Irodalmi Jelen

Ez volt a Hay-ben: nem csak dióhéjban

2012. május. 06. - 19:00

HELYSZÍNI

A Hay Fesztiválról bizonyára nem sokan hallottak eddig, ami nem is csoda: a kezdetként helyszínül szolgáló brit városkáról elnevezett irodalmi és művészeti programsorozat most először szerepelt idehaza.

Ez volt a Hay-ben:

nem csak dióhéjban

„Az elme Woodstockja”

A rendezvény egyben nálunk ünnepelte 25. születésnapját is. Magyar részről a Hungarofest és a Petőfi Irodalmi Múzeum kapcsolódott be a szervezésbe: több hazai író, irodalmár is szerepelt a programokban. Az eseményeket a jól ismert Bob Geldof ír folk-rockzenész és aktivista koncertje nyitotta pénteken, megadva a felütést a fesztivál üzenetéhez.

De mit is üzenhetne Budapesten egy „Kolumbiától Bangladesig és Torontótól Isztambulig utazó fesztivál-család?” Hiszen a Hay egy jellegzetes, a hazai hagyományokba nehezen bekapcsolható történet: kisvárosból induló, majd nemzetközivé terjeszkedő „Woodstock” (erre szlogenjükben is utalnak), amely a zene, az irodalom, a tudomány, a film és egyéb látványos művészeti ágak képviselőit hozza közös tető alá, alapvetően szórakoztató-gondolkodtató, összművészeti piknikkel. A hazai gyakorlat ennél sokkal kifinomultabb: a műfajspecifikusan szervezett magas szintű fesztiválok között kiemelt szerepe és több önálló programsorozata van az irodalomnak is.

Pillanatkép egy India-beli korábbi fesztiválról: művészeti piknik

A Hay a maga tarka palettájával, kevert színeivel mégsem csak a feledhető „vándorcirkusz” élményét adta, hanem az egymásra figyelés és a felfedezés, a horizontok kitágításának lehetőségét. Mindezt nemzetközi hírű művészekkel, illetve magyar alkotók bemutatkozási lehetőségével részben külföldi közönség előtt, akik valóban lelkes érdeklődéssel fogalmazták meg a kérdéseiket.

Valós és szellemi mosodák: Hanif Kureishi és Földényi F. László

A pénteki nyitókoncertet és beszélgetést követően szombaton a Petőfi Irodalmi Múzeumban egész nap zajlottak a beszélgetések, melyeket Gerevich András, költő-múfordító vezetett fel, bemutatva a résztvevőket. A délutáni szekció első vendége Hanif Kureishi volt, akinek frissen jelent meg magyarul A kültelki Buddha című regénye, de nevét a hazai közönség az egykor nálunk is nagy sikerrel játszott, Az én szép kis mosodám című mozi forgatókönyvírójaként azonosíthatja könnyen. Az író-forgatókönyvíró-rendező pakisztáni apa és angol anya gyermekeként született Angliában, legutóbbi magyarul megjelent regénye is alapvetően a faji, beilleszkedési konfliktusokat járja körül, a Kureishire jellemző kacagtató fanyarsággal. És bár a rezzenéstelen arccal mesélő író egyetlen egyszer mosolyodott el (majdnem) a programok legvégén (mimikáját rögtön rokonítottuk is Vámos Miklóséval), találó, rejtetten vitriolos megfogalmazásaival sokszor váltotta ki azt a felszabadult nevetést, amelyre leírt mondataival képes.

Hanif Kureishi és Peter Florence

A Peter Florence vezette beszélgetés inkább alkotáslélektani kérdéseket feszegetett, de azért a Kureishivel kapcsolatos legizgalmasabb kérdések is „kibuktak”: a szólásszabadság lehetőségei Angliában és Pakisztánban (kollégájának, Salman Rushdie-nak az angol állam nyújtott védelmet évekig a fatva ellen), az identitástudat sokfélesége, azon belül a lojalitás kérdése: kihez kell hűnek lennie egy angol, félig „paki” írónak? (Alapvetően magunkhoz vagyunk lojálisak, és mindazokhoz a csoportokhoz, amelyekhez tartozunk, utalt Kureishi a regényében is megjelenő skinhead, meleg, punk, hippi, és egyéb közösségekre.) Hogyan jeleníthető meg a valóság úgy, hogy ne haragítsa magára az író annak szereplőit? (Kureishit a saját családtagjai támadták hevesen „lejáratásukért”, „kibeszélésükért”, ám az író nem látja értelmét a határ megvonásának a valós elemek és a fantázia működése között.) Vagy a 60-as, 70-es évek eszmei forrongása Angliában, amelynek a zene volt a legfontosabb „szócsöve” (Kureishi máig hangos zene mellett szeret írni, és mint elmesélte, hajdanán a kültelki londoni kölyköknek a zene jelentette az ablakot a világra.) Az íróval még este is találkozhattak hívei, amikor is filmes tevékenységére került a hangsúly.

