Horror-regény 19. századi módra

KRITIKA

„Az eleven békákat szülő Zsuzsánna története csak a kezdet, és nem is a főszál, inkább motorja a könyvnek. Azt a világot teremti meg, melynek Szeghalmi krónikása lesz, s amely féltékenyen őrzi titkait író és olvasó előtt is.” – Csobánka Zsuzsa írása Szeghalmi Lőrincz Levelek az árnyékvilágból című könyvéről

Horror-regény 19. századi módra

Eddig ismeretlen, egyszerre 19. és 21. századi szerzőről van szó Szeghalmi Lőrincz személyében, akinek 1839 ősze és 1840 tavasza közötti fiktív levelezését adta ki a Magvető Kiadó. A forma levélregényre enged következtetni, azonban a krimi, a gótikus regény és a thriller műfaji sajátosságai is fellelhetőek benne. Egy szórakoztatóan, izgalmasan megírt történet, mely ugyan nem hasítja be az asztalt, de magával ragadja azt az olvasót, aki szereti a titkokat, a vadregényes, kísérteties történeteket.

Ung vármegyében vagyunk, ahol megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Az eleven békákat szülő Zsuzsánna története csak a kezdet, és nem is a főszál, inkább motorja a könyvnek. Azt a világot teremti meg, melynek Szeghalmi krónikása lesz, s amely féltékenyen őrzi titkait író és olvasó előtt is. Ez a titkolózás összefügg a levélregény „látás, szem” metaforikájával. Hiszen a mű egyik alapkérdése, mit jelent látni, ki mit lát ugyanazt a dolgot nézve.

Kisfaludy Károly Éjjeli szélvész című festménye

Babona és hit, orvostudomány és kuruzslás mint az érem két oldala mindig más és más válaszokat kínálnak az olvasónak, és nagy érdeme a könyvnek, hogy ez éppen olyan természetességgel jelenik meg benne, mint a mai hétköznapokban. Szeghalmi nem várja el sem magától, sem az olvasótól, hogy egyik vagy másik oldalra álljon. „A rontást csak az veheti le róla, aki reátette” – mondja a javasember, mire Szeghalmi németül válaszol: „Na, da liegt der Hase im Pfeffer”, jelezve különállóságát, idegenségét, műveltségét. Majd pár oldallal később a kollégák tanácskozását olvashatjuk, amint mindenáron igazolást, logikus magyarázatot keresnek a történtekre: „Hackell és Szőke doctor urak is találkoztak a vélekedéssel, miszerint egy ízben békatojások kerülhettek Zsuzsánna gyomrába némi pálinkával. (…) Szerintük a tojások a belekből a vérrel, az edényrendszer útjain mehettek a jobb oldali petefészek tájára, ahol végül megtelepedtek…”. Mosolyognivaló és egyszerre szívszorongató, ahogy a tanult orvosok próbálják egymást túllicitálva megszülni a diagnózist: „Egyáltalában: mennyi tojás és kifejlett béka lehet még odabenn? Roncsolják-e valamiképp az anya testét belülről? S hogyan lehetne mindet eltávolítani?”.

Szeghalmi Lőrincz a kutató, kereső ember mintaképe, aki hivatásából adódóan sebészi pontossággal vizsgál meg mindent. De ő is jellel a testén született, ő is kiválasztott: „Megbámulta a dudorodást egykor volt hatodik ujjam helyén, mit még csecsemőkoromban metszettek le, hogy ne éktelenítse karomat.” Test és lélek különlegessége összeforr több szereplőnél, a külső elváltozások mindig egy-egy lelki másság ismertetőjegyei lesznek.

A szereplők hajlamosak rögtön „holmi gonosz banyáról, ördögi mesterkedésről” kelteni históriákat, az elbeszélő maga is küzd azért, hogy az orvostudomány és a kísértethistória között megtalálja a helyes arányt. „Kedves Bakos, én a tudománynak szenteltem egész pályámat – szólottam. – Most azt mondja, hiába? Mit eddig tanultam, értelmetlen volna? Dobjam el, csak úgy, s forduljak inkább valaminő homályos lélekvilág felé?” Majd a javasolt megoldás így hangzik: „Verjen hidat a kettő közé!”

A helyes arány megtalálásának vágyát szépen erősítik a naturalista részletességgel megírt részek, ellenpontozva a fantasztikus elemekkel átszőtteket. Előbbiekre példa egy hályog leszedésének, egy nőgyógyászati vizsgálatnak vagy egy békaboncolásnak leírása. Ez utóbbi a következőképpen néz ki: „A béka életét kioltám, majd testét egy késsel felbontottam. Odabenn a mindennemű hólyagocskák, edények s csövecskék, melyek az életnedveket szállították, szokott rendben találtattak.” Olykor azonban modoros ez a nyelv, az író mégis jó érzékkel elkerüli, hogy fárasztó, nehézkes legyen a stílusa – ez a szerkesztő munkáját is dicséri.

