Irodalmi Jelen

Észak – hűvösség nélkül

2012. április. 20. - 08:47

Az északi országok mellett Claudio Magris olasz író a Könyvfesztivál idei díszvendége, így egyszerre van jelen a hosszú hétvége rendezvényein a trieszti napsütés és az izgalmas skandináv irodalom.

Megnyílt a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

A Millenáris Teátrumában Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter nyitotta meg a hagyományos áprilisi könyvünnepet. A könyv olyan hatalom, melyben örökkévalóság és igazság lakik, hangsúlyozta a miniszter. Ráadásul nem kell hozzá tápegység, energiaforrás – pontosabban ez utóbbi szerepét tölti be az igényünk a tudásra és az esztétikumra, az olvasás ereje pedig új világokat teremt.

Idén – Dánia uniós elnökletéhez kapcsolódva – az északi országok a fesztivál díszvendégei. Gunn Karin Gjul norvég parlamenti képviselő, a Családügyi és Kulturális Bizottság elnöke az északi kultúra egyetemességét emelte ki, illetve gazdasági-kulturális együttműködésük modelljének sikerességét, és kifejezte reményét, hogy e modell Európa más országai számára is követhető. Az elnök asszony büszkeségének adott hangot, hogy több mint húsz skandináv író vesz részt a budapesti könyves eseményen, amely újabb fontos állomása az európai kultúracserének.

A meghívott alkotók közül Katarina Mazetti svéd írónő köszöntötte a jelenlévőket. (A napokban jelent meg A pasi a szomszéd sír mellől című szatirikus regénye a Park Kiadónál). Felszabadult közvetlenséggel mesélt Magyarországhoz fűződő személyes élményeiről. Szüleinek több ’56-os menekült magyar barátja is volt, édesapja pedig egy operett-társulat tagjaként hozta el több évtizede az akkor kislány Mazettit Magyarországra. (Katarina lelkesen el is énekelte a „Túl az Óperencián” kezdetű keringő egyik strófáját, bár a tudósítói fül nehezen állapította meg, svédül-e vagy magyarul.) Egyetemi hallgatóként szintén a zene hozta hozzánk: egy folklórcsoporttal látogatott Budapestre, és elbűvölte a magyar kultúra. Hogy mit adhattak a svédek az európai kultúra középpontját is jelentő Magyarországnak? Például a Nobel-díjat Kertész Imrének, mondta nevetve az írónő, de megítélése szerint posztumusz adhatták volna Szabó Magdának is. Aktuálisabb kérdésekre terelve a szót a hazai médiatörvény kapcsán elmondta Katarina Mazetti, hogy a sajtószabadsághoz tudnak még követendő példával szolgálni, majd a magyar népzene szeretetét hangsúlyozva búcsúzott.

A hivatalos megnyitó tarkaságáról a grönlandi Aavaat kórus gondoskodott, amelynek nőtagjai színpompás, kötött északi viseletben, a férfiak vakítóan fehér pulóverben énekelték hazájuk dalait.

Közép-Európa Claudio Magris és Esterházy Péter szemével

A megnyitót követően a fesztivál díszvendégével, a Triesztben élő Claudio Magrisszal Esterházy Péter beszélgetett Mélyi József moderációja mellett. Bár a Teátrum hatalmas színpadának tágas tere eléggé eltávolította egymástól a két írót, nézeteik közelségéhez nem fért kétség.

A szellemi és nem utolsósorban a földrajzi helyzet hasonlóságából adódóan szinte természetes volt, hogy a közép-európaiság kérdése állt a németül folyó beszélgetés centrumában. A „nagy azonosság”, a globalizáció korszakában egy kissé hiányolja azt a fajta megértést, amely a közép- és kelet-európai népek között olyan jellemző volt, amikor még a fal leomlása előtt beszédbe elegyedett a térségbeli barátaival – magyarázta Magris. Részben elvesztek azok a járulékos humanista értékek is, amelyek a közép-európaisághoz kapcsolódtak.

Mint Esterházy Péter fogalmazott, Kelet-Európa szinonimája sajnos egyre többször a „másodosztályú Európa”. A térségről való diskurzust szerinte alapvetően ketten határozzák meg: Claudio Magris és Danilo Kiš, de ez utóbbi sokkal többet láttat a brutalitásból. Magris inkább tükröt tart elénk, amelybe egyáltalán nem kellemetlen belenézni.