A beszélgetés-sorozat Földényi F. László esztéta-irodalomtörténésszel tért vissza Magyarországra, bár változatlanul nemzetközi kitekintéssel: Földényit Bednanics Gábor, az Esterházy Károly Főiskola docense faggatta esszéiről, főként a Melankólia és a Dosztojevszkij Szibériában Hegelt olvas című műveiről. Mint az irodalomtudós-esztéta elmondta, a tudományos nyelvvel való elégedetlensége hajtotta egykor az esszéműfaj felé, és bár Montaigne-től a diákdolgozatokig hajlamosak vagyunk mindent esszének nevezni, a maga számára az angol esszét és a 18. századi angol prózát találta példaértékűnek, amely egyszerre volt nagyon józan és szubjektív. Ez utóbbi különösen fontos számára: az esszében megszólalhat egyes szám első személyben, míg egy tudományos műben ez igen problémás lenne. Más nemzetek szerzői közül Thomas Mannt és Borgest nevezte meg ihletadójának, és bár az alapvetően lírizáló magyar esszéírók kevésbé hatottak munkáira, kiemelte Hamvas Béla, Halász Gábor, Bálint György műveit, illetve Nemes Nagyot és Mészöly Miklóst mint a műfaj nagymestereit.

Földényi F. László és Bednanics Gábor

Melankólia című műve jelentős nemzetközi sikereinek hátterében az esztéta egyrészt szellemi újszerűségét sejti (az első hazai elméleti mű a nyolcvanas évekből, amelyben nem szerepelt Marx és Lukács neve), valamint azt, hogy bizonyos nemzetek a melankólia témájára kifejezetten érzékenyen rezonálnak, például a spanyolok. (Cioran szerint három melankolikus nép van: az orosz, a portugál és a magyar – tudtuk meg Földényitől.) A Dosztojevszkij-esszében az optimista, haladáselvű hegeli felfogást ütköztette a tragikus világlátással, mely szerint semmit nem tanulunk, semmi nem változik generációról generációra. Földényi úgy látja: a kettő közül „győztes” haladáshiten nehezebb változtatni, mint hegyeket megmozgatni. S amennyiben ennek alapján pesszimizmus-követőként tartjuk is számon Földényi F. Lászlót, ha másban nem, az esszé túlélésében biztosan hisz. Az internetes műfajok térhódítására vonatkozó kérdésben ugyanis úgy nyilatkozott: a kétféle megjelenési forma szerinte nem veszélyezteti egymást. Mivel az esszé egyik lényegi vonása az önkontroll, amelyet az internet teljességgel kiiktat, az esszé szinte biztosan megmarad nyomtatott műfajnak. „Nem féltem tehát az esszét” – búcsúzott Földényi, a műfaji kérdésben így alapvetően az optimizmust képviselve.

A gyermeki látásmód hitelessége: Ben Okri és Dragomán György

A nemzetközi beszélgetések sora a fesztivál másik kiemelkedő külföldi vendégével, Ben Okrival folytatódott, akit John Gover, a BBC munkatársa kérdezett. A nigériai író-költő a hallgatóság Afrika-képét igyekezett a sajtóból áradó, szenzációhajhász hírek ellenében egyensúlyba hozni, s tette ezt igen szimpatikusan lírában és objektív-prózaian is. Az előtte megszólalókhoz hasonlóan több műfajú alkotót elmondása szerint a gondolatokhoz illő forma megtalálása inspirálja leginkább. Ben Okri kiemelte a nyugati oktatás eltávolodását azoktól az eszményektől, amelyek a világ megismerésének lényegét nem a környezet felfedezésében, a memorizálásban látják, hanem önmagunk megismerésében. Szókratész óta elfelejtettük, hogy megtanuljunk ne csak kifelé, de befelé is tekinteni. Ben Okri a gyermeki látásmódot hozta fel példának: a gyerekek szándékoltság nélkül, pusztán a látás öröméért szemlélik a világot – ezt kell nekünk is megtanulni: elengedni a képzeletünket, a prekoncepciókat, és ugyanígy kellene átadnunk magunkat az olvasás örömének is. Ezt fogalmazta meg Platón álma című esszéjében is, melynek egy részletét felolvasta.

