Kétes tartalmak, kényes hatalmak

HELYSZÍNI

A Werk Akadémián a művészet és a cenzúra viszonyáról beszélgetett Győrffy László képzőművész, Kincses Károly fotómuzeológus és dr. Legeza Dénes szerzői jogász – az est házigazdája az akadémia igazgatója, Réz András volt.

Kétes tartalmak, kényes hatalmak

Beszélgetés a cenzúra szerepéről

Ráhangolódásképp a közönség megtekinthetett egy kiállítást, amelyre a Werk Akadémia hallgatói válogattak össze pornográf – és egyéb, kétes – tartalma és szándéka miatt betiltott reklámanyagokat. Ezután Réz András fogadta a harminc-negyven fős társaságot: „Gyertek, drágáim, csapjátok le magatokat, aztán aki bújt, aki nem!” – bevezetőjében pedig elmondta, hogy a Werknek az elmúlt időszakban szervezett beszélgetésein rendre azt a kérdést járták körül, hogy mi az, ami egy adott kulturális, társadalmi vagy politikai közegben már „kiveri a biztosítékot”. Ezen az estén a meghívottak ahhoz kerestek elméleti mankót, hogy a szabad művészetet vagy a művészet szabadságát mennyiben korlátozzák a különböző jogszabályok, a közerkölcs és -ízlés vagy akár a megrendelői és a politikai nyomás.

Réz levetített néhány képet, amelyek közül volt, ami a maga idejében fennakadt ezen a „hisztérikus hálón” (mint Anton Corbijn Keith Richardsról készült fotója, Oliviero Toscani La Pietája vagy Bernáth Y Sándor címerparafrázisa), néhány pedig jó eséllyel fennakadt volna, ha más korban vagy máshol keletkezik (például Michelangelo meztelen alakjai a Sixtus-kápolna mennyezetén, Picasso Az abszintivója vagy Gulácsy Lajostól Az ópiumszívó álma).

A betiltásokkal kapcsolatban meghatározó – de nem feltétlenül meghatározható – kérdés, hogy valójában mire vonatkoznak: a tartalomra? – a kivitelezésre? – esetleg az alkotó személyére? Réz szerint a cenzúra leggyakoribb formája a tartalomtiltás: a rendezvény plakátján is feltüntetett festmény, a fedetlen vaginát ábrázoló A világ eredete Courbet-tól korábban nagy port kavart, amikor valaki közzétette a Facebookon. Az illetőt és a képet először letiltották, majd, mivel a festmény nem pornográf tartalmú (azaz -üzenetű), mégis engedélyezték. „De emellett mintha megjelenne a személy elleni cenzúra is. Aktuális vita a parlamentben, hogy szexuális beállítódását mérlegre helyezve lehet-e Faludy György kötelező olvasmány, s ha ő nem, lehet-e Tormay Cécile ugyanezen szempont alapján.”

Ahogy Dr. Legeza Dénes mondta, a politikai vitákon felül a kérdés jogi feloldása igen egyszerű: attól függően mutathatnak be valamit – a megfelelő korhatár-megjelöléssel – vagy száműzhetik a médiumok padlására, hogy milyen hatást ér(het) el a közönségben. A jog ennek megfelelően felállít egy minimális követelményt az analóg csatornákra, de azt már a fogyasztónak kell eldöntenie, hogy ez is megfekszi-e a gyomrát, vagy ennél esetleg többet akar. „A jog ezekben a kérdésekben a közerkölcsre, a közízlésre hivatkozik. Ugyanakkor azt sehol nem határozza meg, hogy mit kell érteni ezeken a fogalmakon” – mondta Legeza azzal kapcsolatban, hogy mi alapján állítják be a mércét a jogalkotók.

Kincses Károly szerint ezek az érvek még nem elegendők a cenzúra elfogadhatóvá tételéhez: „Nagyon félek magyar állampolgárként ezektől a szavaktól, hogy közízlés, közerkölcs stb., mert ki az, aki ezeket meghatározza? Ki a »köz«? Mert ezzel a címszóval mindig vissza lehet élni, és amíg van hatalom, addig vissza is él. Mert miközben azt mondja, hogy »közösség«, valójában a saját érdekeire gondol, és épp itt kezd el büdössé válni a cenzúra, amely önmagában egyébként nem ördögtől való dolog. Úgy hiszem, közízlésről beszélgetni kell, nem pedig döntéseket hozni a nevében.” Réz szerint pedig sokkal inkább ízléscsoportokról van szó, mintsem közízlésről, hiszen a közösségbe mindenki beletartozik: aki kedveli a meztelen képeket, és aki utálja. Talán – mondta – „épp akkor működik jól a közösség, ha az ízlés folyamatosan változik, és ha így van, akkor mindegy, milyen szabály születik a védelmében, nem fogja megállni a helyét”; hiszen az a szabály vagy unos-untalan csak lohol a változások után, vagy elébük megy, amivel azonban máris korlátozta természetességüket.

Abban azonban egyetértett a társaság, hogy vannak olyan jól felfogott érdekek, amelyeket valóban védeni kell. A kérdés azonban az, hogy valóban az állam, a jogalkotás felelőssége-e, hogy megvédje az egyént a műalkotások és reklámok ilyetén hatásától, egyúttal a közösségeket az ezekből származó terhektől.

Győrffy László szerint ebben a kérdésben egészen más megítélés alá kéne sorolni a műalkotásokat, mint a reklámokat, hiszen a valódi művészetben az ábrázolás mindig csupán az eszköze a téma kifejtésének, a téma pedig nem öncélú: ahogy Krisztus szenvedésének sokkoló ábrázolása sem morbid kedvtelés, hanem a jó és a rossz közti különbség árnyalásának módszere. Ugyanakkor a szenvedés: szenvedés, az erőszak: erőszak, a gyilkosság: gyilkosság – és senki nem vitatja el, hogy van olyan réteg, amelyre igenis hatással vannak a bármilyen szándékkal is, de sokkoló képeket felvonultató alkotások. Az est főszereplői szerint azonban ezeket a rétegeket – és így elsősorban a személyiségfejlődésükben könnyen törést szenvedő gyermekeket – nem az intézmények fogják megvédeni.

„A horrorisztikus Grimm-mesék például nem gyerekmesék, hanem családmesék – hangsúlyozta Réz. – Közösen olvasták, a gyerek nem volt magára hagyva, így nem volt kiszolgáltatva a tartalomnak. Nem volt minden hozzáférhető, mint manapság, amikor egy fiatalhoz hiába nem jut el a tévén keresztül a korhatáros film, mert ha akarja, megszerzi máshol.” Réz szerint ezt a problémát még fokozhatja is a cenzúra, hiszen a védelem intézményesítése révén a szülők akár úgy gondolhatják, hogy ez leveszi a vállukról a terhet.

„Pedig nem!” – hangsúlyozta Réz András a végszavában, amelyből világosan kitűnt, hogy nem várhatunk a cenzúrára, amely a közízlésre hivatkozva majd megvéd bennünket, közösségünket és a társadalmat. A közösségnek kell magára vállalnia ezt a felelősséget. Különösen egy olyan korban, amikor „a politikai diskurzus a pár nappal korábbi szavakat is újraértelmezi, átfogalmazza, vagyis akár Orwell 1984-ében, nap mint nap újraírja a történelmet”. Ha ezt sikerül elérni, talán a művészszabadság végére képzelt írásjel is lassanként kiegyenesedik.

Bujáki Márton

Illusztráció: Győrffy László Dolby-stereo című festménye