit az embertelenség
két évezrede produkált
az agyakban, gerincvelőkben...
Kemény lettem, mint a gyémánt,
kemény és kérlelhetetlen.

 

A jövő tájain

Én az időt mindig mint egészet érzem,
egyszerre a múltat, megéltet, meg nem éltet;
jelenvaló bennem minden tíz-húsz éves emlék.
Megyek az úton, s mintha gyerekkorom
poros ösvényén mennék,
kinyúl egy kéz, nem enyém:
a régi, ijesztő-sovány kislányé,
kinyúl egy kéz, s én folytatom mozdulatát,
mint egy árnyék.

A jövőt mint jelenvalót,
olyan élesen érzékelem,
szülőföldemre is így találtam benső
térképemen:
a jövőben.
S gyökeret itt eresztek.
Az őszben, kinn mennyi levél reszket,
s micsoda virágok égnek
bennem, bennetek: az időben.

Ének:
Mintha csak látnók egymáson a jövő arcát,
átsüt bőrünkön, akár a fiatalság.

 

Gyalogmadár

vérzik a térkép vonaglanak az eltérített vonatok
vérzik a fényképed a polcon - bealkonyodok
kiterített testek az utcán teherautóban kiskatonák
kaszárnyába viszik kenyerünk - nincs tovább
lecsupaszított kézzel lenyúzott lélekkel kiállok
a keresztútra még egy utolsót kiáltok
meghallod-e még tolat a szerelem vakvágányon
hörög a telefon berekedt tüdőnk térképe vaságyon
koponyánk térképe leltárban számozva iktatva rendben
marad a leltári szám arról hogy hazára leltem
szilvásgombócot főznek az égen - szilvamag
zuhog jégeső - élünk még ez marad
lángol a törölköző bennégnek a varrottas pávák
moshatunk hazai mosóteknő vár ránk
árva a fejőszék fáznak a bethlehemi barmok
fázik a föld a holtaktól indulás kórházba bal-jobb
gyönyörűt akartunk párosan járni hazai hóban
beleőszültünk ősz lett a Hargitán már hó van
árva gyalogmadár szemelget szemetelget
gyalog indulok érted ha olvasod még e verset

 

Gyalogzsoltár

II.
ne támassz fel Uram
ha nem tudsz szeretni
legyen tiéd a tányér
legyen enyém a semmi

egy esernyő egy ország
a halott is beleázik
ne vigy minket Uram
a feltámadásig

XXVI.
nem tudsz tarlón járni
nem is vagy te Isten
József gyaluforgács
csipás reggelidben

tótágast áll a templom
odakozmál a zsoltár
minek káromollak
beleásítoznál

XXVIII.

albérlete sincs annak
aki magának sincsen
idd el Uram a házad
Mária segítsen

három kishazában
kitelepített zsoltár
feltámadunk Uram
mintha nem is volnál

 

Nem tudom, milyen a krokodil szája kitátva...

Nem tudom, milyen a krokodil szája
kitátva.
Az állatkertben csak messziről láttam,
s az állatkertben nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a krokodil szája kitátva,
mint a krokodil szája kitátva.

Nem tudom, hogy milyen a szemed.
Hetente egyszer láttam,
külön erre a célra, hogy lássam
a szemed.
S hetente egyszer nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a szemed,
mint a szemed.

Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen a krokodil szája
kitátva.

 

Isa por és homu párban

ahogy érkeztem úgy megyek haza
lehajtott fejű napraforgó
mindkét szemem kipereg
kiszáradt kút szomjat sem oltó

ami maradt a puszta lét
kiporciózva napra nap
isa por és homu párban
éltem és írtam mint a rab

 

Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

 

Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

 

te vagy az élő én a holt

             Utolsó levél
             Szilágyi Domokosnak

távirányított szívveréssel
megtérek hozzád visszahalok
csontodba - jöjjön az éjjel
sorsod akartam folytatni - látod
idehaza is úgy mint otthon
árvák vagyunk. Ady szemében
Ady árvái - nincs már otthon
Ady árvái megtérünk mind
lábnyomodban holtunkban élők
versben bújdosók valahányan
meghalni haza h a z a t é r ő k

 

Végrendelet

hazátlan leszek rög a számban
ingyenkoporsó gerincemen
ne sajnáljátok a törvénytelen gyászt
nem hagyom rátok magammal viszem
úgy szállok fel minden villamosra
mint aki a fogantyúra fagy
porba írom a vonatablakokra
utolsó rímem mert kihagy
a vers is mint utolsó lelegzetem
ne kövessetek senki sincs velem

 

HAZULRÓL HAZA - Hervay Gizella portréja

 

A versekhez Nagy Albert festőművész rajzaiból, valamit Jákob harca című festményéből montázst állítottunk össze. A portréfotót Fisher István készítette (részlet)