Képkocka az Ópium című filmből

Az első rejtély úgy oldódik meg, ahogy várja az olvasó. Zsuzsánna férje megöli a rontással megvádolt Pudesnét, s bár a férj börtönbe kerül, eltűnnek a békák is. Ezt követi, mintha mi sem történt volna, a szemműtétet leíró rész, mely eszünkbe juttathatja az Ópium című film egy-egy képkockáját, hiszen itt sem kímélnek: „Először is a hályogkést a szaruhártyába bocsátottam, s apró tolásokkal, igazgatásokkal félhold alakú metszést képeztem rajta. Az így kialakított karéj alá, egészen az elülső szemcsarnokba hályogtűt toltam, vigyázással, nehogy a karéjt túlságosan megemelve levegő jusson be oda.” Nem csak a film miatt, de az egész regénynek van némi Csáth Gézá-s áthallása a szecessziós halálhoz vonzódással, az őrültekkel, a kísértetekkel, az orvosi tekintettel. Szeghalmi ügyesen szövi a történet szálait, szórakoztatóan mesél, fenntartja az olvasó figyelmét, aztán hirtelen vált, és mint például itt, egy egészen másfajta kimért nyelven távolítja el a szöveget és a történetet is. Mindeközben arcátlan öniróniával viccelődik a hályogeltávolító műtét után: „[s]zemesnek áll a világ”, „[o]rvostársam rossz szemmel néz a szemtelenkedőkre”, „[s]zemet hunyok fölötte”.

Ezt követően felgyorsulnak az események, és a gyilkos férjet megszöktetik. Maga Szeghalmi is indulatos felkiáltásokkal kezdi ötödik levelét: „Vészterhes idő! Irtózat! Emberi hányattatás!” Egymás után kerül élet-halál közeli állapotba a szolgabíró, illetve Horváth doktor. Ekkor jelenik meg a történet személyes részében a szerelmi szál, Szeghalmi Endrődy Ilonához fűződő viszonya, amely a könyv végére kap jelentős szerepet. Ez a megoldás nem zavaró, de nem is tesz sokat hozzá a regényvilághoz. Endrődy Ilona ugyanolyan boszorkányos asszony, mint valamennyi nő a regényben. A meseszerűség és a líraiság összefonódik az asszony jellemével, akibe Szeghalmi lányregényes romantikával szeret bele. A visszafogott úriember eleganciájával udvarol neki, de a szöveg elbírja, nem lesz tőle giccses.

Az események ilyen változásai, vagyis Horváth doktor elmeháborodása az őrület határának kérdését is felveti. Hiszen a történet az elmeháborodott Horváth doktor nélkül nem folyhatna tovább, a nagy igazság pedig ennyi: „Legszomorúbb, hogy olykor hihető, amit mond.” Ennek felismerésével a cselekményben semmi sem változik meg. A levelek rövidülnek, kanyaró tör ki, akasztásra készülnek, bogozódnak a szálak, vízihullák riogatják az orvost és társait. De fontosabb, hogy Ilona asszony különös kórságba esik, nem bír aludni, légzésnehézségei támadnak. A beteg nő iránt egyre jobban felhevülő orvos visszafogottan vallja be szerelmét: „Ám itten kell lennie másnak is, mint holmi ösztöni indításnak. Egyébnek, mit nevezettel illetni nem tudok. Töröm magam, elmém mégsem fogja át. Tán a poéták tudnák, ám nem én vagyok, kinél a múzsák hajlékot lelnek.”

Ilona halálával Szeghalmi is keserédes határhelyzetben marad: „Meg kell találnom a módját annak, hogy altatócseppek nélkül is át tudjak kelni ama térségbe, hol Ilonával találkoztam. (…) Nincsen semmim. Csak bizodalmam van. Mostan ébredezek, mint bábjából előmászott lepke, kinek a nap fénye szikkasztja ifjonci szárnyait.”

Az olvasó pedig egy kis fogódzót is kap ahhoz, hogy döntsön: a levélíróval tart-e az árnyékvilágba és a fénybe. A zLabor Kommunikációs Megoldások ugyanis Szeghalmi Lőrincz Levelek az árnyékvilágból című regényéhez készített egy magyar viszonylatban műfaji újdonságnak is számító könyvfilmet, amely látszólag elvezet a mozgóképek világába, miközben a teljes történetet az olvasó csak a regénnyel kaphatja meg.

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból. Magvető, 2012.

Csobánka Zsuzsa