Állhatatosan a mondatokért

HELYSZÍNI

Varga Mátyás költővel, bencés szerzetessel parsifal, parsifal című kötetéről beszélgetett Mikola Gyöngyi Szegeden, 2012. május 2-án. Szóba került a „papköltő” meghatározás tagadása, a versekben megszólaló „kis tahó”, valamint a test fontossága. 

Állhatatosan a mondatokért

Varga Mátyás író, költő, tanár, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője és nem utolsósorban bencés szerzetes. Ez utóbbi valamiféle egzotikumot sejtet. De mielőtt a szerzetesség meghatározott irányba terelné poétikájának az értelmezését, Varga Mátyás az est elején kijelenti: „Én nem vagyok papköltő”. Ennél ugyanis sokkal nagyobb hagyomány áll mögötte. Elmondása szerint megtanult más költők nyelvén írni, mindről lehántott valamit, hogy kialakulhasson a saját hangja. Ennek a lassú folyamatnak lehet tanúja az olvasó a Barlangrajz (1995), A leghosszabb út (2006) és a tavaly megjelent parsifal, parsifal című kötetben. Műveit, ahogyan Mikola Gyöngyi fogalmazott, nem elég egyszer, kétszer, háromszor elolvasni, mert mindig találhatunk bennük valami „visszafejteni valót”.

Dragomán György kérdezte egyszer tőle, miért nem ír prózát. A válasz az volt, hogy nem tartja magát prózaíró alkatnak, de közben rettentően érdekli a mondat, talán túl sokat is szöszöl velük. Végül sohasem érne egy regény végére. Varga Mátyás a műveiben leggyakrabban olyan mondatokból építkezik, amelyeket a nagyvárosban, akár a villamoson hall, és amelyek egy egész életet magukba sűrítenek. Valójában az foglalkoztatja, milyen lehet egy pontos mondat. Ezt egyrészt az utcán lehet megtanulni, másrészt Spiró Györgyöt tartja mesterének, akinek a novellaíró szemináriumán még az egyetemen vett részt. Mondatról mondatra haladtak, boncolgatták a szövegeket.

A beszélgetésből az sem maradhatott ki, hogy a szerzetesség hogyan kapcsolódik poétikájához. Ám legújabb, parsifal, parsifal című kötetére nem került fel a bencés szerzetes titulus. Ezzel a gesztussal nem tagadni szeretné szerzetesi mivoltát, csupán nem akar összezavarni senkit. Olvassák a művét egyszerű verseskötetként – jelentette ki. Nem tartja magát sem írónak, sem költőnek, sőt, definiálni sem tudná az előbbi fogalmakat. Abban biztos, hogy az, amit csinál, költészet, de nem vallja magát papköltőnek, mert „nem rímelnek derekasan a versei”.

Varga Mátyás

Mikola Gyöngyi véleménye szerint Varga Mátyás parsifal, parsifal című kötetében a sebzettségnek kitüntetett szerepe van. A sebek és sebesülések motívumának fontossága abban a pillanatban tudatosult benne, amikor már olyan sokat töprengett a kötet értelmezésén, hogy véletlenül ráharapott a saját ajkára reggelizés közben. Mikola Gyöngyi e személyes élmény elmesélésével arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy az olvasó maga is megsérül, felmorzsolódik a küzdelmes olvasásban, ahogyan az írás is küzdelem a nyelvért.

Varga Mátyás szerint akár szereplíraként is olvasható a kötet, de a parsifal, parsifal megszólalója a francia irodalomból ismert figurával rokonítható, aki csetlő-botló középkori alak. Megfogalmazása szerint ez a „kis tahó” megy előre, nem tudja hova tart, de mindenképpen szeretettel van megírva. A szerző pedig ugyancsak csetlik és botlik a történetekben. Ha úgy látta, saját életének mozzanatai illeszkednek az események láncolatába, akkor azok is belekerültek a versekbe. Mikola Gyöngyi mégis kételkedett, és keresett egy újabb értelmezési stratégiát. A kötet szerkezeti megoldása mindenképpen azt mutatja, hogy itt egy kerek egészről van szó – négy rész, prológussal, epilógussal –, és a végkifejletben lesz megnyugvás. Ám a kötetben szereplő gyermek testileg-lelkileg szenved az idegenségtől, mialatt az olvasónak is traumatikus élményben lehet része. Éppen ezért sem a versbeszélő, sem az olvasó nem lesz mentes a feszültségtől. Így nagyon zárt ez a kötet. Vagy nagyon nyitott, egészítette ki Mikola Gyöngyit Varga Mátyás és elmesélte, hogy a szerzetesközösségekben az idősebbek elképesztő energiákat tudnak adni, mert ők integrálni képesek a sebesüléseket, és ezáltal úgymond gyógyítanak másokat.

A szerző megfogalmazása szerint minden könyv úgy születik meg, hogy írójának le kell építenie magát. Emellett a test is fontos téma nála, szent dolog az összes lepusztultságával együtt, mert „ez az utolsó misztikus lehetőség a közös tapasztalásra, ki tudja, hogy utána mi van.”

Varga Ágnes