Az írók kitértek a nosztalgia veszélyeire is: míg Esterházy Péter meglátása szerint bizonyos feltételekkel a nosztalgia könnyen válik a hazugság megfelelőjévé, addig Magris inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy a visszarévedés helyett azokkal az emberekkel és tárgyakkal érdemes foglalkozni, akik és amelyek a szépséget őrzik a múltból.

Természetesen az írói nyelv által megragadható világ kérdése is szóba került. Magris saját, Vaktában című regényét hozta fel példának arra, sokszor mekkora szakadék van az egyéni élettörténet és a világtörténelem között, s hogy miként mutathatja be ezt egy író. Esterházy megerősítette: Flaubert óta kérdés az Én és a Mi áthidalása a modern regényben, ami a 19. században még nem jelentett problémát.

Mivel mindkét író egyben politikus alkotó is (azaz a történelmi-politikai kérdések szerves részei műveiknek), magától értetődő volt Mélyi József kérdése: politizálhat-e nyíltan egy író? Magris velős válaszában annak adott hangot: sem több, sem kevesebb joga vagy kötelessége egy írónak a közügyekért felelősséget vállalni, mint egy átlagpolgárnak, mivel maga is polgárként politizál. Több példát is felhozott, így Pirandellóét, Céline-ét, Knut Hamsunét, akik elmerültek a politikai szerepvállalásban, és mint Magris elmesélte, Triesztről szóló írásai miatt, volt, hogy őt is irredentának nevezték.

A beszélgetést a provincializmus és a kozmopolitizmus ellentéteit boncolgató eszmecsere zárta – Esterházy idézte azt a Magrisról szóló tréfás megállapítást, hogy ő a legvidékibb kozmopolita. Magris azt a szép hasonlatot fogalmazta meg, ahogyan egy vidéki kis udvarban gyerekek játszanak, s ebben az udvarban lehet éppen olyan nyitottnak lenni a világra, mint egy nagyvárosban.

Ám szellemi desszertként egy kis meglepetés is maradt a végére: Esterházy felolvasta azt a részletet a maga Duna-regényéből, a Hahn-Hahn grófnő…-ből (Magris legismertebb útiregénye a Duna), amelynek humoros, „áltörténelmi” jellemrajzában bemutatja Magris Claudiát, a trieszti dámát.

Budapest-díj a trieszti világpolgárnak

A két író beszélgetését követően Barna Imre, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke és Zentai Péter László, a szervezet igazgatója jelenlétében Csomós Miklós főpolgármester-helyettes átadta Claudio Magrisnak a Budapest-díjat. Köszöntőbeszédet Grecsó Krisztián mondott.

Grecsó személyes hangú, a „hallgató mélységet” is alaposan felkavaró, a felszínes fecsegéstől minden szempontból mentes írással köszöntötte az olasz írót. „Az intellektuális próza feledett hagyomány nálunk” – szólt a köszöntő, majd így folytatta: „Az okos próza gyanús. Vajon mit akar elhallgatni?” E Kelet-Európában hagyományos kétkedő-gyanakvó nézőpontból közelítve az írás sorra méltatta Magris legfontosabb munkáit, mindvégig vállaltan szubjektíven, a Hangokat és az Egy másik tengert emelve ki a művek sorából. Magris írásművészete és a magyar befogadói közeg rokonsága mellett („hiszen a Duna elvileg a mi varázsigénk”) a feloldhatatlannak látszó ellentétekre is rávilágított a felolvasott szöveg. De akárhogy is, egy másik Duna felől olvassuk mi Magris sorait, „a tradíciók nála úgy folynak össze, hogy egy közös tudatalattit alkotnak” – fogalmazta meg Grecsó Krisztán az olasz író prózájának egyik legfontosabb hozadékát.

A köszöntő után Csomós Miklós főpolgármester-helyettes üdvözölte a Budapest-díjat átvevő írót, és hangsúlyozta Magris kiállását az egyetemes humánum értékei mellett. A Dunán való utazás nála egyben egy szép lélektani út szimbóluma is – zárta szavait a főpolgármester-helyettes.

Magris beszédében mindenkinek megköszönte a díjat, egy olasz anekdotával színesítve mondandója lényegét, vagyis hogy a díjat az ember soha nem csak magának köszönheti, hanem mindig vannak olyanok, akik nélkül nem írta volna meg a műveit. Igaz, hogy porból vétetünk és porrá leszünk, de a kettő között mindenki megengedhet magának a jó pohár bort – tette hozzá nevetve, mintegy felvezetve a koccintás pillanatát.