Ben Okri és John Gover

Az Európából látható Afrika-képet nagyon hiányosnak érzékelő Ben Okri szerint a kontinens gazdagsága jóval kevésbé jelenik meg a „tragédia szenzációját” kereső nyugati sajtóban, mint kellene, holott kontinense, amely egy „élő, komplex, varázslatos”, tragédiákat és gazdag hagyományokat egyszerre hordozó föld, „a jövő ígéretével teljes”. Mikor Picasso a Trocadero téri néprajzi múzeumban meglátta az afrikai maszkokat, egy új korszak vette kezdetét nála, egy másik Picassóvá lett– mesélte Ben Okri. Innentől kezdve minden ennek a revelációnak a továbbfejlesztése volt nála. „A költészet számomra egy meglepő, Picasso-féle pillanat, amelyben az egyik énből egy másik születik. A világ pedig a felfedezés folyamatos revelációja” – fogalmazta meg a költő-író, aki két versét is felolvasta, így a Kék kendő című költeményét, amely ez utóbbi gondolatra épülő, megkapóan szép ars poetica.

(fotó: www.gyorgydragoman.com)

Visszaröppenve hazai földre, Dragomán György vallott Kollár Árpádnak, a FISZ elnökének több nyelvre is lefordított sikerregénye, A fehér király születéséről. Beszélgetésük a délután leggördülékenyebb, legoldottabb társalgása volt: Kollár moderációja jó érzékkel hívta elő Dragomán sodróan izgalmas elbeszéléseit a múltjáról. A filmekkel való szoros kapcsolata a hajdanán Romániába becsempészett videók özönének köszönhető, mesélte Dragomán a vizualitásra vonatkozó kérdésre. Alapvetően vágásokban, jelenetekben gondolkodik regényeiről – még ha A fehér király nem is kifejezetten regény, inkább szabad kronológiai sorrendben összekapcsolódó fejezetek sora. A gyerekkorból és a diktatúrából merít e mű, de függetlenedve a tértől és az időtől: ma is megtörténhetne mindez, véli Dragomán. Az erdélyiség amúgy is speciális kérdés az író életében: „Nem tudom, erdélyi író vagyok-e, kint is vagyok, bent is vagyok. Evidencia, hogy ha beszélgetésbe kezdek, rögtön elmondom, honnan jöttem, nem tudom nem elmondani, ugyanakkor nem ott élek, és nem is bírok hazamenni nagyon régóta” – magyarázta a marosvásárhelyi születésű író. Másban is otthagyta lenyomatát gyerekkora színhelye: a filozófusnak készülő író nem véletlenül kötött ki a próza mellett. „Az elméletekben való hitem túlságosan sérült a diktatúrában, amikor azt láttam, hogy az elméletek ideológiaként működnek. Azt gondoltam, nem tudok úgy elméletet konstruálni, hogy abból ne ideológia legyen”. A történetek igazságában rejlő lehetőség ragadta meg a fantáziáját, még akkor is, ha azok fikciók.

A fehér király legnagyobb bravúrja a gyermeki narráció hitelessége, melynek „titkáról” annyit mondott Dragomán: csak arra szabad alkalmazni a gyereknyelvet, amire az alkalmas. A gyerek ugyanis csak a számára izgalmas dolgokról beszél, a lényegteleneket nem is veszi észre, s a regényben úgy kellett a legapróbb részletekből megrajzolni a történetet, hogy az elbeszélő mindig csak a lényeges dolgokra „zoomoljon”. Az író a Tulipánok című fejezet egy részletét olvasta fel a műből illusztrációként.

A fesztivál zárására egyfelől a PIM-ben került sor, ahol Gerőcs Péter, Kiss Noémi és Tóth Krisztina beszélgetését követően a délután megszólaltak mellett Tibor Fischerrel és Jung Changgal egészült ki egy kerekasztal; illetve a CEU épületében lejátszották a Hanif Kureishi forgatókönyvéből készült Az én szép kis mosodám című filmet. A vetítés után a szintén író-vendégként jelen lévő Tiffany Murray és a közönség beszélgetett az íróval a mozi születésének körülményeiről, és jelenleg folyamatban lévő munkáiról.

Szöveg és képek: Laik Eszter

További képek az eseményről: